MÁTYÁS JÁRNI KAZACSOK
 

Rákosi Mátyás szobrát készítik a csepeli munkások (1952)

1952. január 1.
Újvidéki Rádió, Nevető rádió: "A Szovjetunió legfelsőbb tanácsának legeslegfelsőbb prezídiuma rendeletet hozott a testvérileg alárendelt csatlósállamok újévi kitűntetéséről. Az alábbiakban ismertetjük ezeket az ajándékokat. [...] A magyar kormánynak elismeréssel adóznak a határkihívások és a határ menti kitelepítések minősége és mennyisége tekintetében. A magyar kormánynak kegyesen megengedik, hogy a budapesti Sztálin-szobron kívül Magyarországon minden 10 000 fölötti lakosú városban hasonló szobrot állíthassanak fel. Rákosi Mátyást a Csárdás úrfi érdemrend aranycsillagával tűnteti ki, mivel bebizonyította, hogy a csárdás tulajdonképpen nem más, mint az orosz kazacsok néptánc."
 

KÍSÉRTET JÁRJA BE EURÓPÁT


Glatz Oszkár: Koreai és magyar pajtások a földgömb előtt (1952)
 

"Elvakultság volt, vakság és semmi más?" – teszi fel a kérdést Sinkó Ervin 1952-es publicisztikakötetének az előszavában. Válasza csöppet sem meggyőző: "Igaz a feltétel nélkül való helyeslés, de nem igaz a vakság." (...) Nem hinni a Szovjetunióban úgy tűnt, egyet jelent nem hinni az egyetlen történelmi erőben, mely szabadulást képes hozni és képes emberségesebb világot teremteni: a forradalomban. Elveszteni a Szovjetunióban való hitet a harcos számára azt jelentette, hogy kihull a harci sorból és tehetetlen, okoskodó nézővé süllyed. "A kérdés az volt, hogy a meglévő valóságok között van-e valami, ami tökéletesebb, van-e valami, ami inkább lehetséges kiút a prehisztorikus kapitalista és apokaliptikus fasiszta sötétségből. (...) És a próbát, a legkeményebb próbát is megállta a meggyőződés, hogy senkinek sincs joga ahhoz, hogy igaza legyen a Szovjetunióval szemben."
 

Mintha csak a Sinkó – és 19-es atyamestere, Lukács György – kedvelt kierkegaardi tételének parafrázisát – Istennel szemben mindenki csak vétkes lehet – hallanánk viszont! Igen, ezek a hívő ember szavai, annak az embernek a szavai, aki nem csak lehetségesnek, de történelmileg szükségesnek is tartja az etikainak "mint olyannak" a teleológiai felfüggesztését. Csakhogy a dán mester azt is sejtette, miszerint feladni az általánost, hogy a hős "egy még magasabbat tagadhasson meg, amely nem az általános", lehetséges, hogy csupán kísértés. Sinkó az ebből következő konzekvenciák levonásáig nem jut el. Egyébként is – a Hídban megjelent első novellájának tanúsága szerint – már jó ideje nemcsak hinni, de győzni is akar. Teljes konzekvenciájában sohasem tudta rezignáció nélkül követni a "hit lovagjait", viszont újra meg újra kísérlete tett a megértésükre az etika talajáról. A Tito-Sztálin konfliktust követően ismét felcsillant számára egy humánusnak tűnő alternatíva a "kiteljesedett bűnösség korával" szemben, ez pedig a kommunista utópia megvalósíthatóságának a lehetősége, nem csak a kapitalizmussal és a fasizmussal, de akár a Szovjetunióval szemben is. Az 1948 és 1953 között írott publicisztikai munkái alapvetően ideologikus-propagandisztikus jellegűek, és három célra irányultak:
 

- megcáfolni a titói Jugoszláviával szembeni monstruózus szovjet, kelet-európai, és azon belül a magyarországi, rákosista vádakat és rágalmakat,

- bebizonyítani a jugoszláv kommunizmus és a Jugoszláviában alkalmazott politikai és gazdasági módszerek egyenrangúságát, majd később magasabbrendűségét mindazzal és mindattól, amit a Szovjetunióban és annak csatlós országaiban produkáltak a hatalmon levő kommunista pártok,

- bebizonyítani, hogy Tito és a jugoszláv politikai vezetők nem tértek le a kommunista ortodoxia útjáról, hanem annak – miként a szocialista humanizmusnak is – a legkövetkezetesebb képviselői.
 

Akik nem tudják, mi fán terem a szemérem (Széljegyzetek a budapesti pörhöz) c. 90 oldalas röpirata, amely Zágrábban jelenik meg 1949-ben, igazi publicisztikai remeklés. (Később bekerül a Magyar Szó által kiadott publicisztikakötetbe is: Kísértet járja be Európát, 1952). A Rajk-perről írt vitriolos pamfletben az erkölcsi fölény pátosza és a képviselt ügy iránti odaadása szerencsésen párosul mind a borotvaéles logikával, mind pedig egyfajta szókrateszi iróniával. Az irónia eredetileg nemcsak gúnyt, hanem színlelést is jelent, mégpedig a tájékozatlanságnak, a nemtudásnak, a naivitásnak a megjátszását, s mindez igazán jó módszernek bizonyult a per tényleges céljainak leleplezése terén.

Sinkó, annak ellenére, hogy leleplezi a per véres színjáték-voltát, valójában nem Rajkék védelmében fog tollat. Láthatóan nem tud, vagy talán nem is akar mit kezdeni a vádlottak mazochista önkritikájával, de rámutat a szájukba adott hazugságokra, logikai és időrendi ellentmondásokra és önellentmondásokra. Azonban röpiratának tulajdonképpeni célja a jugoszláv politika védelme. Ebbéli buzgalmában maga is bőségesen él a demagógia eszköztárába tartozó eszközökkel. Sinkó ügyesen felépített tézise ugyanis az, hogy akár hamisak, akár igazak Rajkék önvádjai, mindenképpen a Rákosi-klikk és a magyar pátvezetés a főbűnös, DE HA MÁR így van, akkor hogyan merészelnek Jugoszláviára támadni?! (Ergo: Jugoszláviával szemben Rákosi mindenképpen csak bűnös lehet.) Sinkó ugyan az adott pillanatban kétségkívül a kisebbik rossznak az oldalán állt, azonban nem hallgathatjuk el kritikája egyoldalúságait sem. Sztálinizmusbírálata nem volt és nem is lehetett következetes, hiszen ebben az esetben óhatatlanul érintenie kellett volna a jugoszláv antisztálinista sztálinizmust. Az állam elhalásának marxi doktrínájával a gyakorlatban már igazából Lenin sem tudott mit kezdeni, ugyanis azt lehetetlennek bizonyult összeegyeztetni a hatalom kommunista akarásával. Ezt a jugoszláv kommunisták sem gondolták egészen komolyan. Đilas, aki mind a sztálinista, mind pedig a korai antisztálinista kurzusnak legfőbb ideológusa volt, ennek a következő magyarázatát adta: "Lehetséges, haladó és szocialista cselekedet lemondani a hatalomról, de csak annyiban, hogy ez a hatalom ne kerüljön mások kezébe, csak amennyiben senki sem férhet hozzá (semmilyen más osztály, vagy párt). A hatalomról való lemondás minden más esetben egyenlő az opportunizmussal és az árulással."

Sinkó sztálinizmuskritikája voltaképpen azért nem tud igazán radikális lenni – azért marad egysíkú és egyirányú –, mert a jugoszláv társadalmi berendezés apológiájával párosul, párhuzamosan a titói személyi kultuszhoz történő aktív hozzájárulással.

"Tito. Mi sose fogjuk azt mondani neki: ’legnagyobb’, ’legbölcsebb’, kimondhatatlanul szeretett’. Sose fogjuk azt állítani róla, hogy csalhatatlan...

Nekünk nincsenek bálványaink, nincs istenünk, s félistenünk. Bálvány, isten és félistenek azt jelentik, hogy a szívekben félelem lakozik, sötétség a fejekben, lehajtott, szófogadó, alattvalói fejeket jelentenek. Mi nem fogjuk Titót ikonává [értsd: ikonná – Cs. B.] megtenni, szentképpé, gondviseléssé.

Vannak, akik úgy tartják, hogy az emberi méltóság csak üres szó. De Tito épp azért a mi Titónk, mert nem azok közül való, akik így gondolkodnak. Ó, ezek a csalhatatlanok, mily ostobák és vakok voltak, mikor azt gondolták, hogy ők megdönthetik Titót! Igen, bálványok ledőlnek, ó könnyen megdőlnek, tanúk vagyunk mi rá. De Tito?" Csorba Béla

TITO ZRENJANINI BESZÉDÉBŐL

Jovanka Budisavljević és Josip Broz esküvője, 1952 áprilisában
(Fotó: Dragutin Grbić)
 

Milan Konjović: Dubrovniki Vénusz / Dubrovačka Venera (1948)
 

SPION KONTRA SPICLI


7,62-es Tokarev-lőszer (1952)

Értesítjük Önöket, hogy a szeretett
MILORAD KOMATINA,
a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság nyugdíjas nagykövete, rövid betegség után, életének 80. évében, 2003. VIII. 12-én Belgrádban elhunyt. Hamvasztására 2003. VIII. 12-én, kedden 10.30 órakor kísérjük, a belgrádi Újtemető kápolnájából.
GYÁSZOLJÁK: felesége, NATÁLIA, ŽARKO fia és LORA lánya, a családjukkal
 

Obavještavamo da je naš voljeni
MILORAD KOMATINA,
ambasador SFRJ u penziji preminuo 10. 8. 2003. godine u 80. godini poslije kraće bolesti u Beogradu. Kremacija će se obaviti u utorak 12. 08. 2003. u 10.30 časova iz kapele na Novom groblju u Beogradu.
OŽALOŠĆENI: supruga NATALIJA, sin ŽARKO i kćerka LORA s porodicama

JÓZSEF ATTILA ÖSSZES, ELŐSZÖR


Beck András: József Attila szobra (1952)

IDŐSZERŰ KÖNYVEK ÉS IDŐSZAKI KIADVÁNYOK

Állami kártyanaptár-1 (1952)