zene / előadás
2007. 03. 20.
Ha már brutál, legyen nagyon brutál: slattyogó innsmouth-iak, egy kipeckelt szájú, féregrágta hulla. A death metál "í"-ző nyelvjárása és néhány kedélyes „fuck you". Göteborg és a boldog kevesek; valószerűtlenül kellemetlen, zsigeri félelmet keltő élethelyzetek. Beszámoló egy death metál koncertről.
2007. 03. 18.
A dallamvilág rendkívül változatos: olykor délszláv beütést (leginkább Boban Markovicnak tulajdonítanám), olykor pedig a "Sunny" örökzöld dallamát ismerem fel. Courtney Pine szövegelése a számok között hasonló saláta: hecceli, reakcióra bírja és aktivizálja a tömeget. Ki hitte volna, hogy ennyi ember beszél angolul kis hazámban?
2007. 03. 14.
Lendvay József egyedül jött fel a színpadra, és előadott egy szólót. Nehéz leírni azt a zsenialitást, ahogy bal kézzel hajlított plusz szólamokat csempészett a játékába, majd meg vonóütésekkel játszott futamokat. Elismerő kiáltások és dübörgő tapsvihar fogadta az előadást.
2007. 03. 08.
Nem a többi hangszert néha-néha kissé elnyomó basszusgitár, vagy az improvizációs, szabad játékstílus, a friss adaptációk miatt szaladt fel a hallgató szemöldöke hirtelenjében (kelta was?!), hanem azért, mert a breton zene „tradicionálisan” ilyen: magában hordozza a középkorra jellemző, kissé abszurd megközelítést (lásd/halld a dalt a farkasról és a szamárról), harsány fúvósok süvöltenek, hosszan, már-már pofátlan módon ismétlődnek azok a bűvös táncdallamok…
2007. 03. 08.
Az egykori hősök megfakultak. A legendák (James Dean, Jim Morrison, Jimi Hendrix, és még sokan mások) legendás halottakká váltak. Egyesek azonban élő legendákká, és talán csak a cinizmus mondatja velem - a Jethro Tull egykor legendás „slágerével” szólván -, hogy „Too old to rock and roll and too young to die”.
2007. 03. 01.
Az alapkoncepció az volt, hogy az erősítés és a hangfalak térbeli elrendezése révén a hallgató majd úgy érzi magát, mintha a vonósnégyes játékterének kellős közepén ülne, és közvetlenül a hangszertestekből jutnának a fülébe a hangok.
2007. 02. 28.
Némi csend, majd kedélyes mikrofonok gerjedése hallatszik a hangszóróból, miközben egy-egy zenész lassú, komótos mozdulatokkal körbejárja a szinpadot és néha-néha fúj egyet hangszerébe. A gerjedés természetesen nem mikrofonok gerjedése: az eszközök jól be lettek állitva, ráadásul kibontakozik egy másik „gerjedés” (vagy inkább rezonancia) is – ezúttal a hangszerek játékából.
2007. 02. 27.
A közönség dönt: utálhatja, rajonghat érte, megtalálhatja a hozzá legközelebb és legtávolabb állót benne, de akár közönyös is maradhat az egésszel szemben. Az MNW nem akar befolyásolni: informálni akar. Aki ugyanis végigüli ezeket a koncerteket, négy nap után sokkal tájékozottabbnak tudhatja magát a kortárs zene házatáján, mint az, aki zeneszerzés szakon járt öt éven át a Zeneakadémiára.
2007. 02. 21.
Egy preparált (minimális testű, elektromos hangszedőkkel és extra C-húrral felszerelt) nagybőgő, egy piszton és egy ütőhangszeres. Semmi akkordhangszer. Csakhogy a Full Playback-kel szemben (ahol a szólamok összemosódtak, és a basszus-futamok kattogva szóltak) Eberhard Weberéknél minden egyes hang, minden szólam tisztán hallható. És létrejön a varázslat: egységbe lépnek a hangok és csengnek-bongnak a fülemben.
2007. 02. 21.
Majdhogynem császármetszéssel, de megszületett az évad első igazi operaházi premierje: Umberto Giordano André Chénierje Selmeczi György rendezésében. Ja, hogy a "Ki nyer ma?" operatudósain kívül senki sem ismeri a szerzőt és a darabot? Nem baj, itt az idő, hogy lehulljon az álarc a plakátokon szereplő titokzatos dámáról!
