bezár
 

irodalom

2018. 09. 27.
Nem embernek való vidék
Mezei Márk: Utolsó szombat. Kalligram, Bp., 2018. 248 old., 2990. Ft.
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Mezei Márk méltán nagy feltűnést keltett első regénye rendkívül autonóm módon birkózik meg a Soá-irodalom alapvető esztétikai-ontológiai problémájával: miképpen lehet kulturális jelrendszer segítségével megjeleníteni egy olyan eseménysort, amely kultúratörlésként határozta és szervezte meg önmagát.

Az Utolsó szombat egy pesti bérház külső és két főszereplő pszichéjének szűkös, és/de mélységében intenzív belső terébe sűríti a sok generációs szellemi kútmérgezésből következő tömegpusztítás magyarországi manifesztálódásának gyilkos előjátékát. Hiszen még „csak” 1944. január 14-e van, a magyar hatóságok még „csak” jóindulatúan figyelmeztetik a Nagyatádi Szabó utca 32. alatt rejtőzködő belzi rebét, hogy mielőbb szökjön meg a Gestapo érdeklődése elől, hiszen az ugyanitt lakó, asszimiláns zsidó családból származó, alkoholista és illegális kommunista Magda „csak” egy rendőri razzia egyetlen és véletlen halálos áldozata lesz, hiszen a nyomorúságos bérház lakói még „csak” elkezdik megválogatni, hogy melyik szomszédnak köszönnek és melyiknek nem…

A külső és a belső helyszíneken egyaránt a mocsok, a rohadás, a szétbomlás folyamatai jelennek meg sajátos együttállásban a megfagyással: a szennyes hólé újrafagy az utcákon, halálos baleseteket okozva a villamosperonok tumultusában, a málladozó, poloskás, bűzlő bérház udvarán egy társai által agyonvert galamb döge oszladozik, az alkoholizmusa és öngyűlölete hullámverésében agonizáló Magda képtelen önnön érzelmi fagyottságán áttörni leszbikus szerelme irányában, Áron Rokeáh teste-lelke belerendül a szolgálatára kirendelt kisfiú rettegésébe és kiszolgáltatottságába, de hidegen és némán elfordul tőle, hogy közösségével együtt martalékául dobja az általa már testközelből ismert tömeggyilkosságnak. Amiképpen a hullámok és megölt hívei hulláinak víziói átjárják egymást a rebe öntudatlan öngyilkossági kísérletként is értelmezhető rituális megmerülésekor a mocskos-fagyos Dunában, úgy járják át az elemi érzéki vágyak ösztönáradását az antiszemitizmus animálissá vált indulatai: Magda testét úgy gyűri maga alá nyilas szexpartnere, és úgy sóvárogja árulójává váló falusi cselédlánya, hogy le akarják igázni a semita szépség, a zsidó szabadság, merészség és nyíltság titkát, mely őrjöngő gyűlölettel, irigységgel és bűntudattal édesíti-mérgezi meg szexuális ösztönkésztetésüket.

A gyűlölt-vágyott „zsidó” pozíciójában pedig egyrészt ott áll egy kitért, a zsidó sorskényszert gyűlölő, értelmiségi család totális identitásválságában magát szétivó sarja, másrészt az eredetmítoszt egy élet munkájával művelő-gyakorló csodarabbi, aki a pőre halálveszély szorításában a közösséget hordozni, tanítani, vezetni kötelező, ősi, rituális parancsot tudatosan megtagadva, a veszélyre való figyelmeztetés prófétai szolgálatát megtiporva, erkölcsi hullaként menekül Izraelbe. A zsidóság archaikus, szenvedő-megváltó sorskötelezettségének, majd az újkori, önkényre-megrontásra törő nárcizmusának narratívái helyett az olvasó előtt egyre pőrébben ott áll Adler Magda és Áron Rokeáh, két halálos sebeket kapó és adó ember, akiknek közössége „csupán” sorstalanságukban van: úgy ítélték halálra őket, akár azokat a vágóhídra szánt állatokat, akikre leadott lövések hangja újra és újra felveri a bérház udvarának fülledt csendjét.

Az Utolsó szombat remélhetőleg a magyar nyelvű Soá-irodalom fontos szövegeként fogja hatástörténeti útját járni. Az elmondhatatlan nyelvi megképzésének számos magasiskolája kínálkozott számára, de ő nem választotta sem a Kertész Imre-i nyelvromlás (ön)gyilkos iróniájának, sem Zoltán Gábor Orgiája érzékeny tárgyiasságának poétikai iskoláját. Legközelebbi ihletőjét és stílusbeli mesterét Nádas Péter Párhuzamos történetek című nagyregénye koncentrációs táborban játszódó fejezeteinek szövegvilágában vélem felfedezni: a kulturális normativitást eltörlő terepen a testi-lelki szadizmus, animális regresszió és erotikus nosztalgia szenzációinak iszonytató pontosságú megjelenítésére való törekvésében – a nádasi szenvtelenség hidegét empátiával átírva. És bár az érzékletek és ösztönrezdületek analitikus megjelenítésének nádasi iskoláját olykor még kicsit egyhangúan alkotja újjá, és olykor allegóriái, minősítő megállapításai túl didaktikusak, több, exponált szociokulturális problémát pedig kifejtetlenül hagy (pl. Magda és Krisztina nevelődési és abúzus-történeteit), az első regényes gyerekbetegségeket messze felülmúlja a Soá-esemény kígyótojás-állapotának határozott alkotói autonómiával és kivételes érzékenységgel való megérzékítésének tehetsége. Ön- és világismeretünk újabb, a feltárás és gyógyítás fájdalmas szabadságára való meghívást kapott.

Fotó: Fortepan.hu

nyomtat

További írások a rovatból

irodalom

Lesznai Anna szoknyájától indult, NDiaye regényeiig jutott Lesznai Anna szoknyájától indult, NDiaye regényeiig jutott
Földes Györgyi Test-szöveg-test című könyvének bemutatója
irodalom

huszonegyedik #1 huszonegyedik #1
Mire jó a történetmondás? Katasztrófafilmek, iPhuck és az irodalom
irodalom

Sokoldalúság az egysíkúság ellen Sokoldalúság az egysíkúság ellen
Átadták a Kemény Zsigmond-díjat Kolozsváron
irodalom

A mindenség ura jó kiindulópont A mindenség ura jó kiindulópont
Interjú Varga László Edgárral

Más művészeti ágakról

Reisz Gábor: Rossz versek
Goda Krisztina: BÚÉK
A zenészgörcs, avagy fokális disztónia kezelése
gyerek

Villu szerint a világ – egy „no problem novel” Villu szerint a világ – egy „no problem novel”
Anti Saar: Így mennek nálunk a dolgok. Cser Kiadó, 2018.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés