Ezúttal azonban nem annyira a fekete humor, mint inkább egy napjainkban sokadvirágzását élő zsáner, a szikár és borongós western felől közelítenek mondanivalójuk leglényegéhez. A Nem vénnek való vidék azonban sokkal több, mint egy egyszerű neo-western, hiszen tudjuk, Coenék valódi specialitása a műfajok keverésében, valamint azok határainak újragondolásában gyökerezik.

Legújabb, s hazájukban eleddig a leginkább elismert alkotásukat sem lehet tehát vegytiszta műfaji keretek közé préselni, de minden kétséget kizáróan briliáns módon vegyítik a vadnyugati filmek hangulatát az üldözős-menekülős thrillerek unalomig ismert motívumaival. Csakhogy legújabb, színészi bravúrokkal zsúfolt filmjük minden eddiginél sötétebb és lehangolóbb képet mutat az emberről - ahogy az alapjául szolgáló, azonos című Cormac McCarthy regény is.

Llewelyn Moss (Josh Brolin), a Vietnámot is megjárt nyugdíjas hegesztő szabadidejében a Rio Grande közelében szokott antilopra vadászni. Az egyik vadászat során azonban váratlanul óriási zsákmányra tesz szert. A sivatag közepén ugyanis rálel egy rosszul végződött heroin-üzlet helyszínére, ahol a számos hulla mellett egy már félholt túlélőt, valamint a drogot és a pénzt is megtalálja. Utóbbit magával is viszi, mert biztos benne, hogy ekkora összeg (két millió dollár) gyökeresen megváltoztathatja az ő és a felesége életét is. Bár azt akkor még nem is sejti, hogy ez mennyire így lesz.

Moss hamarosan rájön, hogy menekülnie, majd harcolnia kell, hisz nyomába szegődött egy, a pénz visszaszerzésére felbérelt profi bérgyilkos. A szarvasmarhaölő szerkezetét mindig magánál tartó Anton Chigurh (Javier Bardem) maga a megtestesült és megállíthatatlan gonosz, mindenkit elsöpör, aki az útjába kerül, mindegy neki, hogy az illető bűnös, avagy ártatlan. A különös macska-egér játék viszonylag gyorsan körvonalazódik a nyugdíjazás előtt álló helyi seriff, Ed Tom Bell (Tommy Lee Jones) előtt is, aki így, bár nem nagyon akaródzik neki, végül szintén a hajsza részesévé válik.

Noha a rendező-forgatókönyvíró testvérpár méltán vehette át e film kapcsán nem is oly rég a legjobb adaptált forgatókönyvért járó Oscar-díjat (is), a film, természetéből fakadóan nem tarthatta meg a McCarthy regényében különösen hangsúlyos elmélkedő jelleget. S bár Bell seriff belső monológjainak javarésze áldozatul esett az adaptációs folyamat során, figurájának lényege s a bűnhöz való hozzáállása a vásznon is pontosan kirajzolódik.

Szerencsére. Mert ahogy a cím, úgy az egész alkotás esszenciája is csak ez alapján nyerhet teljes értelmet a befogadó számára. Hiába látjuk ugyanis az ördögien gonosz Chigurh minden látszólagos logikát nélkülöző, mégis precíz kegyetlenségét, s hiába szorítanánk időnként a helyzetét gyorsan felismerő, és arra a leghatékonyabban reagáló Moss sikeréért, e megdöbbentően pesszimista alkotás mégiscsak Bell seriff története. Azé a Bell seriffé, aki már eléggé sok mindent látott ahhoz, hogy pontosan tudja, mikor kell félreállni, és hagyni a dolgokat a maguk mégoly szörnyű menetében is. McCarthy az ír költő, William Butler Yeats egyik verséből (Hajózás Bizáncba) kölcsönözte regénye címét, s e vers első mondata ugyanúgy igaz a szomorúan bölcs seriffre, ahogyan az utolsó is, hisz ő az, aki mindent tud: "Arról, mi volt, mi van, s mi még lehet."