bezár
 

art&design

2018. 05. 13.
A levegőről, különös tekintettel a vízre
Freund Éva Glaswege című installációjáról
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
A heideggeri Holzweg szó nem rejtekutat jelent, bár jobb fordítást én sem tudok javasolni rá, hanem olyan utat, amelyik – egyszerűen szólva – nem vezet sehová. A franciák szó szerint így is fordították: les chemins qui ne mènent nulle part. A Holzweg olyan út, amelyik nem két előzetesen már létező dolgot, helyet köt össze egymással.

Mégsem pusztán zsákutca. Hanem olyan út, amelynek a végén egy tisztás található. Egy tisztás, amely nem az erdőn túl van, hanem benne, a kellős közepén, és amely egy mesterséges képződmény (Heidegger ezt említés nélkül hagyja), a fakitermelés hozza létre nagyon is egyszerű, gyakorlati okokból – mert a tarvágás a talajerózió kockázatával jár, a ritkítás viszont rendkívül költséges és bonyodalmas (nagyon nehéz kihordani a fát az erdőből).

Heidegger azt javasolja nekünk, hogy hallgassunk a lét szavára, és az erdő sűrűjében, vagyis a mindennapi tevés-vevés világában, amelybe bele vagyunk vetve, és amelybe, ahogy ő fogalmaz, belehanyatlunk, találjunk rá ezekre a bizonyos rejtekutakra, és ott halljuk meg a lét hívó szavát, amely a tisztásra szólít: Komm ins Offene!, azaz Gyere a nyitottba!, vagyis a fénybe (Lichtung), a tisztásra. Oda, ahol véget ér az út, oda, ahol már nem meta hodusz vagyunk, nem egy út mentén, egy kijelölt irányt követve létezünk, tehát nem valamilyen metódus alapján, módszeresen élünk és gondolkodunk, hanem pőrén és nyitottan fogadjuk a lét adódását (es gibt).

Mindezt a magasztos és ismert politikai valósága ellenére is szép, sőt fenséges gondolatrendszert nemcsak azért mertem felidézni, mert Freund Éva installációjának címe, a Glaswege maga is felidézi, hanem két további okból is. Az egyik a tér kérdése, pontosabban a tér és a gondolkodás viszonya. Van tehát az erdő káosza, amelyben nincs gondolkodás, van az abba tört út, a módszeres gondolkodás, amelyik természetesen értéktelennek van itt minősítve, és van a lét fogadása a tisztáson, amely az igazi, a valódi gondolkodás. De, még egyszer, mi is szükséges ehhez? Egyrészt irtani kell hozzá, ha csak kis területen is (a metafizika destrukciójának hívja ezt Heidegger), másrészt passzívvá kell válni, hogy fogadhassunk valami rajtunk túlit. Az első túlságosan is emberi, a második szükségszerűen emberfeletti. Ami a kettő találkozásából születik, az pedig az ún. mitikus gondolkodás, amelyben az ember megtalálja a helyét valami nagy egészen belül, és persze mindig a nagy egésznek a közepén. A lényeg, hogy ne lássunk ki az erdőből, ne veszítsük el a lábunk alól a talajt, és csak fölfelé tekintsünk, hogy el tudjuk fojtani a pusztítást, amit magunk körül végeztünk a tisztítással (vagy tisztogatással). Bonszáj ökológia és hamis tudat.[1] Ennél már az is jobb, ha gondolkodás címén az erdő sűrűjében próbálunk valahogy kiigazodni: értelmezni próbáljuk a nyomokat, és hasznosítani igyekszünk mindent, amit találunk.

Freund Éva: Glaswege - üveginstalláció, részlet. Fotó: Salamon Júlia

De persze nem csak ilyen fajta gondolkodás létezik, ha az még egyáltalán annak nevezhető, ami ezen is túl van. Viszont ez is kapcsolódik a térhez, és éppúgy különbözik az utak által kijelölt hodológiai tértől, mint a kaotikus bolyongás terétől. Valóban van ugyanis valami az erdőn túl és az erdő fölött. És ez a valami ugyan valóban nyitott, mégsem távoli csupán, amelyből csak valamit fogadni vagyunk képesek, hanem nagyon is itt van, már mindig itt van, az erdőben is ott van, sőt benne vagyunk és az is bennünk van. Mert hát nemcsak föld létezik, mint talaj és mint anyag, és a belőle kinövő fák, amelyekből hajlékot vagy legfeljebb állványt (Gestell)[2] tudunk ácsolni magunknak, hanem ezen kívül létezik még tűz, és létezik víz, és levegő is. Az utóbbiról van most szó és az utóbbi teréről, a légtérről. Mi van ugyanis a tisztáson és minden olyan helyen, ahol kilátunk az erdőből? Ott nemcsak a nyitottság van, hanem ott levegő van. És ez a levegő ott valóban adódik – ahogy Heidegger mondaná, vagyis el-nem-rejtetté válik, visszatér az elfeledettség állapotából, feltárul előttünk a maga roppant tömegében, könnyűségében és frissességében. Igaza van Luce Irigaray-nak, amikor arról beszél egy teljes könyvön keresztül,[3] hogy Heidegger elfeledkezett a levegőről, a létfeledés állapotában tartotta azt, vagyis számára a levegőnek nem volt igazsága, a-létheiája, és talán azért nem, mert tényleg csak az istenek érkezését volt képes várni a tisztáson, és ezt nevezte gondolkodásnak.

Az azonban kétségtelen, és erről próbálok beszélni, hogy a tisztáson máshogyan gondolkodunk, mint az erdőben. Az utóbbi ideálja talán az a bizonyos „clare et distincte” gondolkodás, amiről Descartes óta beszélünk. Ahol azonban kilátunk az erdőből, ott erre nincs szükség. Nem mintha ott mindig világos lenne, vagy ne lenne semmi, amit elkülönítetten kellene látnunk, hanem mert ott valami egészen más történik velünk gondolkodás címén. Gaston Bachelard a levegőről szóló könyvében a „songer” igével próbálja visszaadni a tudatnak ezt a fajta működését, amit talán leginkább „ábrándozásnak” fordíthatnánk. Az ábrándozás egyfajta éber álom, de az álom kifejezés itt csak bezavar, mivel az ábrándozás sokkal inkább képzelgés, mint álom: szabad, tiszta és hiú. Ezért a levegő a közege. És amikor lefekszünk egy tisztáson vagy kiülünk egy sziklapárkányra, és kilátunk végre az erdőből, akkor ábrándozni szoktunk, nem pedig várni arra, amire Heidegger várt. Persze van valamilyen feltétele az ábrándozásnak is, de ez a feltétel elég könnyen teljesíthető: meg kell tanulni repülni. Azért mondom, hogy könnyen teljesíthető, mert a hogyanját Bachelard pontosan leírja a könyvében, ahogy azt is, hogy az emberek többsége miért nem képes a repülésre.[4] Azért nem képes, mert azt képzeli, hogy az ember szárnyak segítségével, vagyis a karjaival repül. Ez pedig nem igaz. A szárny már az utólagos racionalizáció terméke, állítja, ami pedig már az ábrándozásról való lemondás jele. Szárnyakat az képzel a karjai helyére, aki már akkor is csak zuhan és kétségbeesetten csapkod, amikor még a földön van. Aki emelkedik, az nem így csinál, az nyugodt, abban „a könnyűség ösztöne” munkál, és az a lábára képzel kis szárnyakat. Az ember (vagy az emberalakot öltött isten) a lábával repül, a karjai csak egyensúlyozásra és manőverezésre szolgálnak.[5] A régiek ezt is jobban tudták, mint mi, ezért ábrázolták Hermészt vagy később Mercuriust kis szárnyakkal a csizmáján. A repülési tanfolyam pedig csupán egyetlen egyszerű titok megjegyezéséből áll: dobbantani kell egyet a sarkunkkal.

Ha már így elábrándoztunk a repülésről, hadd meséljem el egy álmomat, amelyik talán az álmok realitásáról szól az ábrándozás irrealitásával szemben, de mindenesetre a heideggerizmushoz is van némi köze, még ha szerzőnknek ebben az időszakban még a nevét sem ismertem.

Szóval, volt egy barátom az óvodában, aki mindig azt mesélte nekem, hogy ő álmában rendszeresen repülni szokott. Mondanom sem kell, hogy nagyon irigyeltem. Elképzeltem, ahogy álmában magasan a házak fölött repül, és letekint a magasból az utcákra és ránk meg az óvodára, mindenre. És persze nagyon haragudtam magamra, hogy én miért nem álmodom soha ilyet. Biztos erőltettem is, már nem emlékszem, de a lényeg az, hogy nekem nem ment, nem álmodtam repülőset az istennek se. Aztán eltelhetett vagy tíz év, már kamasz voltam, és egyszer csak megjött a repülős álom. Egy földúton mentem, a városon kívül, éjszaka. Nem féltem, nem siettem, nem voltam eltévedve, csak úgy mentem bandukolva. És az utat néztem magam alatt, a kivájt keréknyomot, amit szakaszosan megvilágított valamilyen lámpasor. Arra emlékszem, hogy egyre inkább a lábam előtti területet nézem, előre hajolva, mint az öregemberek, amikor egyszer csak az az ötletem támad, hogy még jobban előre hajolok, széttárom a karjaimat, és felrúgom a lábam hátra, magam mögé. Megtettem, és működött. A mozdulat hatására kissé lejjebb ereszkedtem, mint ahogy előre hajolva voltam, kb. 50 cm-re kerültem így a talajtól, mégis határozottan repültem. És nem hajtottam magam a karjaimmal, de valahogy ennek ellenére is haladtam előre. Nem tartott sokáig az álom, de hát miért is tartott volna, hiszen különösebben nem történt benne semmi. Valami emelkedőre emlékszem még homályosan, amit probléma nélkül vettem, de ennyi. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy amikor felébredtem, nagyon haragudtam magamra, mondván, hogy milyen csávó már az, aki még álmában is csak maximum 50 cm magasan képes repülni. De hát ez álom volt, vagyis valóság, legalábbis a valósághoz sokkal közelebbi dolog, mint az ábrándozás.

Freund Éva: Glasswege - Salamon Júlia fotója

Miért mondom mindezt? Azért, mert egy olyan installáció terében vagyunk éppen, amelyik a maga éteri közegével szinte felhívást intéz hozzánk arra, hogy előre dőljünk, karjainkat széttárjuk, stb. Vagyis arra, hogy repülve utazzuk be a terét. Szálló üveglapokat, üvegtöredékeket látunk magunk körül, szinte láthatatlan damilokra felfüggesztve különböző magasságokban, amelyek lassan mozognak, imbolyognak körülöttünk, és szabálytalan, hullámos formáik is mintha arra utalnának, hogy valamiféle puha papírdarabkák ezek, amelyek repülnek a levegőben. Nem is beszélve arról, hogy ezekre a szabálytalan üvegdarabokra szövegek vannak írva.

Nem tudnám megmondani, hogy mik ezek a szövegek. Annyi bizonyos, hogy nem versek – legalábbis abban az értelemben nem, amire a vers szó vagy a költemény, a poézis szó utal, azaz nincs kötött formájuk. És nem is üzenetek, amelyeknek címzettje lenne és célja, akihez és ahova valaki el akarná juttatni őket. Inkább rendszertelen feljegyzéseknek tűnnek, noteszlapoknak, amelyeket szétfújt a szél. Formátlanok és szétfolyóak. Emlékekkel, álmokkal, sőt képzeletbeli átváltozásokkal vannak tele. Nagyon lelkiek. És lelki jellegüknek meg is van a maga ontológiai következménye: nem a levegő anyagisága a meghatározó bennük, hanem a vízé. Elfolyó időről, sodródásról, folyékony alagútról, vagyis áramlásról, tavakról, cseppfolyósságról esik szó bennük leginkább. Emlékekről és álmokról. És persze egekről, tüzekről és földekről is, de ezek már nem magát a lelket alkotják, hanem inkább azt, amiről a lélek álmodozik: szabadságról, szenvedélyről, otthonról és nyugalomról. Ezek a lélek külsői, amelyekből táplálkozik (tűz), vagy amelyekhez elérni vágyik, hogy megszűnjön lélek lenni a tiszta anyagtalan gondolkodásban (levegő), vagy megszűnjön lélek lenni azáltal, hogy jellemmé, szilárd jellemmé válik és otthonra talál (föld).

A lélek tehát nem légnemű, hanem folyékony, nem szellem tehát és nem lélegzet.[6] Ezért olyan nehéz elválnia a testtől, és egyszerűen csak kirepülnie belőle, ami az emberiség egyik legnagyobb álma volt mindig is. Mert hogy a lélek átitatja a testet. A lélek mint lélegzet elképzelése hasonló ahhoz, amiről Bachelard a szárnyak kapcsán beszélt, csak éppen ez nem racionalizáció, hanem mitizáció. Ám éppen mert a lélek átitatja a testet, ezért képes mozgatni azt, ezért képes emóciókat kelteni benne. De akkor ezek szerint a lélek képtelen a repülésre? Az ember pedig éppen azért nem képes repülni, mert nem teljes egészében szellemi lény, hanem lelki lény is, aki „a lélek szárnyán” akar repülni, ez pedig eleve lehetetlen? Korántsem olyan biztos ez. Mivel korántsem olyan biztos, hogy csak a levegőben lehet repülni. Már megint azokhoz a bizonyos régiekhez kell visszatérnünk, hogy feltámadhasson bennünk az ezzel kapcsolatos remény. És valóban, ha megnézzük a filozófia történetét, akkor azt látjuk, hogy Arisztotelésztől egészen Albertus Magnusig, vagy talán még tovább, azt gondolták, hogy ebben a mi Hold alatti világunkban kétféle állat létezik. Az egyik a földön jár, a másik pedig repül. Viszont mindkettő további két fajtára osztható, a földön járó állatok egy része a szárazföldön jár, a másik része pedig a tavak, a folyók és a tengerek fenekén, és ugyanígy a repülő állatok is kétfélék lehetnek, az egyik részük a levegőben repül, a másik részük pedig a vízben. A vízben repülés azonban egyáltalán nem úszást jelent. Az úszás egy felszínhez kötött tevékenység, amelyik leginkább a víz és a levegő sűrűségének különbségét használja ki, és a karokra helyezi a hangsúlyt. A repülés azonban a vízben, a víz alatt történik. Ebből pedig az következik, hogy lehetetlen „úszni a levegőben”, hiába szoktunk így fogalmazni, viszont nagyon is lehetséges repülni a vízben. És hogyan kell azt csinálni? Hát úgy, hogy a karokról át kell helyezni a hangsúlyt a lábakra (a hátsó uszonyokra az oldaluszonyokkal szemben), ha pedig történetesen emberek vagyunk, akkor kis szárnyakat is növesztenünk kell a lábunkra (ezt hívják békatalpnak). Vagyis búvárrá kell változnunk. Ez pedig már tényleg nem vicc, hanem valóság. Ezért (is) mondtam, hogy az álmok, a víz világa valóság, vagy legalábbis sokkal közelebb van a valósághoz, mint a levegő ábrándvilága.

Ha most újra körülnézünk ebben a teremben, beigazolódni látszik, ami eddig  elhangzott. Először is akár véletlen ez, akár nem, de akkor is egy pincében vagyunk, nem pedig egy padláson vagy egy tetőteraszon. Azt pedig Bachelard olvasóiként jól tudhatjuk, hogy a ház vertikális pszichotopográfiájában a padlás a levegő ábrándvilágát, a pince pedig a víz álomvilágát képviseli.[7] Vagyis már akkor gyanút kellett volna fognunk, hogy itt lélekbúvárkodásra leszünk meginvitálva, amikor lejöttünk az ide vezető lépcsőkön. A pince homályos hely, tele sötét és félelmetes zegzugokkal, furcsa árnyakkal, mindenféle régi kacattal. Egy nedves és sűrű közeg, egy lelki közeg. Nem szeret az ember a pincében lenni, mert az nem a boldogság és a kaland közege, mint a padlás, hanem a valóságé, amelyben néha bizony szembe kell néznie az árnyakkal és ez sokszor kellemetlen tud lenni. Ezt az árat kell megfizetnünk a valóságért cserébe, a lélekért cserébe. Egy sűrűbb, homályosabb, nedvesebb, veszélyesebb közeggel kell fizetnünk azért, hogy valóban repülni tudjunk. Egy olyan közeggel, amelyben szembesülnünk kell saját árnyképünkkel, az álom dialektikájával, amelyben minden jelentheti az ellenkezőjét is, majd annak az ellenkezőjét is anélkül, hogy valaha szintézisre tudna jutni önmagával. Mindenesetre mindig mindenből lehet még egy és még egy és az bárhol megjelenhet. Az álomban nem működik a tagadás törvénye, ahogy már Freud megállapította, de ez nem megakadályozza, hanem inkább serkenti a végtelen tükröződés és sokszorozódás folyamatának beindulását. És éppen ezért olyan sűrű az álom közege – mert minden igaz benne és mindennek az ellenkezője is és mindenből egyszerre több van. Mert nem létezik benne hazugság, mivel nincs benne beszéd, csak írás van, ami már mindig kész és végleges. A víz alatt nem lehet beszélni, éppen ezért hazudni sem lehet, még önmagunknak sem. Csak morajló hangok vannak, vagyis zene van, és megdermedt írás van, ami anélkül igaz, hogy értelme lenne számunkra, és amit állandóan silabizálnunk kell, hogy egyszer talán majd ki tudjunk olvasni belőle valami értelemfélét. Lehet, hogy tényleg az üveg a legjobb hordozó az ilyesfajta írás számára, amit Freund Éva választott ennek az installációnak az anyagául. Az üveg, amely mintha közvetlenül a lélek anyagából vált volna ki, és talán ugyanannak a dialektikus folyamatnak egyik formájaként, mint amelyik a lélek működésének általános törvénye is. Az üveg egy végtelenül lelassult és elnehezült folyadék, amely át is engedi, de vissza is veri a fényt, s amely elnehezülése során önmaga két ellentétes tükörképévé válik szét – egyszerre teremti meg a szilárdság látszatát, ami mögött azonban törékenység rejtőzik, és a légiesség látszatát, ami mögött, vagy inkább ami előtt pedig egy szilárd felszín. Így képes hordozójává lenni az írásnak, amit azután azonnal visszaver tükörképként, de ugyanakkor továbbít is önmagán túlra árnykép formájában.

Freund Éva: Glaswege - üveginstalláció, részlet. Fotó: Salamon Júlia

Ezért nincs hát otthon az ember soha a lelkében. Talán más lények igen, de az ember nem. Az egyik kedvenc filmem, Werner Herzog The Wild Blue Yonder (2005) című műve többek között éppen erről szól. Egy földönkívüli a főszereplője, aki teljes kudarcot vall az emberekkel való kapcsolatfelvételben, s a film második felében aztán meg is mutatja az ő csodálatos, békés, távoli hazáját, ahonnan érkezett. Ilyesmi víz alatti világ az is, csak egy sokkal sivárabb világ, ám a sivárság ott a békességet és az egyneműséget jelenti, mivel ezek az idegen lények az emberrel ellentétben nem töltik fel azt a lélek ezernyi tükörcserepével.

 

[1] Egyszer kirándulás közben egy pilisi falu kocsmájában beszédbe elegyedtünk egy favágóval, és megkérdeztük tőle, hogy folyik manapság a fakitermelés. „Dehogy nincs tarvágás – mondta –, van az dögivel. Ahol meg tiltva van, ott kisebb köröket vágnak az erdőbe. Kötelezve vannak ugyan rá, hogy újratelepítsék a fákat, de ha meg is teszik, az akkor se nő meg, mert a szeder- meg a többi tüskés bokor hamar benövi az egészet és elnyomja az összes facsemetét.” Az ökológia „bonszáj változata” kifejezést Timothy Morton használja Heidegger gondolkodására, kicsit más összefüggésben természetesen. Vö. Timothy Morton: The Ecological Thought. Harvard UP, Cambridge, Mass. – London, 2010, 27.

[2] Martin Heidegger: „Kérdés a technika nyomán.” Ford. Geréby György. In: Tillmann József A. (szerk.): A későújkor józansága II. Göncöl Kiadó, Budapest, 2004, 111-134.

[3] Luce Irigaray: L’oubli de l’air chez Martin Heidegger. Minuit, Párizs, 1983.

[4] Gaston Bachelard: L’air et les songes. Essai sur l’imagination du movement. Librairie José Corti, Párizs, 1990 (1943), 40-41.

[5] Talán komolytalannak hangzott mindaz, amit leírtam, de ha megnézzük a repülés történetét, akkor azt láthatjuk, hogy az ember tényleg akkor „tanult meg” repülni, amikor végre nem a szárnyak mozgatásával próbálkozott.

[6] Gaston Bachelard: L’eau et les rêves. Essai sur l’imagination de la matière. Librairie José Corti, Párizs, 1942.

[7] Gaston Bachelard: „A ház.” A tér poétikája. Ford. Bereczki Péter. Kijárat, Budapest, 2011.

 

Freund Éva Glasswege című installációja 2018. május 25-ig tekinthető meg a Magyar Műhely Galériában (1072 Budapest, Akácfa utca 20.)

A kiállítás létrehozásában közreműködtek: Herczeg Tamás, Túri Bálint Márk, Wajda Támer

Kurátor: Salamon Júlia

 

A írás Seregi Tamás megnyitószövegének szerkesztett változata. 

 

Fotók: Fekete Dénes és Salamon Júlia

nyomtat

További írások a rovatból

art&design

Az az izgalmas, ami nem gyanús – a háttér ünnepe Az az izgalmas, ami nem gyanús – a háttér ünnepe
Hartay Csaba kiállítást megnyitó szövege Bach Máté képei elé
art&design

A levegőről, különös tekintettel a vízre A levegőről, különös tekintettel a vízre
Freund Éva Glaswege című installációjáról
art&design

Veress Tamás négydimenziós világa Veress Tamás négydimenziós világa
Veress Tamás Gyütt című kiállításáról
art&design

Négy új Kondor-festmény Nyírbátorban Négy új Kondor-festmény Nyírbátorban
A Magyar Nemzeti Múzeum sajtótájékoztatója a gyűjteményről

Más művészeti ágakról

Beszélgetés Treszner Barbarával – Margittai Zsuzsa interjúsorozata kortárs magyar gyerekkönyv-illusztrátorokkal
Wes Anderson: Kutyák szigete
irodalom

Ha így szeretsz, miért e fájdalom? Ha így szeretsz, miért e fájdalom?
Beszélgetés Zalka Csengével Jillian Keenan: Szex, Shakespeare című könyvéről
színház

Hiánypótló félház Hiánypótló félház
Mogucsij A vihar című előadása a MITEM-en


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés