bezár
 

építészet

2017. 03. 19.
A kitettség terei
Szüts Miklós akvarelljei a Kiscelli Múzeum Templomterében
A Kiscelli Múzeum templombelsője „Európa, de minimum Magyarország legszebb kiállítótere”. Annak idején az építés folyamata megtorpant, és már soha nem fejeződik be az eredeti tervek szerint. Most így van kész, ahogyan senkinek nem állt szándékában.

Kimunkáltság és megcsináltság helyett kitettségében áll, mint egy meglesett és megfagyott átmeneti pillanat. Soha nem gondolta a kőműves, hogy a tégla, amelyet rak, látszódni fog, és soha nem gondolta az építész, hogy terét így, a stukkók ruhája nélkül fogja majd az utókor ismerni. Burkolat-nélküli sebezhetőségét jelzik a barázdák is: az idők során beépített, majd kibontott födémek, falak és egyéb vésések nyomai.

Itt láthatók most Szüts Miklós festményei. A tárlat látványtervét Szüts Nóra (a művész lánya) készítette, amely önmagában is – a szó legszorosabb értelmében vett – építészeti alkotás. Nagy erénye, hogy nem tolakszik előtérbe, mégis talán innen, az installáció szempontjából is érdemes rátekinteni a kiállításra. Meghatározó volt a magabiztos alapdöntés, hogy az egész teret lakják be a képek. Alapvetőnek tűnik az a működés is, hogy miközben a főszerepet meghagyja a festményeknek, kölcsönösen tovább is írják egymást. Mintha a képek nézhető, de fizikailag nem bejárható tereiből indult volna ki az építészeti téralkotás. Ennek befogadása azonban már nem csak a látással, hanem testünk minden érzékszervén keresztül történik, és kitüntetett szerepe van a mozgásnak, a bejárásnak. Ez pedig visszahat a festményekre.

A kitettség terei

A kitettség terei

A kitettség terei

A fehérre meszelt, oszlopokkal és boltozatokkal sűrűn tagolt kiállítóhelyiségek felől érkezünk a szentélybe, amely fontos átmeneti tér. Előkészíti a léptékváltást. Már a nyerstégla világában vagyunk, és be is látunk a templomhajóba, de ez a helyiség első pillantásra befogadható. Nem úgy, mint a hatalmas csarnok, amelynek határait nem érzékeljük pontosan, fala és mennyezete a bizonytalan sötétségbe vész. Mintha egy Szüts Miklós-képbe léptünk volna: elveszve állunk, de mindig van egy pont, egy fényfolt, egy szín, amely irányt mutat. Most az ablakszerűen lebegő képek válnak fogódzóponttá. Az élmény a világítás hozza létre. Amilyen kézenfekvőnek tűnik, annyira fontos, hogy az alkotások pontszerűen, de nem szigorú fénykeretbe foglaltan vannak megvilágítva, hiszen így, a kialakuló szórt fény által kerülnek egymással és az épülettel is kapcsolatba.

Rögtön feltűnik a csarnok közepén a belógatott falakkal lehatárolt „mag”-tér is. Általa a templomhajó egész struktúrája átalakul: a ritmikusan tagolt, hosszanti irányítottsága helyett a centralitás és a körüljárhatóság is hangsúlyossá válik. Új irányok, tengelyek és feltárulások jönnek létre. A festmények szemmagasság fölé emelésével vertikálisan is alakul a tér, egy horizont helyett (legalább) kettő lesz, a fent és lent különbsége értelmet nyer. A szintek lehetőséget adhattak volna a képtípusok didaktikus elválasztására, azonban éppen a különböző magasságok alkalmazása adott lehetőséget arra, hogy a sorozatok egyes darabjai nagyon eltérő szituációkba kerüljenek. Láthatjuk a nagyméretű, erdős képeket öt méter magasan lebegve, és a belső mag két végfalának triptichonjaiként is. Hasonlóan bátor az előtérben elhelyezett alkotások installálása, ahol 6–6 darab került egymás fölé illesztési hézag nélkül. Szüts Miklós is említette egyik vezetésén, hogy a sorolással új képek születtek: volt tulajdonos, aki rá sem ismert közülük a sajátjára.

A belső magba lépve ismét más világba jutunk. A lebegő falak között még az illat is megváltozik. Itt már nem a hajó határainak esetlegessége dominál, a falak pengeélesen kirajzolják a kintet és a bentet. Ezt a feketére festett külső, és a fehérre festett belső oldal is egyértelművé teszi. Már-már visszatér

biztonságérzetünk, hogy bejutottunk egy „rendes” kiállítóhelyiségbe, és végre zavartalanul merülhetünk a képek világába. Ám még ha látóterünk fókuszában a képek vannak is, érzékeljük, hogy a falak a padozat felett lebegnek, nem érnek össze a sarkokon. Nem jelentenek igazán védelmet, hiszen a hézagokon bentről kifelé csak a sötétség érzékelhető, de kintről befelé mi nagyon is jól látszunk. Míg a hajó sötét terében elveszve álltunk, és a képek világító foltjai adtak kapaszkodót, addig az itteni, lehatároltnak tűnő fehérségben a rések és a fejünk fölött tátongó üresség miatt van bennünk a bizonytalanság érzete.

Állunk a képek előtt, és az épített és festett tér mindenütt nem várt párbeszédbe kerül. A csak-láthatónak és a be-is-járhatónak egyfajta szimbiózisává állnak össze, amelyben egyszerre van jelen a védtelen kitettség és kapaszkodót nyújtó ígéret. Úgy érezhetjük magunkat, mint a bejárat melletti festmény tengernél álló szerzetese: a koromfeketeség határtalan magányában áll a végtelenbe vesző horizont előtt, helyzete mégsem kilátástalan.

Az egyedüllét sebezhetőségében van a bizalma.

SZÜTS 2017

Szüts Miklós akvarelljei a Kiscelli Múzeum Templomterében

Kurátor: B. Nagy Anikó

Látvány: Szüts Nóra

Fény: Haász Ferenc

Videó az építésről:

Szüts Miklós tárlatvezetése

fotó: Kincses Gyula,

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés