A kecskemétiek munkáját Térey János is beválogatta a POSZT idei versenyprogramjába, az évad tíz legjobb produkciója közé. A magyar orfeum világa láthatóan igyekszik, hogy ne csak a műfaj kedvelői, hanem a szélesebb közönség is helyet és kedvet kapjon, ahogy hajdanán volt.

A jelenben, vagyis a színpadon megjelenített I. világháború korabeli Orfeum derűs hangulatú félhomályában elsőnek az ünnepelt primadonna, Sylvia (Dobó Enikő) magánszámára (Haj-hó…) tapsolunk. A dizőz Párizsba készül, hogy ott folytassa karrierjét, hazai rajongói nagy szomorúságára. Mind közül legszomorúbb a szerelme, Edvin (Orth Péter), akinek ráadásul trónörökösi rangjához mérten választott édesanyja, Cecília (Sáfár Mónika) menyasszonyt, az osztrák Stázi (Szegvári Juli) személyében. A hercegi palotában a szerelmespár segítségére siet Bóni gróf (Szemenyei János) és az Orfeum lelke, egyben cselszövője és kerítője, Miska főpincér (Kőszegi Ákos), hogy még egyszer viszontlássák egymást a fiatalok, vígjátéki félreértések sorát indítva el. A helyzetkomikummal átszőtt cselekmény csöppet sem felhőtlen; minden szereplőnek van mit veszítenie egyénileg, a háború kitörése miatt kollektívan is. Egyébként a kiváló, bálozást lezáró, kissé morbidnak ható jelenetben Ferdinánd főherceg (Ferencz Bálint) valahogy úgy köszön el rezzenéstelen arccal a vendégektől, hogy most Szarajevóba kell utaznia, és nem biztos, hogy egyhamar újra találkoznak. És tudunk nevetni rajta!

Az ismert számok alatt – A lyányok, a lyányok…, Te, rongyos élet, Hajmási Péter, Hajmási Pál…, Jaj, cica, eszem azt a…, Húzzad csak kivilágos virradatig – rácsodálkozunk: jé, ez a dal is ebből az operettből való? A zenekar szépen hangzó kíséretet ad, a karmester Drucker Pétert pedig a vége felé, egy párbeszéd erejéig még be is vonja kvázi színészként Herceg Leopold Mária (Sirkó László) azt kérdezve tőle, vajon mi a felesége kedvenc nótája. Kedélyes a beszélgetés, de az egész esten átsüt, hogy profi színészek elegánsan (profi módon) szórakoznak: kétség sem fér hozzá, hogy élvezik a játékot, és elkerülik a ripacskodást. Sylvia egyik felvonásról a másikra történő jellemváltozása megragadó, a fegyelmezetten játszó primadonnából laza, szinte csapongó, karakteres és szexi személyiséggé fejlődik, megértjük Edvint, hogy mindenét sutba dobva küzd érte. Kőszegi Ákos hatásosan, kedves humorral, az arányok megtartásával és kifejező mimikájával tölti meg a főpincér ismert poénokra kifuttatott figuráját. Sáfár Mónika kiforrott énekhangja és izgalmas egyénisége nem hagy kétséget afelől, hogy hiába a tehetséges, fiatal díva trónbitorlása, illetve Cecília visszavonulása okán konszolidált hölggyé avanzsálása, mégis ő maradt a csárdáskirálynő, csak elő kell hívnia egykori énjét. Szemenyei János marcona Bónija, aki hódolója volt még az orfeumi időkből, a viszontlátásuk hevében ebbe jócskán besegít. Szemenyei alakítása annyira sikerült, hogy a Fesztivál zsűrije a legjobb karakterszínésznek járó díjjal jutalmazza érte. Szegvári Juli is megcsillan, maisága, mondhatni, trendisége erősíti a női oldalt, pedig nincs könnyű dolga „(ének)szóhoz jutni” másik két kolléganője mellett. A színház tánckara is sokat hozzátesz az előadáshoz; a koreográfia aprólékosan kidolgozott, a táncosok kigyakorolt, tornászos mozdulataiban igen látványos.

Három felvonást látunk, ám a harmadik előtt ki sem kell mennünk szünetre, csak a színpadot rendezik át bálteremnek szolgáló pályaudvari váróteremmé. Amolyan királyi váróterem lesz, grófokkal és más nagyságokkal benépesítve, akik a fináléra itt gyűlnek össze. Az első rész díszlete a látványosabb, hangulatosabb; Orfeumbelső, bordós színekben, budoárokkal és a pódiummal. A másodikban a hercegi palota szürkés csarnokában vagyunk az elmaradhatatlan lépcsőfeljáróval. A jelmeztervező Pilinyi Márta nem erőlteti a magyaros, bokrétás menyecske-stílust, helyette a korabeli dizájnt gondolja újra.

A lezárás szépen megkomponált, melynek kivételesen jót tesz a színpadiasság; kifejezi a hadban állás általánosságban vett abszurditását. A befejező Húzzad csak kivilágos virradatig című dal éneklését géppuska-sorozatlövések szakítják meg, párosával vagy hármasával ölve meg a vigadozókat. A túlélők ismét a refrén énekelésébe fognak, és jön egy újabb sorozat – míg mindenki meghal. Utána a néma csönd. Vastaps.

A rendező Béres Attila rendesen leporolta a darabot, korszerűen, a fiatalabb nemzedék számára is érthetően átdolgozta, ragaszkodva a korabeli atmoszférához, közgondolkodáshoz, történelmi beágyazottsághoz. Az első felvonás erősebbnek hat a másodiknál, de ez az indulást dicséri, nem a folytatást marasztalja el. Ám ha úgy tetszik, a végkifejlet kárpótlást nyújt a másodikban itt-ott tetten érhető gyöngeségekért (például hiába a hercegi bál a bécsi palotában, nem látunk belőle semmit, csak a bálterembe tartó és az onnan kimenő vendégek jeleneteit követjük nyomon, ami kissé szürkévé teszi az amúgy is szürke színű díszlettel berendezett felvonást). A közönség maradéktalanul elégedett, nem csoda, hogy a tapsrend alatt a tetszésnyilvánítást felállva érezte – éreztük – méltóképpen kimutatni.  

Leo Stein–Kálmán Imre: Csárdáskirálynő

Az eredeti szöveg nyomán írta: Békeffy István és Kellér Dezső

Versek: Gábor Andor

Zene: Kálmán Imre

Vezényel: Drucker Péter

Szereplők:

Cecília: Sáfár Mónika

Sylvia: Dobó Enikő

Edvin: Orth Péter

Miska: Kőszegi Ákos

Bóni: Szemenyei János

Stázi: Szegvári Juli

Kerekes Ferkó: Egyházi Géza

Herceg Leopold Mária: Sirkó László

Ferdinánd főherceg: Ferencz Bálint

Rohnsdorf tábornok: Körtvélyessy Zsolt

Kiss, közjegyző; Lazarovics, földbirtokos: Aradi Imre

Kálnoky Tasziló gróf; Mac Cloud: Nagyhegyesi Zoltán

Úr: Koltai-Nagy Balázs

Aloise Hübner báró: Puskás Gyula

Klementina grófnő; Orfi-lány: Szegvári Juli

Krisztina grófnő; Orfi-lány: Fischer Lilian

Közreműködött a kecskeméti Katona József Színház tánckara.

Koreográfus: Barta Dóra

Díszlettervező: Cziegler Balázs

Jelmeztervező: Pilinyi Márta

Zenei vezető: Károly Kati

Rendező: Béres Attila

Az előadást 2018. szeptember 4-én, a Pesti Magyar Színházban, a Vidéki Színházak Fesztiválján mutatta be a kecskeméti Katona József Színház társulata.

Fotók forrása: Thália Színház