bezár
 

zene

2017. 03. 19.
Utazás az ismerősbe
Tátrai Band koncert, Barba Negra, 2017. március 11.
Utazás az ismerősbe Van egy zenész, akit B. B. King az 1997-es, a Budapesti Kongresszusi Központban adott koncertjén úgy konferált fel, hogy „You’ve heard of B. B. [magára mutat], now I want you to listen to T.B. [...] He’s a fantastic musician. You have to be proud of him, you must be very proud of him.” Ez a zenész Tátrai Tibor. Namost, akit B. B. King így mutat be, arra tényleg érdemes odafigyelni. Így teszünk mi is.

2016 októberében, egy amerikai fesztiválon egymás utáni napokon lépett fel a The Rolling Stones, Bob Dylan, Paul McCartney, Neil Young, Roger Waters és a The Who. Mindegyik hozta a felfoghatatlan 40-50+ évnyi koncertezés során megszokott elképesztő teljesítményét, nyilván.

Egy, a Daily Mail-en megjelent cikk viszont, ha elég szemét és cinikus módon is, de azért mégis tűpontosan mutat rá arra, hogy ez a természetesség egyáltalán nem olyan magától értetődő. A kritikában számok villannak gyerekekről, unokákról, válásokról, párkapcsolatokról, összéletkorokról és szarkasztikus mondatok hangzanak el hajszínekről és parókákról, edzéstervekről, de főleg komoly és krónikus betegségekről: balesetek, gyulladások, süketség, daganatos megbetegedések, mindenféle kórság, ami 70 körül azért már megtalálja az embert. Akárhol is él.

1992

A hazai zenészek és együttesek kapcsán számomra újszerűen felbukkanó hazafias lojalitásom okán nem szeretném ilyen irányba elvinni a koncertbeszámolómat, itt most talán legyen elég annyi, hogy le a kalappal a Tátrai Band alapemberei előtt, hogy le tudnak nyomni egy közel kétórás showt úgy, hogy Tátrai Tibor gerince már jól láthatóan nem igazán görbül, az elképesztően doboló Solti János nem több 45 kilónál, Pálvölgyi Géza inkább ülve billentyűzik, Horváth Charlie pedig, nos, egyre inkább darabosodó felkonfjai között látványosan fújtat, kapaszkodik a mikrofonállványba és az instrumentális részek alatt a whiskeysüvegbe.

New York, New York

De a koncertről ezzel együtt nem hiányzott semmi. Se egy hang, se egy szó, se egy mozdulat, nem csúszott egy ritmus se, minden belépő ott volt, ahol lennie kellett, egyszerűen minden a helyén volt, s bár Charlie egyszer mintha húzta volna a száját, nekem fogalmam sincs, mi nem tetszhetett neki a tisztán és erősen kiénekelt futamában. Mert ugyan érződnek az évek a hangjában (egy évet se tagadhatna le), de a cigaretta és alkohol ellenére még mindig hibátlan a rekedtsége. Sőt, ha egy kicsit többet hadonászna a kezével éneklés közben, akkor ő lehetne a magyar Joe Cocker.

Szóval itt vannak ezek a hazai állapotok mellett azért rendesen megroppant emberek, akiket valami mégis összetart. Testileg és lelkileg egyaránt. És persze, ott van csomó keserűség és Füles-attitűd Charlie felkonfjaiban, no meg korábban adott interjúiban, hogy őt, őket nem ismerik (már) el eléggé, hogy mennyi mindent köszönhet nekik a hazai rock- és popszakma, és mégsem játsszák őket már a rádiók. De amikor belekezdenek slágereik bármelyikébe, akkor ezek a nyafogások már senkit sem érdekelnek. Jó eséllyel őket magukat se.

Tátrai és Charlie 2012-ben

Így aztán amikor megszólalt az Illúziók nélkül, az Utazás az ismeretlenbe, a Titkos szerelem, az Ördögi szimpátia, a Hajnali szél, a New York, New York, a Valahol valamikor, vagy bármelyik másik szám a 13 dalt tartalmazó setlistről, akkor a sokat megélt közönség újra az optimista 90-es években találta magát: fejből fújtuk a Charlie által kottából olvasott szöveget, s becsukott szemmel, átszellemülten dölöngéltünk a legjobb minőségű giccsre.

És nem titok, Tátrai Tibor bármikor is kezd bele egy gitárszólóba (kivéve, amikor szájgitározik), nekem bizony könny szökik a szemembe. De nem csak ő és nem csak a korábban már említett tagok miatt volt ez a koncert nagyon is rendben. A kilenctagúra duzzadt együttesbe valóban kiváló zenészek kerültek. Remekül szólt Csiszár Péter szaxofonja (volt előtte egy billentyű is, amit még nyomogatott is olykor, de abból bizony nem sokat lehetett hallani), Glaser Péter baszusgitárja, Vincze-Fekete Vera és Czerovszky Henrietta vokálja (kár, hogy utóbbinak a neve már-már parodisztikusan sokáig nem jutott Charlie eszébe, pedig több éve együtt zenélnek), no meg, és talán elsősorban Horváth Kornél ütőhangszeres játéka.

Meghajlás előtt

Nemhiába, Tibusz nem szarral gurigázott, amikor 1987-ben összerakta együttesét, s még ha az évek során ki is vált valaki, még ha azért bőven volt is fluktuáció az együttesben, Tátrai mindig a legjobbakal töltötte fel zenekarát, Pálvölgyi Géza billentyűs-zeneszerző és a már elhunyt Kovács Tamás szövegíró pedig pontosan tudták, mi kell a népnek: fülbemászó dallamok és fülbemászó szövegek.

 

És tényleg. A dolog működik, a Barba Negra dugig telt, és jó eséllyel a további koncertjeiken is telt ház lesz, igény tehát bőven van a Tátrai Band-re, s bár a tagok a legkülönbözőbb formációkban zenélik magukat széjjel, mégis nagy kár, hogy az utóbbi, közel húsz évben a Tátrai Band semmi újat nem mutatott fel, így aztán az este nem több, de nem is kevesebb egy nosztalgiaestnél.

Egy idézőjelmentes, örömzenélős nosztalgiaestnél.

S hogy kicsit visszatérjek a kritikát bevezető sorokhoz, az alábbi videón érdemes megnézni, amikor B. B. King bemutatja Tátrai Tibort:

 

(A koncerten készült képek a szerző felvételei, a többit inneninnen, innen és innen töltöttem le.)

* B.B-ről már hallottatok. Most azt szeretném, ha Tibire figyelnétek. Fantasztikus zenész. Legyetek nagyon büszkék rá, biztos nagyon büszkék vagytok rá.

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés