bezár
 

színház

2017. 12. 12.
Az iráni lavírozás színművészete - 2. rész
Rezisztencia a kortárs iráni színházban és táncban
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
A cikkem első részében már írtam arról, hogy az 1979-es iszlám forradalmat követően Iránban az előadó-művészet jelentősen átalakult. Az újonnan életbe lépő szabályok nagy mértékben korlátozták a művészek szabad önkifejezését. A fiatal alkotók, ha szeretnék szélesebb közönséghez eljuttatni munkájukat, ezzel már kilépve a viszonylag zárt közösséggel bíró underground létből és alkotómunkából, akkor az állam által megszabott szabályoknak látszólag megfelelve, egy különleges kódokkal és szimbólumokkal átszőtt színpadi nyelvezetet választanak ahhoz, hogy alkotói véleményüket kifejezhessék.

Atafeh Tehrani Othello rendezése egy nagyon izgalmas fizikai színházi előadás, példa arra, hogy a szabályok betartásával, valamint a cenzúra engedélyével is lehet progresszív, tarsadalomkritikát hordozó produkciókat létrehozni. A rendezőnő Othello és Desdemona szerelmének a történetét dolgozza fel mozgással. Tehrani munkájában megfigyelhető, hogy a táncosok teste és mozgásuk szorosan összekapcsolódik az őket körülvevő társadalmi rendszer politikai kontextusával. Az általa létrehozott koreográfia se nem költői, se nem érzéki. Az erotikusnak számító csípőmozgás teljes mértékben hiányzik. A kezek és a lábak mozognak, míg a torzó és a csípő teljesen mozdulatlan. Ezáltal a táncosok báboknak tűnnek, melyeket mintha egy láthatatlan erő manipulálna. A férfi táncosok összecsavarodott lába, valamint a jelenetek, ahogy próbálnak egymáson átmászni, felülkerekedni a legkülönfélébb formák, pózók segítségével, a tömegek mozgására emlékeztetnek, valamint olyan hatást keltenek, mintha Tehrani kompenzálni szeretné, hogy a szabályzatok miatt a nők ezekben a mozgássorokban nem vehetnek részt, ugyanis nem érintkezhetnek a férfiakkal.

Szkéné színház

Az  iráni társadalmat érintő problémák színpadi megfogalmazásának egyik meghatározó alkotója, a botrányoktól híres Homajoun Ganizadeh. Antigoné-rendezésében a groteszk eszközeit alkalmazza a karakterek megformálásában: szereplői elnagyoltak, nem tűnnek reális figuráknak. Halvány szellemek, fehér pizsamában, mozgásukra, gesztusrendszerükre jellemző a formalitás. Ez teszi lehetővé, hogy olyan kényes témákról beszéljen az előadás, amelyet ha realista módszerekkel egy az egyben állítana színpadra, akkor az a darab betiltásával járhatna.

A görög drámában megfogalmazott alapkonfliktus az iráni kollektív emlékezetben még élő történéseket hoz elő a 2009-es elnökválasztás utáni tüntetéseket követő megtorlások során elítélt, kivégzett és temetés nélkül tömegsírokba elásott tüntetők és családjaik sorsáról. Antigoné az előadásban, amikor a bátyja haláláról beszél, elmondja, hogy a hatalom által nem engedélyezett az eltemetése, ezért holtteste a járdán fekszik, mely szintén utalás Neda Aga Soltan iráni diáklány meggyilkolására, akit a 2009-es tüntetések alatt az akkori kormány katonai szervezete agyonlőtt.

A Shahab Agahi által rendezett előadások kevésbé mondhatók provokatívnak, munkáját a perzsa tradícionális színház és zene inspirálja, annak elemeit, motívumait építi bele a darabjaiba. Mindezek ellenére így is problémái akadnak a hivatalos szervekkel, ugyanis színpadon nő nem énekelhet egyedül, így például a Medea előadásban a címszereplő színésznő csak a kórussal együtt énekelhet, nem megengedett az olyan zenei rész, ahol csak az ő hangját lehetne hallani. Shahab és állandó zeneszerzője Navid ezért hosszas közös munkájuk során, tulajdonképpen kényszerhelyzetükben az egyszerű népdalokból nagyon izgalmas, többszólamú kórusműveket hoztak létre, melyek szerves részét képezik az előadásaiknak.

Shahab rendezőként a zenén kívül nagy hangsúlyt fektet a mozgáson, kontakton alapuló metódusok alkalmazására a munkájában. A mozgáspróbák után, mikor az előadás váza elkészült, az olyan jeleneteket, amelyekben férfi és nő megérinti egymást, a rendező elmondása szerint, át kellett alakítaniuk, hogy aztán átvihessék a darabot egy kőszínházba. “A közös próbák és mozgásgyakorlatok alatt a test átalakul, feltöltődik impulzusokkal, és egy bizonyos idő elteltével már magában hordozza ezen próbák emlékeit és kialakult viszonyait. Erre a láthatatlan belső testi emlékezetre lehet később építeni. Miután a színészek teste, színpadi jelenléte feltöltődik ezekkel az emlékekkel, keresünk egy gesztust vagy gesztussort vagy egy tárgyat, melynek formáját, anyagát, színét gondosan kiválasztjuk, hogy általa fejezzük ki azt a viszonyt, ami a színészek között kialakult, és amit közvetíteni szeretnénk a nézőink felé” - mondja a rendező.

A kutatásom alatt megfigyeltem, hogy próbákra olyan bérházakat foglalnak el a fiatal alkotók, amelyek lebontásra várnak, így pár hónapra ezek a terek kikerülnek az állam ellenőrző szeme alól. A színházi próbatermekkel ellentétben nincsenek felszerelve kamerákkal, ezért szabadon, az iszlám etikai szabályok betartása nélkül lehet itt próbálni. Shahab is így kezdte a Medea-próbáit, mely előadást ma már az Iranshahrben (Teherán belvárosában lévő kőszínház) játszanak.

Teheránban a színházba járó közönség jelentős részét fiatalok alkotják. Nincsenek diszkók, bárok, olyan helyek, ahol összejöhetnének, ezért gyakran a színházat választják mint találkozási helyet. Iránban a művészet így űrt tölt be a fiatalok életében. 

A Mehdi által vezetett, három éve indult Part Up nevű színházi projekt is erre szolgál, elérhetővé teszi a művészetet, és oktatja a fővárosban élő gyerekeknek, ezzel is arra inspirálva őket, hogy szabad idejükben színházzal foglalkozzanak. Munkájuk lényege, hogy köztereken, parkokban mini utcaszínházi performanszokat ad elő a társulat. A performansz után a színészek spontán workshop keretein belül meghívják a nézőket, hogy megtanítsák őket zsonglőrködni, gólyalábon járni, vagy különböző bohóc technikákat mutatnak nekik. A csapatnak az a célja, hogy a játék segítségével megszólítsák a környezetükben élő gyerekeket és szüleiket, és kapcsolatot alakítsanak ki velük. Mehdi szerint “a játék az egyik legtisztább formája az emberek közötti kommunikációnak. Ha nyitunk az emberek felé, és olyan atmoszférát teremtünk, ahol biztonságban és magabiztosnak érzik magukat, akkor lehetőséget adunk nekik, hogy a legjobb formájukat prezentálják, anélkül, hogy ez egy tudatos dolog lenne.” 

Gyakran azt gondoljuk, hogy ami jelenleg Iránban zajlik, az a modern demokrácia elveinek az elutasítása, mint például a szólásszabadság korlátozása, a szisztematikus, nőkkel szembeni megkülönböztetés, valamint az állandó hadban állas a nyugati értékrenddel. Mégis úgy látom, hogy a fiatal irániak körében elindult egy dinamikus folyamat, melynek során a harmincas és fiatalabb generáció tagjai a demokrácia értékeit szem előtt tartva próbálnak tenni saját társadalmukért, annak fejlődéséért, jobbá tételéért, amely jelentős változások bekövetkeztének az előszele lehet!

A cikk első része itt olvasható: http://www.prae.hu/article/10116-az-irani-lavirozas-szinmuveszete/

Fotók: 
Part up projekt: Mehran Afshordi
Medea: Alborz Teymoorzadeh

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Levko Esztella --


További írások a rovatból

A zuhanás sokkja a MáSzínházban
színház

Hetente három jó független előadás Budapesten Hetente három jó független előadás Budapesten
Beszélgetés Boross Martinnal
Kulturális szabadegyetem: experimentális színház

Más művészeti ágakról

Danny Boyle: Yesterday
art&design

Ismeretlen ismerősök Ismeretlen ismerősök
Minden múlt a múltam. #huszadikszázad #privátfotó #Fortepan a Magyar Nemzeti Galériában
zene

A zenész és barátai A zenész és barátai
Aradi Zsolt: Gasner János* emlékére


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés