A beszélgetés előtt irodalomterápiás foglalkozást tartott a mű szövegeinek felhasználásával egyetemi hallgatóknak Király Hajnal filmesztéta, irodalomterapeuta, a Sapienta Erdélyi Magyar Tudományegyetem docense, az SZTE BTK külsős óraadója.

Tóth Krisztina írói gondolkodását alapvetően a költészet határozza meg. Elmondása szerint pályáját versekkel kezdte, ezért számára természetes a sűrítés és a tömör fogalmazás. Úgy fogalmazott, hogy a novella is azért áll közel hozzá, mert „kondenzált nyelv”, a mese pedig különösen nagy szabadságot ad a szimbólumok és az egyedi nyelvi világok megteremtésére. Az írónő szerint meséi különböző hangokon szólalnak meg, mégis reméli, hogy felismerhető bennük valamiféle közös szerzői karakter.

Az író-olvasó találkozón szó esett arról is, hogyan hat mindennapjaira és gondolkodására a többnyelvű élet Svájcban. Elmondta, hogy skót származású férjével, akivel egy kisfiút és egy kislányt fogadtak örökbe, főként angolul kommunikálnak, míg bizonyos témákat franciául beszélnek meg. Azt is megjegyezte, hogy érzelmileg erős helyzetekben továbbra is magyarul tudja leginkább kifejezni magát. Az idegen nyelven való megszólalás bizonyos távolságot teremt az ember és a mondandója között, mert a gondolatokat tudatosabban kell megfogalmazni, bár hozzátette, hogy irodalmi gondolkodása továbbra is magyarul zajlik, ugyanakkor a mindennapi helyzetekben gyakran angolul reflektál fejben a történésekre. Szerinte külföldön a magyar írókat inkább közéleti szereplőként kérdezik, mint az irodalmi műveikről, ezért tudatosan próbálja visszaterelni a beszélgetéseket az irodalom felé.

Tóth Krisztina első gyerekkönyvét kisfiának, Marcinak írta, egy véletlen találkozás azonban új irányt adott a kéziratnak. Egykori osztálytársa, Csányi Dóra – aki akkoriban indította a Csimota Kiadót – rákérdezett, van-e nála gyerekirodalmi szöveg. A válaszból végül könyv lett. Így született első gyerekkönyve, a Londoni mackók. Majd hosszabb szünet után megírta a Malac és Liba-sorozatot, ami, mint mondta „mentálhigiénés szükséglet” számára, hiszen annyira szereti írni ezeket a történeteket, hogy nehezen tudná elképzelni nélkülük a mindennapokat. A készülő új részben esküvő lesz: a kecske férjhez megy, az anyakönyvvezető szerepére pedig – családi ötletelés eredményeként – végül a gólya érkezik. A békákból álló kórus már készen áll a ceremóniára.

A lány, aki nem beszélt című kötete eredetileg nem könyvnek készült, hanem egy családi előadás szövege volt, amelyet kislányuk, Lili fogadására alkottak. A műsorhoz a fia írt zenét, a bábok fakanalakból készültek. Az írónő egy régi teknőt viselt a hasán, ezen ütötte a ritmust a fakanalakkal, és különleges hanghatásokat idézett meg. A próbák során kislánya is részese akart lenni a darabnak, ezért izgalmában könyveket dobált le a polcról és zajt csapott, hogy bekapcsolódjon a műsorba, majd a családi játékból a nagyközönség számára is született bábszínházi előadás, amellyel az Aranyszamár Bábszínház járta az országot. Tóth Krisztina szerint az előadás alkotói sokat tettek hozzá a történet értelmezéséhez, és különösen a produkció költőiségét méltatta, minden alkalommal újra rácsodálkozik az előadás szépségére. A szerző a premier előadásán is jelen volt, később pedig többször újranézte a produkciót, hiszen egy szöveg színpadi adaptációja mindig új műalkotás, amely az eredeti szöveget használja fel, miközben saját jelentésekkel és képekkel gazdagítja azt. Az eredeti szöveg később tovább formálódott, ebből alakult ki a könyv végleges változata, amelynek ajánlójában ez olvasható.

Tóth Krisztina meséjében különös módon fonódik össze egy teknőben született lány, a szülei és három testvér története. Otthonra lelhet-e az elhagyott gyermek? Ki neveli fel anyja-apjaként? Látja-e valaha édesszüleit? Hogyan találnak egymásra a testvérek? Sorsaikat úgy fűzik egybe titokzatos kötelékek, ahogy a csillagokat a láthatatlan, égi ösvények. Az örökbe fogadott lánynak a magány, az emlékezés és a kiengesztelődés segít hazatalálni, miközben a csillagok ugyanúgy ragyognak mindnyájukra, akárhonnan jöttek, és akárhová is tartanak.

Tóth Krisztina szerint minden készülő szövegnek saját nyelve van, és ennél a könyvnél sem okozott nehézséget ennek megtalálása. Úgy fogalmazott, hogy írás közben egyszerre szólt benne az összes mese, amelyet valaha olvasott, ezek pedig segítették a történet megformálásában. Nagy hatással voltak rá a cigány népmesék és kisfia gyermekkori szófordulatai, amelyek szerinte az archaikus gondolkodás tükrözői. Példaként idézte fia egyik mondását, „elbújok virágnak”, amelyet különösen költőinek érzett.

A beszélgetésben szó esett arról is, hogyan dolgozik együtt illusztrátorokkal. Fontosnak tartja, hogy a képek ne pusztán illusztrálják a szöveget, hanem önálló, párhuzamos történetet mondjanak. A könyv írásakor egy vad színekkel és merész képi megoldásokkal teli mesekönyvet képzelt el. Végül Makhult Gabriella munkái győzték meg arról, hogy megtalálták a megfelelő illusztrátort. Tóth Krisztina szerint a természetes, erőteljes növényi színek és a zabolátlan, költői képi világ jól rímeltek a történet hangulatára.

Az írónő külön kiemelte a könyv egyik tipográfiai megoldását: amikor a főszereplő sorsa fordulatot vesz, az illusztrátor ötletére az olvasónak fizikailag is meg kell fordítania a könyvet, hogy tovább tudja olvasni a történetet. A szerző arról is beszélt, hogy a könyv szerkezetét kezdettől fogva hármas ismétlődésekre építette. Mint mondta, teljesen biztos volt abban, hogy műve „hármas tagolású” lesz, mert ez a mese alapvető struktúráját és ritmusát is meghatározta.

A lány aki nem beszélt fogadtatásával kapcsolatban megjegyezte, hogy míg a felnőttek gyakran nehéz témájú műként beszélnek róla, a gyerekek sokkal természetesebben fogadják a mű különös elemeit. Szerinte a felnőttek gyakran indokolatlanul próbálják megóvni a gyerekeket a fájdalomtól. Úgy fogalmazott, hogy sokszor úgy teszünk, mintha a gyerekek nem érzékelnék és ne értenék meg a körülöttük zajló legsötétebb eseményeket is. Az írónő szerint ez részben abból fakad, hogy korábbi generációkban is tabuként kezelték ezeket a témákat. Tóth Krisztina kiemelte, hogy íróként tudatosan törekszik arra, hogy ne vigye tovább ezt a hallgatásra épülő szemléletet. Ezzel kapcsolatban idézte fel az Anyát megoperálták című könyve megszületésének történetét.

Elmesélte, hogy fia óvodájában megismerkedett egy kislánnyal, akit édesanyja egyedül nevelt, miután a családapa játékszenvedélye miatt elhagyta őket. Az anya később daganatos beteg lett, és több súlyos műtéten is átesett. Az édesanya minden fontos eseménybe bevonta gyermekét. Együtt választottak parókát a kemoterápia idején, és a betegséget is a gyerek számára érthető módon magyarázta el. A kislány ennek ellenére nem tűnt szorongónak vagy rettegőnek, mert biztos volt benne, hogy édesanyja meg fog gyógyulni. Tóth Krisztina szerint az anya őszinte, nyílt hozzáállása teremtett biztonságot a gyermek számára. Az egyik közös balatoni nyaralás során a kislány ártatlan megjegyzése – „nem is értem, hogy ment bele anyába a rák, amikor nem is voltunk a tengernél” – különösen mélyen megmaradt benne, és később ez is hozzájárult ahhoz, hogy könyvet írjon a témáról, bár a kiadók kezdetben értetlenül fogadták az ötletet. Mint mondta, sokan meglepődtek azon, hogy gyerekeknek szóló könyv foglalkozzon ilyen súlyos témával, ezért a kötet megjelentetése akkoriban komoly kihívást jelentett.

A gyerekkönyvpiac változásairól elmondta, hogy meglepi, mennyire átalakult a könyvvásárlás módja. Saját tapasztalata szerint sok fiatal szülő ma már ritkán jár könyvesboltba, inkább a digitális térben, közösségi oldalakon tájékozódik. Olykor még akkor is inkább online véleményeket keresnek, amikor a könyv ott van előttük az asztalon.

A közönség kérdései között felmerült az is, hogyan lehet olvasóvá nevelni a gyerekeket, és mennyire kell irányítani az ízlésüket. Erre Tóth Krisztina árnyalt választ adott. Az óvodás korban még különösen fontosnak tartja az igényes vizuális környezetet, később azonban szerinte nagyobb szabadságot kell adni az olvasásban.

Tóth Krisztina számára különösen fontos a könyvek „érzéki” oldala: a lapozás, a képek, a könyv érintése. Beszélt arról is, mennyire meghatározó lehet a gyerekkorban látott képi világ. Saját gyermekeinek könyveit is tudatosan válogatta, főként az óvodás években. Figyelt arra, milyen illusztrációk kerülnek eléjük.

"Nem tudhatjuk előre, melyik könyv lesz az, ami valami nagyon fontosat megérint egy gyerekben. Lehet, hogy egy szereplő, egy történet vagy akár csak egyetlen jelenet indít el benne valamit." 

Fotó: Wavrik Gábor