bezár
 

film

2018. 11. 05.
A lázadó művésznő, aki fátylat visel
Stefanie Brockhaus és Andreas Wolff filmje, A költőnő a Verzión
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az idei VERZIÓ Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon is sok olyan alkotással találkozhatunk, melyek a közel-keleti társadalmi-politikai kérdésekkel és válságokkal foglalkoznak. Az egyik legerősebb doku a bátor Hissa Hilal életveszélyes harcát bemutató A költőnő.

A közel-keleti kultúrára mindig is félelemmel vegyes csodálattal tekintett a Nyugat, a posztkolonialista (film)kritikusok ezért is alkották meg az orientalizmus fogalmát, mely leírja ezt az ellentmondásos viszonyt. A Kelet mint egzotikus Másik a 2010-es években egészen közel került Európához az „arab tavasz” kibontakozása, az Iszlám Állam terrorja és a szíriai háború elhatalmasodása miatt. A menekültek tömeges érkezésével és befogadásával kiéleződtek az ellentétek, a populisták morális pánikot keltve hangoztatták a nyugati, keresztény kultúra eltűnésének veszélyét, és több, liberálisabb vezetésű országban is kezdeményezték (sőt végig is vitték) a muszlim nők által viselt tradicionális öltözetet, a burka betiltását.

Változatosan indokolták meg ezeket a lépéseket (például a burkát viselők beazonosíthatóságának nehézségét hozták fel érvként a törvényhozók), azonban a tetőtől talpig lepelbe öltözött, olykor a szemein kívül a teljes arcát eltakaró keleti nő megtestesítette a nyugati világ félelmét a terrorizmustól, az európai értékek eltűnésétől vagy a XX. század folyamán nagy nehezen lerázott tradicionális patriarchális rendszer visszatérésétől. Egészen más megvilágításba helyezi a burka (és más hagyományos muszlim öltözetek) kötelező viselését Stefanie Brockhaus és Andreas Wolff dokumentumfilmje, A költőnő, mely egy igen bátor művész női egyenjogúságért folytatott sajátos harcát mutatja be, akinek az élete múlt, múlik azon, hogy hajlandó-e szemén kívül testének minden egyes részét fekete lepellel elfedni.

A november 6. és 11. között Budapesten megrendezett 15. VERZIÓ Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon idén is kitüntetett figyelmet kaptak az arab világról szóló alkotások (a VERZIÓ tavalyi Háború és béke 2.0-filmjeiről szóló beszámolónk itt olvasható). A fesztivál Emberi Jogi Versenyprogram nevű szekciójában a 9-ből 4 film mesél el közel-keleti történeteket, ezek közé tartozik A költőnő is. A Hosszú évszaknak és a Watani, a hazámnak a háborús konfliktus miatt menekülni kényszerülő emberek a főszereplői, Rana Abu Fraiha pedig saját kalandjain keresztül mutatja be a szűnni nem akaró arab-izraeli feszültséget az Anyámat követve című dokuban. Mindegyik filmben kitüntetett fontosságú a nő szerepe és státusza, ami nem meglepő, hiszen európai szemmel sok iszlám országban a nők helyzete középkori, de legalábbis a XIX. századi szüfrazsettmozgalom fellépése előtti állapotokat idéz.

Stefanie Brockhaus - Andy Wolff: A költőnő

Jóllehet, sok helyen lazulnak a szigorú szabályok (például Törökországban tettek kisebb-nagyobb engedményeket a nőknek), azonban többek között Iránban, Pakisztánban, Afganisztánban vagy Szaúd-Arábiában továbbra is komolyan veszik a tradicionális ruhadarabok viselését, illetve ezzel összefüggésben a hagyományos nemi szerepek fenntartását. A költőnő címszereplője is ennek az vallási-ideológiai rendszernek a részese. Hissa Hilal, ahogy a dokumentumfilmben is kifejti, egyáltalán nem gyűlöli az iszlámot és az arab kultúrát, sőt, verseit éppen azért írja, hogy a világ szemét is felnyissa, az iszlám vallás nem szükségképp szinonimája a fanatizmusnak, a terrorizmusnak és a diktatúrának, hanem a rossz rendszerek vagy intézmények teszik, tehetik azzá.

Persze Hissa Hilal a tűzzel játszott, mert a közel-keleti térség államaihoz képest liberálisabb Egyesült Arab Emirátusokban megrendezésre kerülő tévés tehetségkutató, a Milliók Költője versenyén indult a fődíjért. Az még hagyján, hogy a Milliók Költőjén ritkán szavalnak verseket költőnők, a versenyzők nagy része férfi. Hilal társadalomkritikus sorai azonban úgy törnek elő fátyla és köpenye (pontosabban az arcát elfedő nikáb, és a testét takaró abaja) mögül, mint megbolygatott darázsfészekből a fájdalmasat csípő darazsak. És a tehetségkutató zsűrije hiába szimpatizál Hissa Hilallal, a költőnő hazájában megütheti a bokáját a vallási vezetőket és a karhatalmat bíráló művei miatt.

A költőnő ennek a tehetséges, okos, áldozatszerepe ellen lázadó, a nők egyenjogúságáért harcoló címszereplőnek a bátorságát ünnepli. Mint azt a film is kiemeli, Hissa Hilal eredménye, hogy 2010-ben bejutott a Milliók Költője fináléjába, meghatározó volt a szaúdi törvényhozás szempontjából is. Szaúd-Arábiában persze továbbra is erősek a korlátozások, azonban Hissa Hilal elindított egy folyamatot, melynek köszönhetően a 2010-es években a nők a közéletben és a munka világában egyre inkább teret nyertek (2017-ben például már a tőzsdén is megjelenhetett és vezetői pozícióba kerülhetett nőnemű egyén), 2013-ban törvényt hoztak a családon belüli erőszak megfékezése érdekében, és ami Hilal küzdelmének legfontosabb eredménye, hogy a nőket is állandóan megfigyelés alatt tartó vallási rendőrség (CPVPV) jogkörét korlátozták. Ez utóbbi kötelezte a nőket az említett, testet takaró ruhadarabok nyilvános viselésére, és ellenőrizte a férfiak és nők elkülönülését a közterületeken és publikus helyeken. A vallási rendőrség a vallási vezetők által kiadott fatvák (kötelező erejű, de nem törvénynek számító tulajdonképpeni rendeletek vagy irányelvek) szerint járt el, a büntetések pedig súlyosak voltak (akár halálbüntetést is kaphatott a fatvák megsértője).

Stefanie Brockhaus - Andy Wolff: A költőnő

Így a nikáb és az abaja, akár a Nyugat-Európában a közelmúltbeli esetek miatt ismertté vált burka, a nők társadalmi pozíciójának jelképe és általában a félelem és a paranoia szimbóluma. Mint Hissa Hilal is kifejti, ha tehetné, nem viselné a ruhákat. A filmben egy félig-meddig humoros és frappáns jelenetben láthatóvá válik egy egyszerű példán keresztül a tradicionális viselet problémája. Mikor Hissa egy meghallgatás után felfokozott állapotban kimenne a stúdióból, rossz felé veszi az irányt, mert a nikábtól, ami szinte még a szemét is eltakarja, nemcsak olvasni nem tud, hanem a teret sem nagyon látja be. Nyilvánvaló, hogy akire ilyen ruhát kényszerítenek, az szó szerint is segítségre, egy másik ember iránymutatására szorul: a stúdióban is a zsűritagok segítenek megtalálni a költőnőnek a helyes kijáratot. Ezzel Stefanie Brochaus és Andreas Wolff remekül rámutatnak a ruházathoz kapcsolódó komoly társadalmi problémára. A nikáb és az abaja megfosztja önállóságától a nőt, és rákényszeríti, hogy az otthon falain kívül elveszítse függetlenségét, egyéniségét, identitást, tehát szabadságát. És öltözete által is megbélyegzett legyen az ember, csak mert nőnek született.

Ezért is nagyon fontos, hogy Hissa Hilal hallatja hangját a tehetségkutató műsorban. A nikábot és az abaját erőltető vallási hagyomány nemcsak önállóságától, de a hangjától is megfosztja a nőt. Ha megnézzük a ruha szerkezetét, amit a filmben egyébként végig visel a költőnő, akkor a dokumentumfilmben is hallható módon akadályozza a beszédet. Hilal hangja mégis erősebb a kendő korlátozó erejénél, és szavai eljutnak a láthatóan hitetlenkedő közönséghez és a művésznő produkciójára nyitott zsűrihez is. A nő immár nem egy tevékhez hasonló passzív, terelhető, regulázható ösztönlény, hanem hangja van, és szavai arról tanúskodnak, hogy önálló, okos gondolatok jönnek létre fejében.

Érdemes felidézni Hissa Hilal egyik, filmben is előadott versét, melynek angol fordítása ezen az oldalon található meg. „Láttam a gonoszt a fatvák szemében, mikor a törvényes törvénytelennek ítéltetett / Mikor felfedem az igazságot, vad szörnyeteg mászik elő barlangjából / Ki barbár fejben és tetteiben, dühös és vak is / Halált visel övvel átkötött köpenyként” – olvashatjuk Hilal sorait, majd később még direktebbé válik az állat-metafora: „Minden ragadozó és gonosz állat belőletek táplálkozik. / Akik szeretnek, éheznek, míg az álszentek dőzsölnek. / A népetek félénk. A pénzükért áruba és alkuba bocsátottak titeket. / Vadásztak rátok, majd etettek titeket, hogy később levághassanak.” A verset pedig így zárja le Hissa: „Ó, én nem értem, miért szeretitek elnyomóitok / Kik közönnyel szúrják át vállatokon a lándzsát.” Kemény, kendőzetlen, őszinte mondatok, melyek a legközvetlenebb módon veszik célba a fatvákat és a vallási vezetőket.

Stefanie Brockhaus - Andy Wolff: A költőnő

Ez utóbbi sorokhoz érdemes tudni, hogy mint A költőnőben is elhangzik, az iszlám nők jelentős része passzív, és elfogadja sorsát, sőt hasznosnak tartja az elnyomást szimbolizáló, szerintük a férfiak zaklatásától védő ruhák viselését. Ám, mint arra Hissa Hilal is rámutat a filmben, a beduinok idejében még valóban volt ennek funkciója, ő is megtapasztalta gyerekkorában, mikor még kint éltek a sivatagban. A minden testrészt elfedő ruha egyfelől a homoktól és a tűző naptól védte a bőrt, másfelől a nőket elrejtette a férfiak elől, így a civilizációtól távol nyújtott egyfajta biztonságot a nőknek. Tehát régen, illetve a beduin életmódban praktikus funkciója volt a ruhadaraboknak, a civilizációban azonban elveszítették ezt a funkciót, és inkább már csak ideológiai okokból kell viselnie a nőknek a nikábót és az abaját. És Hissa a dokumentumfilmben arra is rámutat, hogy a kötelező viseletnek és a nőkre kényszerített társadalmi szerepnek már nem is annyira vallási okai, hanem politikai előzményei vannak. Ahogy Iránban az 1979-es forradalom, úgy Szaúd-Arábiában a szintén ebben az évben zajlott mekkai túszdráma vezetett a konzervatív fordulathoz (a Nagymecsetben szélsőségesek ejtettek túszul imádkozókat és vallási vezetőket). Hissa Hilal tulajdonképpen ennek a történelmi eseménynek a felidézésével bizonyítja, hogy nem az iszlám eredendően rossz, hanem a fanatizmus és a politikai hatalommal összefonódó dogmatizmus vezetnek az elnyomáshoz, így a nők stigmatizálásához.

A költőnő igazán felemelő élmény, hiszen egy klasszikus drámába illő grandiózus harcot mutat be izgalmasan, játékfilmes eszközökkel, tehát nem egy beszélőfejes dokumentumfilmre kell gondolni. Amiből kevesebb van a filmben, azok a valódi veszélyt bemutató epizódok. Érthető persze, és a dokumentumfilm műneméből következik, hogy a vallási rendőrségből vagy a szaúdi hétköznapokból szinte semmit sem láttunk, Stefanie Brockhaus és Andreas Wolff szinte kizárólag a Milliók Költői showműsorra és Hissa Hilal beszámolóira koncentráltak. Ennek ellenére erős az a bizonyos autós jelenet, melyben Hissa és társai pánikba esve kérik Stefanie-t, hogy fedje el az arcát, mert ha kikerül a netre, hogy ők éppen itt miről forgatnak, baj lehet belőle. És az is szemléletes példája a diktatúrának és a paranoiának, mikor Hilal egy külföldi újságírónak köszönhetően nemzetközileg is ismert lesz. A siker azonban paradox módon életveszélyes a költőnő számára.

Érdemes tehát megnézni ezt a kreatív dokumentumfilmet. Nemcsak megérteti velünk, európaiakkal, hogy mit is jelentenek a tradicionális ruhák, és miért olyan nehéz levetni azokat, hanem egy fontos folyamatot is dokumentál, mely az arab világ női számára is meghozhatja a felszabadulást.

 

A filmet a 15. VERZIÓ Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon vetítik a következő helyszíneken és időpontokban, angol és magyar felirattal:

Budapest, Trafó, november 9. 18:00

Budapest, Kino Mozi, november 10. 20:00.

 

A költőnő (The Poetess) – színes, feliratos német dokumentumfilm, 90 perc, 2017. Írta és rendezte: Stefanie Brockhaus és Andreas Wolff. Operatőr: Tobias Tempel, Stefanie Brockhaus. Zene: Sebastian Zenke. Producer: Andreas Wolff. Főszerepben: Hissa Hilal szaúd-arábiai költőnő.

A cikkben szereplő képek a VERZIÓ hivatalos weboldaláról származnak.

nyomtat

További írások a rovatból

2018. október 24-27., Primanima Elsőfilmes Animációs Fesztivál
A múltban gyökerező társadalmi krízisek a Verzió dokumentumfilmjeiben
Csizmazia Gábor: Volt egyszer egy téka
Joyraj Bhattacharjee: Ghya Chang Fou – Bengáli dark film a Mersz Klubban

Más művészeti ágakról

irodalom

Helyzetjel: A világ vége Helyzetjel: A világ vége
Világom kezdete
Hogyan találtak egymásra a nők és a férfiak az Ódry Színpadon
art&design

Szokó Szótára Szokó Szótára
Szolnoki József Idegiológia című kiállításához
irodalom

huszonegyedik #0 huszonegyedik #0
Tizenkilencedik: John Ruskin és William Morris


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés