bezár
 

220VOLT

2017. 06. 27.
1961 – homokvár és egyéb játékok
...dolgozni még a hamisan enyhe konszolidációs szellőket fújdogáló korai ’60-as években is keményen kellett. Főleg anyámnak, aki elözvegyülése borzalmas körülményeinek mély sebét hordta a lelkében, de hősiesen helytállt, hogy egyedül az ő munkájával megkeresse a betevőre valót megcsonkult családunknak. 

Budaörsi út 23. Az udvari homokdombon a szomszédos és környékbeli gyerekek játszottak – én meg bekötött fejjel sóvárogva néztem őket az ablakból. Anyám egyszer csak észrevette a szomorúságomat, nyomban fordult, kiment, és behozott néhány vödörnyi homokot, hogy nekem is legyen egy kis magánhomokozóm. Gesztusát hálás mosollyal nyugtázva, neki is láttam nyomban egy nagy homokvár építésének – a szobában. Ha anyámnak délutános hete volt, a szobahomokvár mellől könnyebben engedtem el dolgozni „az üzletbe”, ahogy ő nevezte a munkahelyét. Ekkor már anyám munkája volt a család egyetlen bevételi forrása.

„Az üzlet” – a fodrászat a Jászai Mari téren, közvetlenül a Dunára néző bejárattal – egykor magántulajdonban volt. A tulaj, Pók István fodrászmester rendes ember hírében állt, mindenki szerette, lelkiismeretes vezető volt, és megbecsülte a jó fodrászokat. A fodrászatokban mindig élénk társasági élet zajlik – a Pók-féle fodrászüzlet is helyt adott a tereferének, állandó jellemzője volt a jókedvű zsongás. Minden fodrász ismerte a kollégái vendégeit is, és sok volt az állandó kuncsaft – ahogy anyám nevezte a rendszeres látogatókat. Pók mesternek mindenkihez volt egy jó szava, megdicsérte a nők szép ruháját, no és természetesen az új frizurát. Távozáskor ajtót nyitott a megszépült dámáknak. A pezsgés olykor zárás után is folytatódott: rendszeresen megünnepelték a születés- és névnapokat. Anyám lánykorában sokat járt táncolni jó barátnőjével-kolléganőjével, Rozival (teljes nevén Fodor Rozália). Munka után kimentek a Margitszigeti Nagyszállóba, ahol késő éjszakáig szólt a tánczene. Anyám – igaz, jóval később – itt ismerkedett meg apámmal is.

Az államosítást megélő stáb, 14-es fodrászat, 1961

Az államosítást átélő stáb: anyám jobbról az első, Rozi a harmadik 
– a képet Pók István tulajdonos fodrászmester készítette, ezért nincs rajta (1940-es évek vége)

Ez a barátság Rozival még a gyerekkoromban is élénken élt. Rozi néni – hisz akármilyen fiatal is volt, nekem csak néni lehetett – nagyon szeretetreméltó, vidám, vörös hajú nő volt, állandóan mosolygott, kedves arcán ilyenkor csak úgy táncoltak a szeplők. Egyszer hármasban – anyám, Rozi néni meg én – ücsörögtünk a Feneketlen-tó sétányának egyik padján, és néztük a vizet. Én, mint minden budai gyerek, aki először fogja fel a tó nevét, nem győztem álmélkodni és borzongani, hogy a tónak nincs feneke. Rozi néni ekkor elmondott egy mesét a nagy halról, amelyik ott él a víz mélyén, ahol már teljes a sötét, és csak a Jóisten tudja, mekkorára terjed ki a tó szélessége. Fantasztikus mese volt, lenyűgöző és rettenetes – engem mindenesetre meggyőzött, hogy ennek a tónak valóban nincs alja, hanem tengerré szélesedik a föld legmélyén, majd visszaszűkülve ugyanilyen víztükörben végződik a Glóbusz másik oldalán.

 A Feneketlen-tó, 1961

A Feneketlen-tó

A Pók-féle fodrászatot valamikor 1948-ban érte el az államosítás. Anyám, aki már tanoncként is ott dolgozott, szemtanúja lett a sorsfordító eseménynek. Belépett az üzletbe két bőrkabátos, komisszár külsejű alak, a tulajdonost keresték. Azonnal bezárták maguk mögött a bejárati ajtót, és közölték a bent levőkkel, hogy most „a nép nevében” államosítási eljárást fognak lefolytatni. Az operatív művelet nyomatékosítása kedvéért az egyik pribék hátán a Szovjet Néphadseregben rendszeresített, legendás PPSh géppisztoly lógott – ezt a fegyvert nevezte a magyar nép davaj-gitárnak, vagy egyetlen szóval egyszerűen dobtárasnak. Ez a dobtáras már visszajáró vendége volt Pók István fodrászatának. 1945-ben egy alkalommal hadiköpenyes szovjet katona állított be az üzletbe, hátán ugyancsak egy ilyen dobtárassal, a kezében pedig egy szép nagy, kövér hallal. Senki nem tudott oroszul, gondolták, talán a vécét keresi, hát megmutatták neki a mellékhelyiséget. Ő magára csukta az ajtaját – majd egy percre rá riadtan hallották ahogy felugat a dobtáras géppisztoly. A katona szétlőtte a vécécsészét. A Szovjetunióban sok helyütt nem ismerték még az Európában megszokott vízöblítéses klozetet – így ez, a seregével ki tudja, miféle messzi SZSZK-ból besorozott, s Budapestre rendelt katona sem. Minden bizonnyal egyfajta halmosó alkalmatosságnak nézte a fajansz „edényt”, ami, lám, a vízlehúzás után ellopta tőle a halat! Ő pedig úgy döntött, a davaj gitárral bosszulja meg rajta ezt a galád eljárást.

Davaj-gitár avagy

Davaj-gitár avagy „a dobtáras”

Egy másik alkalommal mongol vonású őrmester nyitott be, és ült az egyik kényelmes borbélyszékbe, borotválást kérve. Ám a borbély kényeztető mozdulatai annyira ellazították, hogy amint volt, elaludt ültében a forgószékben. Félelmetes dobtárasa az ölében pihent, és ahogy kissé kifordult vele a borbélyszék, a fegyver csöve oldalirányba, épp az üzlet közepe felé mutatott. Szegény fodrászok egész záróráig nem merték felébreszteni a mongolképűt, nehogy felriadva elsüsse a fegyverét, amivel kisebb tömegmészárlást tudott volna véghezvinni a fodrászok és vendégeik között.

Az államosító jelenet aztán úgy zárult, ahogy szokott: a pribékek lakonikus rövidséggel közölték az üzlet hátuljából előkerült Pók Istvánnal, hogy ettől a perctől kezdve az egész boltja és annak minden felszerelése – „a nép nevében” – a szocialista magyar állam tulajdonába ment át. Ez alól csak a mester és alkalmazottai személyes tárgyai képeznek kivételt. Jegyzőkönyvet készítettek, és elmondták az imént még tulajként előlépő Pók mesternek, hogy ha akar, állami alkalmazottként továbbra is dolgozhat egy perccel azelőtti volt tulajdonában, de elmehet máshová is – meghagyják neki a döntés szabadságát. Kifelé menet még gondosan, az utolsó fillérig kiürítették a kasszát, majd távoztak. A mestert nem érte váratlanul az akció: már napokkal e színjáték előtt maga köré hívta a legrátermettebb alkalmazottait, és kiosztotta köztük ajándékba méregdrága Solingen ollóit, mondván, ha valaki kérdezi, azt kell válaszolni, hogy ez a saját tulajdonuk. Pók István ex-tulajdonos másnap nem ment vissza állami alkalmazottnak a saját üzletébe. Egy darabig még otthonában fogadta legragaszkodóbb törzsvendégeit – de egy pár hónap múlva meghalt. Bizonyára nem ő az egyetlen, aki nem élte túl az élete munkájával felépített üzlete elvesztését.

Az államosítás után a fodrászat üzletágat is központosították. A központból irányították a „termelést” – abban a furcsa „köz”-lázas korban még a fodrászatot is termelő üzemnek nevezték. Az új központból érkezett az új üzletvezető is. Pók István egykori férfi-női fodrászüzlete, ahol immár nem nyírtak s nem borotváltak többé sem fegyvertelen, sem géppisztolyos férfiakat, a szép új világban a 14-es sorszámot kapta, teljes neve a fantáziadús „14-es Számú Állami Női Fodrászat” lett. Az új főnök azonban nem szakmai rátermettsége miatt kapta e jeles pozíciót: az ő professziója a besúgás volt, alig valamit értett a hajvágáshoz. E szép új világ sok más újat is hozott: kötelező lett mindenkinek eljárni az ún. szemináriumokra, ahol rákosista káderek magyarázták a szocializmus vívmányait, és azt, hogy a szocialista embertípusnak hogyan kell beilleszkednie a minden eddiginél üdvösebb új rendszer kereteibe. A fodrászok még mindig két műszakban dolgoztak, a szemináriumokat pedig munkaidő után tartották: a családosoknak meg kellett oldaniuk a gyermekfelügyeletet, mert a szeminárium szent volt és sérthetetlen, arról elmaradni nem volt tanácsos. Voltak persze olyanok, akik bírálták a dolgokat, vagy a fenyegetettség ellenére mégsem mentek el a gyűlésekre – ezt a hatalom megtorolta. Kisebb vétség esetén önbírálatot kellett tartani, „önkritikát gyakorolni”, ahogy kádernyelven akkoriban mondták: a vétkes a gyűlésen a többiek körében állva bevallja, hogy hibázott, és megígéri, hogy változatni fog magatartásán. A „hibáztam” szónak mindenképp el kellett hangzania, és az is kötelező volt, hogy bűnös maga javasoljon módokat, amelyeket alkalmazva ki óhajtja köszörülni a szocialista magatartáson esett csorbát. Aki erre a gyerekes, megszégyenítő színjátékra képtelen volt, azt több kifejezéssel is meg lehetett bélyegezni: „osztályellenség, osztályidegen, a nép ellensége” – az ilyeneket kíméletlenül meghurcolták. Szegény anyám vállára a munka mellett még ezek a súlyok is nehezedtek, nagyon meg kellett tanulnia hallgatni, hogy ne legyen belőle is efféle meghurcolt ellenség.

Ebéd a teraszon (Kreutz László és Ilona, 1961)

Ebéd a teraszon (Kreutz László és Ilona, Buda, 1961)

’56 után, mikor családunkra már fenyegetőn vártak a tragikus idők, valami enyhülés illúzióját keltette, hogy az „állami tizennégyes” élére új vezetőt neveztek ki. Ez már nem volt besúgó: végre ismét jó fodrászmestert és rendes főnököt kaptak. A Kádár-érában amúgy is kicsit kifinomultabb módszerek kezdtek terjedni. Igaz, lévén a belügyminisztérium szomszédságában, az „üzlet” telefonját rendszeresen lehallgatták, és járt oda pár informátor is, akik vendégnek álcázva magukat, kötetlenül csevegve kérdezősködtek erről-arról, míg a dauer készült. És dolgozni még a hamisan enyhe konszolidációs szellőket fújdogáló korai ’60-as években is keményen kellett. Főleg anyámnak, aki elözvegyülése borzalmas körülményeinek mély sebét hordta a lelkében, de hősiesen helytállt, hogy egyedül az ő munkájával megkeresse a betevőre valót megcsonkult családunknak. A betegségem és lábadozásom alatt is csak este tíz után ért haza a délutános műszakból – hol voltak már azok az idők, mikor zárás után táncolni mentek Rozikával! Talán csak az csalt olykor mosolyt az arcára, hogy az előszobában várta egy szép homokvár.


 

Zene

ElektroKreutz: Olyan, mint (elektrobalett-montázs, 2017)
A zenéhez kattints a képre

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés