bezár
 

színház

2017. 12. 02.
Az iráni lavírozás színművészete
Rezisztencia a kortárs iráni színházban és underground táncban – 1. RÉSZ
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
Iránban jelenleg diktatúra van, a vezető hatalom kontroll alatt tartja a különböző előadó-művészeteket. Az alkotók számára bizonyos igazságok kimondása, a rendszer ellen írányuló kritika megfogalmazása szinte lehetetlen. Mégis azt tapasztaljuk, hogy a kortárs iráni színház és underground tánc mer és akar is beszélni a társadalmi problémákról. Felmerül a kérdés: hogyan valósulhat meg mégis a rezisztencia és a kritika kifejezése? Mik a feltételek és a játékszabályok? Milyen bonyolult, kódolt színházi eszközök alkalmazása és egy értő közönség kinevelése szükséges mindehhez? Mi a lavírozás művészete, és mi késztet bizonyos alkotókat arra, hogy inkább az underground lét veszélyes szabadságát válasszák? Ezekre a kérdésekre mutatjuk be a lehetséges válaszokat személyes élményeinken keresztül, két részes cikkünkben.  

Először 2009-ben Lengyelországban találkoztam iráni színészekkel, egy nemzetközi workshop keretei belül, majd az elmúlt évek során többször volt alkalmam együtt dolgozni iráni alkotókkal, többek között Abbas Kiarostamival. A közös munkák, valamint az Iránba tett látogatásaim alkalmával látott színházi előadások felkeltették az érdeklődésemet a közel-keleti ország színházára és táncára jellemző szimbólum- és kódrendszerek felépítése és működése iránt. Ekkor a színházi munkáim mellett ez ELTE-n is tanultam kulturális antropológia szakon, és felmerült bennem, hogy ismét kiutazom Iránba, hosszabb időre, már azzal a céllal, hogy anyagot gyűjtsek a szakdolgozatom megírásához. A kint töltött idő alatt próbáltam antropológus szemmel megfigyelni az adott színházi közeget, és tanulmányozni a kortárs színházat, táncot, valamint a különböző underground előadó-művészeteket.

Szkéné színház

Szerencsésnek mondhatom magam, mert az Iránban töltött idő alatt előadásokat, próbákat figyelhettem meg, rendezőkkel, színészekkel, egyetemi tanárokkal készíthettem interjút, lehetőségem volt elhagyatott, fiatalok által megszállt bérházakba, úgynevezett squatokban, privát házak nappalijában szervezett illegális próbákon részt venni, valamint fizikai színházi tréninget tartottam egy általam már ismert társulatnak. Hihetetlenül izgalmas volt látni a különböző performatív technikákat, módszereket, melyeket egy-egy előadás létrehozása során alkalmaztak. Ezek a technikák az adott közegben nagyon specifikusak, ugyanis szigorú́ szabályrendszernek kell, hogy megfeleljenek.

Iráni színház

 Az 1979-es iszlám forradalmat követően Iránban kötelező lett a hidzsáb (a nők haját eltakaró kendő) viselete úgy a köztereken, mint a színházi próbákon és előadásokban. Férfi és nő, ha nem házasok, nem érintkezhetnek, sem a hétköznapi életben, sem a színpadon. Egyik nap, amint megérkeztem a Vahdat Hallba (Teherán egyik kőszínháza) a Szókratész című előadás próbájára, a rendező Hamidreza Naeemi elnézést kért, hogy üdvözlésképpen nem foghat velem kezet, és hozzátette, hogy nagyon örül, hogy ott vagyok a próbáján. A próbaterem kamerával van felszerelve, és nem szegheti meg a szabályokat. 

Szintén a színházi előadásokat érintő szabály lett: hogy ha egy színdarabban a színész az iszlámban negatív figurát játszik, akkor karakterét olyan mód kell megformálnia, hogy az semmiképp ne keltsen szimpátiát a nézőben. Elvárássá vált a bő jelmezek és tompa színek használata a színpadon, a női test vonásainak, jellegének eltakarása (ami a lehetséges szexuális konnotáció kialakulását akadályozza meg a nézőben az előadó testét illetően). Az iszlám szabályok csak egy nagyon szűk szegmensét engedélyezik a nőiség színpadi megjeleníthetőségének, ezért egyfajta rezisztencia kifejezéseként a kortárs alkotók kiemelt helyet biztosítanak a női szerepkör kiterjesztett bemutatására.

A nők megjelenítése a színpadon szimbólummá vált a kortárs színházban, ugyanis komplex jelentést hordoz, mely magában foglalja a mai iráni nők társadalmi helyzetét. A nők és az általuk megformált figurák reprezentálása tudatos döntés, mellyel politikai és társadalmi kritikájukat fejezik ki az alkotók. Erre példa Amir Reza Koohestani Ivanov rendezése, melyben központi szerepet kap Szása karaktere. „Szása karakterének a megalkotásakor a 2009-es Zöld Mozgalomban résztvevő nők jutottak eszembe, azok az iráni nők, akik a tiltakozások élvonalában álltak, és ők voltak a legradikálisabbak a tüntetők között. Ez az oka annak, hogy Szása karaktere ez én értelmezésemben egy bátor és magabiztos nő.” Hamid Pourazari színházi rendezővel folytatott beszélgetésemben elmondta, hogy „ha Iránban változás lesz, akkor az a nőknek lesz köszönhető.”

A forradalom után nemcsak a színház, hanem a tánc is átalakult, szerepét az újonnan kialakult mozgásforma a harikat-i mawzun (strukturált mozgás) vette át. Tulajdonképpen egy narratívára épülő, néma, ritmikus mozgásokat tartalmazó fizikai színház ez. A tánc, legyen akár balett, kortárs, latin mint olyan műfaj eltűnt, a néptánc egyes elemei pedig idővel beleolvadtak a már említett ritmusos fizikai színházba. Így a különböző táncok iránt érdeklődők nehezen találnak olyan platformokat, ahol táncot tanulhatnának, ugyanis hivatalosan nem oktathtó.

Mohammad Abbasival legutóbbi utam alkalmával találkoztam. Egyetemi tanár, táncos, koreográfus, Franciaországban tanult kortárstáncot. Miután hazatért Iránba, létrehozta az underground alkotóműhelyét, ahol olyan eseményeket szervez, melyeknek a kortárstánc megismertetése és tanítása a célja. Ezek az összejövetelek a hivatalos szervek tudta nélkül privát házakban vagy kint, a szabadban zajlanak. Néhány év után ez a kezdeményezés lett a kiindulópontja a mára már hatodik éve futó Untimely underground táncfesztiválnak. A helyszín évről-évre változik, melyről a résztvevők a fesztivál kezdete előtt három nappal értesülnek. Az eseményt semmilyen médiafelületen nem hirdetik. Van egy körülbelül száz emberből álló bizalmi lista, ők újabb embereket hozhatnak magukkal.

Hasonlóképpen bizalmi alapon működnek Farhad táncórái is. Farhad illegálisan latin táncokat tanít a nappalijában. Emiatt titkolózni kényszerülnek a résztvevők, a mindennapi életükben nem vállalhatják fel azt, hogy hetente táncórára járnak. Erről mesélt nekem Naghme, akit a táncórákon ismertem meg. Benne ez egyfajta belső ellentmondást és fájdalmat teremt. Az egyetlen hely, ahol megtalálta a számra megfelelő közösséget, az a színház és a tánc. Ott olyan alkotók veszik körül, akik hasonlóan gondolkodnak, és osztoznak ebben a fájdalomban és ellentmondásban. A fent említett és a hozzájuk hasonló fiatalok akaratereje, vágyaik, csalódottsága teremtette meg, és tartja fenn az underground színházat és táncot, ami egy autonóm térként van jelen az iráni társadalomban.

Természetesen így is készülnek nagyon izgalmas mozgásra épülő előadások, melyek a szabályok betartásával jönnek létre, és még a cenzúra által is megengedettek. Az iráni fizikai színházban a különböző szimbólumok, utalások és rejtett társadalomkritika megfogalmazásának módjairól, valamint a színház oktató szerepéről a cikk következő részében írok. 

 

A cikk második része itt olvasható: http://www.prae.hu/article/10124-az-irani-lavirozas-szinmuveszete-2-resz/
A fotókat készítette:
Part up projekt: Mehran Afshordi
Medea: Alborz Teymoorzadeh
Mohasses és én miniatűrök vagyunk: Maryam Matim 
Macbeth: Navid Mohammadi

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés