bezár
 

art&design

2018. 10. 16.
A portéka portréja
Vachter János: Market – Reloaded
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
A rendszerváltás környékén afféle városi legendaként terjedt el az a történet, mely szerint, amikor az óvodában megkérték a svájci kisgyerekeket, hogy rajzoljanak tehenet, mindahányan lila színűre festették őket.

E mendemondának valószínűleg nem volt sok alapja, az viszont izgalmas benne, ahogyan az egyre romló társadalmi viszonyokból fakadóan valamiféle furcsa kelet-európai „kultúrfölény” nyilvánult meg benne. Ennek lényege az, hogy szemben velünk, a svájci gyerekek már annyira hozzászoktak a fogyasztói társadalom adta előre elkészített, előrecsomagolt, pasztőrözött, hőkezelt, homogénezett, térfogatnövelővel ellátott, tartósítószerrel gazdagon felszerelt termékeihez, hogy a tehenekről is azt hitték, hogy éppoly lilák, mint a Milka csoki csomagolásán. Ahogyan a rendszerváltást követő évtizedekben a kapitalista fogyasztói társadalom „ledobta” az akkor felzárkózni igyekvő fél-periféria élelmiszeripari termékeit, lassan a kelet-európai honpolgár is ráeszmélt arra, hogyan romlik a tej, a húsok, zöldségek, s egyéb javak minősége (persze ez nem teljesen egyirányú folyamat volt, mert ma már van sajtválaszték és a megfizethető árban bor is kapható). Három-négy évvel ezelőtt nem kevés malíciával jegyezte meg egy Budapesten született, de kamaszkorától New Yorkban élő ismerősöm, hogy „na, most érte utol Magyarország az Egyesült Államokat, mert most már itt is épp olyan ízetlen a bolti paradicsom, mint nálunk”.

Vachter János: Market - reloaded, 2018. Fotó: Vachter János

Azt, hogy a földön megtermelt zöldség, a fáról leszedett gyümölcs vagy a háznál tenyésztett állat a piacon teljesítse be sorsát, természetesnek fogtuk fel végső soron mindaddig, amíg a termelő, a tenyésztő személyét át nem vette az élelmiszerek indusztriális mennyiségű és minőségű előállítására szakosodott iparág. Amíg a kistermelő a kertjében, földjén gazdálkodva saját verejtéke révén termelte meg vagy nevelte fel a később a sorsukat tányérban betöltő javakat - vagyis a véget jelentő feldolgozás mégiscsak személyességet foglal magában -, addig az élelmiszeripari tömeges feldolgozás – az állatok esetében – egészen biztosan kimeríti az állatkínzás fogalmát (vesd össze Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjével). Utóbbi esetben ez a metafizikai kapcsolat tisztán anyagivá válik, az élő organizmus előbb élettelen testté, tárggyá lesz, majd az üzletekbe kerülve árujelleget ölt. A kapitalista áruforma tehát jórészt kizárja azt az érzéki kapcsolatot, amely korábban a földműves és az állattenyésztő, valamint az általa gondozott javak között állt fenn. Napjainkban mindezt csak tetézi az az orvosi megfigyelés, miszerint az elhalt emberek teste lassabban bomlik le, mint korábban, mivel életük során a különböző élelmiszeripari eljárások nyomán annyi kemikáliát fogyasztottak el, amely megnyújtja a korábbi bomlási folyamatok ritmusát.

Úgy tűnik azonban, hogy – Telek-Nay Ágnes találó kifejezésével élve – Vachter János ételportréi egy másik, az imént vázolt képtől távol álló világról adnak számot. Nyoma sincs a tömegtermelésnek, de még a burjánzó barokk csendélet hivalkodása is merőben idegen Vachter János itt bemutatott piaci sorozatának tizenkilenc portréjától. Az archaizáló, röntgenfilmes technika eleve távolságot képez a mai néző nagy felbontású, harsogó színű, színes magazinokban megjelenő ételfotókhoz szokott benyomásaitól. Szemben a kiállítás szándékaival, utóbbinak ugyanis egyik legfontosabb célja az anyag (a paprika, a répa, hússzelet, karfiol, az avokádó stb.) mázszerűvé tétele. Ez a máz, mely Roland Barthes szerint az „előkelőség álmával” ajándékozza meg az olyan olvasókat, akik sosem tudnának olyan drága ételeket megfizetni, nos, e máz legfontosabb funkciója tehát a nyersanyag természetességének elrejtése, elfedése. A máz ugyanis önmagában is díszít, amennyiben mesterséges kérget képez, ugyanakkor az ételfotókon sokszor magával hoz számos egyéb dekorációt is. Márpedig – ahogyan Adolf Loos építész mondta – a „díszítmény: bűnözés”, amennyiben az komoly műgonddal készíti elő, stilizálja az előkelőség látszatát – a felületet mely megfoszt mindattól, ami természetes. Rokonműfajként idekívánkozhatna a festménytörténetből jól ismert, gyümölcsöket, virágokat, állatokat, elkészített ételeket megjelenítő csendélet, mely az allegorikustól a szó szerinti, a vallásostól a mindennapiig szinte bármit képes kifejezni. Ám a csendélet többnyire többes számba helyezi a megjelenített tárgyat, míg Vachter János képeinek középpontjában, individuális meztelenségben áll a pagodakarfiol, a sertéstarja, a kelkáposzta, a sárgadinnye, a batáta, a csiperke, az ementáli sajt és a többi. Amíg, mondjuk, a barokk csendélet bőségszaruval jeleníti meg az anyag túlburjánzó gazdaságát (jóllehet a barokk idején a társadalom alsó fertályán korántsem volt ritka az éhezés és a nélkülözés), addig Vachter János képei a bőség társadalmában keletkeztek, ahol nyomott áron, de mégiscsak jut olcsó étel szinte mindenkinek. Napjainkban, amikor – a barokkal szemben – az elhízás, a kövérség inkább a társadalom szegényebb részeit érinti, míg a tehetősek ugyancsak ügyelnek a testük formájára, logikusan megváltozott az anyaghoz való viszonyunk. Kulcskérdéssé vált: a bizalom.

Vachter János: Market - reloaded, 2018. Fotó: Vachter János

Bizalom a termelőben, bizalom az áruban, hiszen egyedül ez a hit szavatolhatja azt, hogy a piacon megvásárolt terméknek, legyen az burgonya, hagyma, karalábé vagy tanyasi csirke, van valamilyen szerves viszonya ahhoz, amit ma természetesnek tartunk, feltételezünk. Ennek a bizalmi viszonynak a legadekvátabb kifejezési formája pedig a portréban testet öltő személyesség. Az egyedi vonások és sajátosságok megjelenítésére apelláló portré ugyanis akarva-akaratlanul olyannak mutatja a kép tárgyát, amilyennek a mindennapi életben még az embert is ritkán látjuk: egyszerinek és megismételhetetlennek. Ahogy Hans Belting is írja, a portré lényege az arc tökéletlen humánuma, a szarkaláb, a mimikai ránc, az orr vagy a szem ferdesége (vagyis mindaz, amit ma a szépségipar eltüntetni szeretne), mely mind emberi mivoltunk tökéletlenségét nyomatékosítja.

Azzal, hogy Vachter János zöldség- és húsportréi a piaci portékává vált néhai élőlény, pontosabban a gomba kalapjának vonásait, a kelkáposzta levélerezetét, a pagodakarfiol fraktálszerű virágzatát, a tarja gazdagon rétegzett zsír- és hússtruktúráját, a gyömbér minden irányba nyújtózkodó mozdulatlanságát, a salátalevél erotikus burjánzását, a sárgadinnye sűrű erezetébe ivódó földmaradványokat emelik ki, voltaképpen megszólítják: magasba emelik az anyagot. A fekete-fehér, archaizáló, röntgenfilmes technika keresett, stilizált tökéletlensége, ujjnyomatokkal vegyített karcossága megítélésem szerint adekvát formai megfelelője a szándékolt tartalomnak. Épp attól marad aktuális és ideillő kifejezési forma ez a technika, mert ellentéte a digitális képkészítés túltökéletesített, ezért szinte poszthumán formanyelvének. Ha igaz az, hogy az ábrázolás során az emberi arc történetét a ráncok és a szarkalábak rajzolják, úgy – a megváltoztatandók megváltoztatásával – a piaci portékává vált zöldségek és állatok portréinak történetét is a fentebb előszámlált sajátosságok írják körül.

Vachter János: Market - reloaded, 2018. Fotó: Vachter János

Persze portré csak élő emberről készíthető, míg Vachter János fotográfiái az egyedivé tett áru, a portéka minőségében továbbélő, leszedett zöldség vagy megölt állat egy részének egyediségét hangsúlyozzák – és ennyiben persze halotti maszkok is. Ám ahogyan az irodalomban a halotti maszk a költő nagyságát és költészete halhatatlanságát fejezi ki, úgy a zöldség- és húsportrék is egy nagyobb történetláncolat részeivé válnak, amennyiben e piaci termékek – sorsukat beteljesítendő – a fényképész műhelyéből egyenesen a fazékba vagy a sütőbe kerülnek. Természeti formájukban a zöldségek és a húsok éppoly múlékonyak, mint amilyen halandó az ember maga, ám a portré az öröklétbe merevíti a múló pillanatot. Ebből a szempontból a zöldségekről és húsokról készített portré korántsem ártatlan jószág, hisz a tömegtermelés és ipari feldolgozás világában az egyszeriséget és a személyességet hangsúlyozza, vagyis napjainkban archaizáló technikával piaci portékát fotografálni szinte politikai tett. 

 

Vachter János Market - Reloaded című kiállítása 2018. november 3-ig tekinthető meg a Ferencvárosi Művelődési Központ - Aula Galériában (1096 Budapest, Haller u. 27.) 

Képek: Vachter János

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- K. Horváth Zsolt --


További írások a rovatból

art&design

A gyűjtő mint művész? A gyűjtő mint művész?
A Mai Manó Ház Erik Kessels több élete című kiállításáról
art&design

Ismeretlen ismerősök Ismeretlen ismerősök
Minden múlt a múltam. #huszadikszázad #privátfotó #Fortepan a Magyar Nemzeti Galériában
art&design

A glóbusz kibillentése A glóbusz kibillentése
The Great Globe - Csoportos kiállítás az aqb Project Space-ben
art&design

Instabil egyensúly Instabil egyensúly
A varázsló halála. Emlékkiállítás Csáth Géza halálának 100. évfordulója alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeumban

Más művészeti ágakról

Adrian Grunberg: Rambo V – Utolsó vér
irodalom

Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk
Interjú Ladik Katalinnal irodalomról, színházról, női jelenlétről, földrajzi és történelmi helyzetekről
Isabelle Duthoit improvizációs workshopja a Jazzaj szervezésében
Voicingers workshopok Budapesten


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés