bezár
 

gyerek

2018. 04. 01.
A sokoldalú mese
A mese interdiszciplináris megközelítései, Nemzetközi tudományos konferencia az ELTE Tanító- és Óvóképző Karán; 2018. március 22.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az ELTE Tanító- és Óvóképző Kara 2008-ban indította útjára a Népek meséi rendezvénysorozatot, melynek keretein belül évről-évre megrendezik a Népek Meséi Országos Egyetemi és Főiskolai Mesemondó Versenyt. A rendezvénysorozat idén ünnepelte a 10. születésnapját, ennek tiszteletére szerveződött az a nemzetközi konferencia, amely a mesét interdiszciplináris aspektusokból járta körül.

Március 22-én a meséé volt a főszerep az ELTE Tanító- és Óvóképző Karán. A konferenciát Prof. Dr. Borhy László akadémikus, az ELTE rektora, mag. Herbert Gimpl, a Linzi Pedagógiai Főiskola rektora, valamint Dr. Márkus Éva dékánasszony nyitotta meg. A köszöntőbeszédeket követően három plenáris előadást hallgathattunk meg. Raffai Judit, az Újvidéki Egyetem Magyar Tannyelvű Tanítóképző karáról a folklorisztika azon aspektusait mutatta be, melyek napjaink mesemondásában, akár a pedagógiai gyakorlatban is alkalmazhatóak. A mesemondók hagyományos értelemben a közösség kiválasztottjai, akik verbális és nonverbális elemekkel adnak át különféle történeteket. Régen elsősorban felnőtteknek szóló szórakozásnak számított a mesemondás, mára ez meglehetősen átrendeződött, funkcióváltáson ment keresztül. A mesemondásban ma már megjelennek a pedagógiai célok, az identitás meghatározása, vagy akár különböző terápiás célok is irányíthatják a mesemondást. Több pedagógiai irányzat hangsúlyozza az élőszavas mesemondás fontosságát. Érdemes megkülönböztetni a mesemondást és a meseolvasást. Az óvodában és az iskolában is van helye az élőszavas mesemondásnak. Raffai Judit meglátása szerint a mai mesemondás leginkább a szóbeliséghez való viszonyában tér el a hagyományostól, mivel a mostani mesemondók alapvetően az írásbeliségből indulnak ki. Az elmúlt száz év folklorisztikai kutatásainak köszönhetően lehetőségünk van megismerni a mesemondás eredeti állapotát. Raffai Judit szükségesnek találja a mai szóbeliség narratív stratégiáját követni, úgy, hogy a mesélő elsajátítja a hagyományos mesemondók beszédmódját, technikáit, mely által hitelessé válik az előadói és hallgatói szerep is.

Hermann Zoltán, irodalomtörténész, a Károli Gáspár Református Egyetem docense a Grimm testvérek családi meséiről tartott előadást. Felhívta a figyelmet Vlagyimir Propp egy kevésbé forgatott a kötetére, mely a Varázsmese történeti gyökerei címet viseli, mely kötet a morfológiai elemek történeti elemeivel foglalkozik. Propp megvizsgálta, hogy miben különböznek a női, illetve férfi hősökkel rendelkező mesék, valamint, hogy a családi konfliktusok milyen fontos kiindulópontot jelenthettek a különböző mesetípusok létrejöttében. Hermann Zoltán ebből a szempontból közelítette meg Jakob és Wilhelm Grimm a Gyermek- és családi mesék című gyűjteményét. Az 1819-es II. és az 1856/57-es VII. kiadásban olvashatjuk a Grimm testvérek kommentrájait, valamint a gyűjtés eredeti anyagát. Az 1825-ös kiadás célja az volt, hogy igazi gyerekkönyvként jelenjen meg, és ezzel egy újfajta könyvpiaci termékké váljon. Ehhez a kiadáshoz már illusztrációk is készültek. Megtudhattuk, hogy a könyvtörténet, olvasástörténet az első igazi, hamisítatlan gyerekkönyvként tartja számon ezt a kötetet. Fontos adalék, hogy ezek elsősorban hangos olvasásra készültek. A testvérpár közül Wilhelm volt a szakembere annak, hogy a felolvasáskor imitálni lehessen az élő, szóbeli mesemondásnak a metakommunikatív sajátosságait. Hermann Zoltán rávilágított arra, hogy az 1825-ös, képes illusztrációkkal rendelkező kötet már azoknak a mentális képeknek a létrehozását segítik, amelyeket az élőszóbeli mesemondás például csak a jelzőkkel tud megjeleníteni. A Dorothea Viehmann fogadósné és Friedrich Krause őrmester által mesélt történeteket tulajdonítják a gyerekeknek szóló meséknek. A családi mesék jól elkülöníthetően három családhoz köthetőek. A Wild-család patikusokból állt, a patikus felesége és lányai meséltek. A Haxthausen-család egy nemesi család volt, ahol feltehetően a cselédek meséltek a gyerekeknek, ami ebben a családban – ellentétben más családokkal – nem volt tiltott. A Hassenpflug-családban pedig hivatalnokok voltak. Volt olyan történet is, amelyet mind a három családban meghallgattak, és végül a három változatból készítettek egyet. Hermann Zoltán Propp varázsmese definícióját állította párhuzamba a Grimm-féle családi mesékkel. A varázsmesék jelentős részében a hősnek az a célja, hogy a családi állapotban történt sérülést helyreállítsa, ilyen például, amikor elrabolnak valakit, anyagi javak hiányoznak, vagy más okokból sérül meg az optimális családszerkezet. Itt mindig figyelembe kell venni azt is, milyen családmodellből indulunk ki. Megtudhattuk, hogy a Grimm mesék mintegy háromnegyedében lehet családi konfliktusokat azonosítani. Érdekes, hogy elég sokszínűek ezek a családmodellek a Gyermek- és családi mesékben, van köztük nemzetiségi, nagycsalád, nemesi család, paraszt család és a polgári család modelljét is fel lehet fedezni bennük. A leggyakoribb jelenség az apa-anya-gyerek szerkezet megbomlása (amikor az anya meghal, és a helyébe új lép; a család elszegényedik, és a legkisebb gyereknek el kell mennie szerencsét próbálni stb.). A családi konfliktusok közül a férj-feleség, szülő-gyerek, mostohaanya-gyerek, apa-gyerek, testvérek közötti, vagy például a vőlegény-após konfliktus is megjelenik a történetekben. Az is láthatóvá válik, hogy az egyes konfliktusoknak milyen kimenetele várható egy adott történetben. Például a szülő-gyerek közötti konfliktusok általában a házassággal oldódnak meg, a testvérek közötti konfliktusok a rossz testvér megbűnhődésével. Az előadás összegzésében – többek között – hallhattuk azt, hogy a mese általában megoldást ad ezeknek a családi konfliktusoknak a kezelésére, de a Grimm-gyűjteményben vannak olyan mesék is, melyek nem tartalmazzák a megoldást. Azok az élethelyzetek, mesei szituációk, melyek a gyűjteményben előfordulnak, a 18-19. századi német városi, polgári életmódnak a konfliktusai. Fontos, hogy ezeket a meséket nem csak szociológiai szempontból lehet megközelíteni, nemcsak a család és a rokonság konfliktusainak szabályozására vagy megértésére mesélik, hanem a pszichoanalitika is foglalkozni kezdett ezekkel a történetekkel (például Otto von Ranke, majd tanítványa, Bruno Bettelheim, és később az ő tanítványai, például Verena Kast is). Hermann Zoltán úgy gondolja, hogy a mese sokszínűsége, majd a mesetípusok kialakulása inkább szociológiai aspektusból közelíthető meg jobban a családi konfliktusok nyomán.

Hermann Zoltán után Kádár Annamária előadását hallgathattuk meg, mely az életmese, a koherens élettörténeti narratíva lehetőségeit és fontosságát állította középpontba. Kádár Annamária véleménye szerint életünk során permanensen történeteket mesélünk magunkról, azzal, ahogyan a világban vagyunk, meghúzzuk a határainkat, ahogyan döntünk vagy nem döntünk különböző helyzetekben, ahogyan fegyelmezünk, jutalmazunk stb., mind a saját élettörténetünket építik. Egy 2001-ben, Amerikában folytatott kutatás során megvizsgálták, hogy ötven kisgyerekes család miről beszélget étkezések közben, majd egy húsz kérdésből álló kérdéssorozatot tettek fel a gyerekeknek, melyben például arra voltak kíváncsiak, hogy a gyerekek szülei hol ismerkedtek meg egymással, milyen szempont szerint választották ki a gyerekek keresztnevét, de arra is rákérdeztek, hogy a gyerekek tudják-e, hogy a nagyszülők hova jártak iskolába. Azt az összefüggést találták, hogy annak a gyereknek, aki többet tudott a saját családja történetéről, jóval magasabb volt az önbecsülése. 2001. szeptember 11-e után a kutatók ismét visszamentek ezekhez a családokhoz, és megnézték, hogy a trauma után – mely az egész világot megrázta – melyik gyerek regenerálódik gyorsabban. Kiderült, hogy annak a gyereknek, aki többet tudott a saját családja történetéről, jóval magasabb volt az alkalmazkodóképessége. A kutatásnak köszönhetően megszületett az intergenerációs én mint fogalom, mely azt jelenti, hogy nemcsak én vagyok egyedül a világban, hanem ott van mögöttem egy történet, akár egy mesehősnek az útja. Hiszen a nagyszülők, szülők is egyszer kiléptek a konfortzónájukból, megküzdöttek a különböző külső és belső sárkányokkal, és megpróbáltak felmászni a saját égigérő fájuk tetejére. Azt is megvizsgálták, hogyan kell ezeket a történeteket mesélhetővé tenni, hogy erőforrásként jelenhessenek meg a gyerekek életében, és három típusú narratívát különítettek el. Az egyik az emelkedő narratíva, amely során olyan történeteket mesélünk, hogy elindulunk egy negatív pontból és eljutunk egy pozitívba. A másik típus az ereszkedő narratíva, ami egy ideális, pozitív állapotból egy negatív állapotba jut el. Valahogyan a kettő váltakozása közelít az igazi élettörténethez, mesékhez, például: leégett a házunk, de újraépítettük, vagy elveszítettünk valakit a családból, de aztán született valaki. Kádár Annamária a kutatások alapján elmondta, hogy minél több ilyen oszcilláló narratíva (mely a harmadik típus) van egy gyerek körül, annál jobban segíti a különböző megküzdési folyamatokban. Hangsúlyozta, hogy nagyon sokféle történetet lehet mesélni a gyerekeknek, de nagyon fontos, hogy miként jelenik meg maga a mesélő mint a saját életének mesehőse. Nemcsak szülőként válik ez fontossá, hanem pedagógusként is. Nem mindegy, hogy pozitív, problémamegoldó attitűdöt tükröznek az egyes családok élettörténetei, vagy negatívabb, pesszimistább hozzáállást. Serdülőkorban, az identitás keresés során lehetőség van arra, hogy mindenki átkeretezze, újraírja a saját családtörténetét, ez sokszor évek, vagy akár évtizedek során valósulhat meg, de lehet egy egész élet munkája is. Kádár Annamária rávilágított arra, hogy ezeket a történeteket úgy kell elmesélni, ahogyan valóban megtörténtek, nem szabad őket kikozmetikázni, vagy például eltüntetni a fekete bárányokat a családfáról. Az átkeretezés azt jelenti, hogy a történet valójában nem változik meg, de megváltozik az a perspektíva, ahogy erre a történetre tekintünk. A saját történet elmesélése (például a gyerekeknek, utódoknak) azért fontos, mert benne van már a gyerek hallgató élettörténete is, mivel megjelenik, hogyan várták, hogyan fogadták be a családba. Az előadás rávilágított arra, hogy sok esetben a gyerekek első éve aprólékosan dokumentálásra kerül, majd utána ez a dokumentáció elmaradozik, és sok esetben megszűnik, holott érdemes lenne kitartóbban vezetni az efféle írásokat annak érdekében, hogy az élettörténetek apróbb részletei fennmaradhassanak, visszaidézhetővé váljanak. Fontos, hogy a negatív élettörténetek is rögzítésre kerüljenek. Minél többször mesélik el a szülők az élettörténetüket, annál inkább lehetősége van arra a gyereknek, hogy be tudja illeszteni a sajátját életmeséjébe, és például ne kamaszként tudja meg, hogy csak a fele igaz az általa ismert történetnek. Kádár Annamária előadása a tudományos megközelítés mellett számos saját, személyes példát említett, ami nagyon élvezetessé tette az előadást.

Ezt követően két pódiumbeszélgetés között válogathatott a hallgatóság. Szávai Ilona vezetésével a mese hídszerepéről beszélgetett Antalfai Mártával, Török Gabriellával, Kádár Annamáriával, Kerekes Valériával, Bárdos Józseffel és Bumberák Majával. A másik pódiumbeszélgetés moderátora Daróczi Gabriella volt, aki a mese jelenéről és jövőjéről kérdezte beszélgetőtársait, Petres Csizmadia Gabriellát, Raffai Juditot, Nagy Natáliát, Sándor Ildikót, Bereczki Annát, Bércesi-Dienes Erikát, Gerber Pált, Bánki Verát, Kismartony Katalint és Koósné Sinkó Ildikót.

Rövid szünet után elkezdődhettek a kétórás szekcióbeszélgetések. Nyolc szekció járta körbe a mese különféle aspektusait. A következő szekciók közül lehetett válogatni: 1, Mese a pedagógia és a pszichológia kontextusában; 2, Mese a pedagógiai nevelőmunka kontextusában; 3, Mese a nyelvtudomány kontextusában; 4, Mese az irodalomtudomány kontextusában; 5, Mese az elmélet- és kultúratudomány kontextusában; 6; Mese a szakmódszerek kontextusában; a 7-es és 8-as szekció a mese az idegennyelv kontextusában kérdés kört járta körbe.

A nap zárása előtt különböző műhelyfoglalkozásokon lehetett részt venni, melyek keretében meg lehetett ismerkedni a papírszánházzal Koósné Sinkó Judit és Tsík Sándor vezetésével. Egy nagyszerű könyvtári foglalkozást lehetett kipróbálni Dienes Évával, a központi Szabó Ervin Könyvtár Sárkányos Gyerekkönyvtárának vezetőjével. Mesés hangszerekkel és hangszeres mesékkel Hegedűsné Tóth Zsuzsa segített jobban elmélyülni. Meseolvasásról Balogh Fruzsina és Fábián Dóra tartott műhelyfoglalkozást, mely a kapcsolódást helyezte a középpontba. Egy idegennyelvű műhelyre is elmehettek a konferenciára látogatók, mely a tartalomalapú nyelvoktatást mutatta be a meséken keresztül, amelyet Sylvie Dolakova vezetett.

A konferencia zárásaként Kádár Annamária és Kerekes Valéria Mesepszichológia a gyakorlatban című könyvének bemutatóján vehettünk részt.

 

nyomtat

További írások a rovatból

Elhunyt Christine Nöstlinger

Más művészeti ágakról

Joyraj Bhattacharjee: Ghya Chang Fou – Bengáli dark film a Mersz Klubban
Interjú Jakab Julival, a Velencében versenyző Napszállta főszereplőjével
30. JAK-tábor 3. nap


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés