bezár
 

220VOLT

2018. 05. 03.
Danubia, kettő
(életrajzi töredékek)
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Én? Nem félek én semmitől.

Én? Nem félek én semmitől. Különösen nem egy nyomorult folyótól, ami még csak nem is az enyém. Táncolnak benne a hullák, hullám hátán hullám, haha. „Veszélyes, mérgező és ellenséges”, de a kánikula hevében olyan szépen csillog fodrain a nejlonzacskó. Télen meg vékony a jege, ha beszakadsz, morbid nyugalommal vár a fenéken egy endékás mosógép. A Tisza az én Dunám, a Palicsi-tó az Adriám. Szeretem őket, elönt a gyermekkor szünidei hangulata, ha rájuk gondolok. Mikor Karesz unokabátyám evezni tanított, és azt mondta: Igyál a sajkából, és a szíved mindig visszajár. Mikor Sveti Martinon fuldokolva evickéltem az édes tengeren lebegő, távoli stégig, és haragosan kiabált utánam a tanító néni. Nekem mesélheted, hogy Ráckevénél milyen emberiek a vadkacsák, szerelem és gyűlölet nem visz ezen a vízen át.

Budapesten először a mocsaras Feneketlen-tó mellett laktunk Csubu barátommal, az albérleti szobába a fürdőn keresztül lehetett bejutni. Onnét buszoztunk reggelente az orvosira és a bölcsészkarra, szabadkai diákok, telve reményekkel és örömmel, hetvennégyben. Néhány hét után elfogyott az otthonról hozott elemózsia, és este rájöttünk, hogy le kellene menni, vásárolni vacsorát. Elindultunk gyalog a Bartók Béla úton, csípős volt az őszi levegő, az egyetemi élményeinket meséltük egymásnak, és hirtelen a Szabadság-híd lábához értünk. Besötétedett, önkiszolgáló sehol. Nézzük meg a Dunát! – ajánlotta Csubu, és leültünk a rakpart köveire. Néztük a Dunát. Hazafelé kenyeret, csípős kolbászt, Ráma margarint vettünk. Nem ismertük a margarint, a kockát két egyenlő részre vágtuk, és megettük, mint a sajtot.

Falcsik Mari: Verőce (2014)

Azt hittem, költő vagyok, és az est révületében megírtam A folyam című poémámat. Sámándobok ritmusára képzeltem, mint a szülést, ahol az örvény veszi át a lelked testének irányítását. Szomorú halakról szólt, akik álló folyóban állnak, és álló halászok halásszák őket. Volt akkoriban az Új írás irodalmi folyóiratnak egy melléklete, ahol a kiválasztottak debütáltak, Fiatalok a jövőnek, filosz álmaink redivivusai. Elküldtem 18 versemet, köztük a Duna halait, igénytelenül bizakodva. Egy hét múlva visszajött mind, korrekt borítékban, féloldalas fejléces szerkesztőségi levélkével: Kedves Lantos László! Versei Juhász Ferenctől a rovathoz kerültek, sajnos nem tudjuk közölni. Nem jó versek. Üdvözli: Ágh István. Azután soha többet nem írtam verset, csak ritkán.

Megerősödtem, hosszú évek teltek el, már senki sem mondhatta nekem, öcsi, hogy állsz. Kérdeztem Gábort, aki a kisszobában lakott, és hajnalban 80 fekvőtámasszal kezdte: Félsz te? Röhögött, karatésok voltunk, falhoz szorítottuk a gyengéket. Akkor ragadt rám a Triceps csúfnév, mert a május elsejei ünnepségen két farudat törtek el a felkarom izmán, és egyet a hasamon, hogy ne szakadjon szét a muszkulatúrám. Félsz te a víztől? – kérdeztem megint. – Ne hülyéskedjünk már. Kimentünk a Dunához, ahol a Schirilla minden télen átúszta a jeges vizet, február volt, kékre fagyott a szám. Beugrottam, nem volt közönség, csak a mélység. Tudtam, mi lesz. A főáramban lerántott az örvény. Le, az aljáig, felemelt karokkal, azután nincs más sansz, mint az oldalra kiúszás. Ha feljutsz, talán megint magába ránt. Akarsz játszani? Megtanultam, akarsz játszani, vaze, velem játszhatsz, ha kívánsz. Vitt a sodrás, valahol Pest távoli határán kecmeregtem ki, fecskében, reszkető inakkal. Gabi hozta, rohant a folyam után, a ruhám. Felöltöztem, nem mondtunk semmit.

Falcsik Mari: Ráckeve (2003)

Jött az Opál Színház ideje, a body art performanszok, kétszer is megkísértettük a Dunát, mi, az ateista-buddhista társaság. Kiköltöztünk a Hajógyári-szigetre, a folyóban akartunk élni, leküzdve a test remegő ellenkezését, beszívni a fojtogató vízpárát. Kegyetlen voltam, azt vártam tőlük, hagyják az oxigént másra, engem kövessenek a mélybe. Hárman guggoltunk a víz alatt, műanyag csövön át szívtuk a levegőt, amíg a nézők derékig a sekélyben álltak. Jézus hét könnycseppet hullajtott ránk: a kevélységünk, a fösvénységünk, a bujaságunk, az irigységünk, a torkosságunk, a restségünk miatt, és nem volt benne harag. Azután fölmerültünk, és eljátszottuk a keserű komédiát. (1) A Duna szélesen folyt, kacagott és tapsolt, mi pedig alábuktunk, és kiúsztunk belőle láthatatlanul, messze, ahol a komp megáll.

A vízben nem olyan könnyű az élet, mint a levegőben. Ha ember vagy, még bele is fulladhatsz. És ne is ábrándozz arról, hogy a felszínén fogsz lépegetni, mint a világisten fia. Meg kell tanulnod a vízben állást. Beúszol a folyó közepére, és elfelejted, hogy tüdővel lélegzel. Összezárod a lábad, a derekad mellé szorítod mindkét karodat, és csöndesen figyeled a szíved dobolását. Lesüllyedsz, mint a kavicsok, amiket a kölykök dobnak kacsázni, aztán csak a halk merülés következik. Szeretsz lefelé, bátran és szívtelenül, de ki emlékszik akkor már rád. Lebegsz lefelé, sápadt bőrödet karcolja az elszökő elmúlás, és végül egy hangtalan kőszirt áll a talpad alá. Nem gondolsz semmire, nem vágysz létezhetetlen létezések után. Akkor fölvet magából a Duna, öntudatlanul fogadod el nemtelen kedvességét, ez az utolsó simogatás. Állsz a vízben, mellig kiemelkedve, megrendülten, rád az érthetetlen jövő sebes féreglyuka vár.

Falcsik Mari: Verőce (2014)

Fotók: Falcsik Mari


1 Opál Színház: Hét könnycsepp – szakrális performansz Jézus tiszteletére. Diáksziget Fesztivál, Budapest, Hajógyári-sziget, a Dunában, 1993. augusztus 23.

nyomtat

További írások a rovatból

220VOLT

Danubia, egy Danubia, egy
(életrajzi töredékek)
220VOLT

Négyujj Mester tanításai Négyujj Mester tanításai
Nem karácsonyi történet (életrajzi töredékek)

Más művészeti ágakról

irodalom

A nagyon mély tavak nyugalma A nagyon mély tavak nyugalma
JAK műfordító-tábor 2018, hatodik nap
Lars Kraume: A néma forradalom
irodalom

A díszlépés egy értelmetlen lépés A díszlépés egy értelmetlen lépés
JAK műfordító-tábor 2018., harmadik nap
Technika és test a 20. század költészetének első harmadában


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés