Arra gondolok, hogy a mai kuka-és kocsiborogatós időkben szükség van az ilyen történetekre, amelyekből árad a harmónia és a jó, amelyek nem akarnak többet annál, hogy ellazítsanak és megmutassák: lám-lám a tisztességes szentimentalizmus hat, sőt csodákra képes: mondjuk, miatta nem rohanunk le a másodikra és húzunk be egyet a kis Bandikának, aki este nyolc után még a dobfelszerelésén gyakorol. Bizonyos tévécsatornák időközönként fel szokták ismerni ezt, így van ez most is, ezért A farm ahol élünk és a Váratlan utazás körforgása után most itt van nekünk a vadnyugati doktornő, aki szép, bölcs és harcos feminista is, ha kell.

A történet alapja, akár a Miért pont Alaszka? is lehetne: egy Harvardon végzett doktornő az elegáns, sznob Bostonból a leharcolt, hályogos szemű Colorado Springsbe költözik és próbál új életet kezdeni. Természetesen a városlakók nem nézik jó szemmel: először, mert egyedülálló nő, másodszor, hogy ennek tetejében még orvos is. Ismerős panel még a mai napig, csak ki kell menni érte a lépcsőházba. Részről-részre lehetünk tanúi, hogyan lopja be magát nagyon lassan a városlakók szívébe, és hogyan lesz egy csapásra a kis közösség meghatározó alakja, amolyan gyógyító keresztanya(!) Természetesen, ádáz harcában hű társa is akad Sully személyében, aki olyan, mintha Bőrharisnyát és a Vágási Ferit keresztezték volna. Félig indián és át is állt a másik oldalra: ő az indiánügyi-megbízott a vidéken. Táncoló Felhő pedig a helybéli indiánság vezére: hallgatag, igazságos amolyan szellemekkel táncoló. Így a sorozatban halványan ugyan, de ravasz rókaként besompolyognak a súlyos társadalmi problémák, mint az indiánkérdés, és egy szimpatikus fekete bőrű házaspár ürügyén a színes bőrűek elnyomása is.

A film képi világa alig jobb a brazil szappanoperákétól, de nem is az itt a lényeg. A karakterek elviszik a filmet, hihetően bigott és félkegyelmű a városka népe, pont olyan, mint anno lehetett. Kedvencem egyébként az örömlányokat futtató kocsmáros, aki a stricik ősapja volt annyi biztos. Amúgy hasonlóan fest, mint egy tanyasi rocker. És még a valószínűtlen képregény-figura kinézetű postás, aki bárgyúan szívszakító. A történet egyébként mindig a maga sajátságosan lassú medrében folyik, nincsenek váratlan fordulatok, a csodák is illendően hétköznapiak. Egy jó napindítónak ez éppen megteszi, aztán rohanhatunk a frusztrált buszmegállókba, kapaszkodhatunk a lomha busz oldalára fel, de a szívünkben már ott szól egy kis dal: pa-ram-pa-pamm, pa-ram-pa-pamm.