bezár
 

irodalom

2018. 11. 16.
A mindenség ura jó kiindulópont
Interjú Varga László Edgárral
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
2018. október 25-én Pécsett volt kötetbemutatója Varga László Edgárnak. A 2017-ben megjelent, bejárónőm: isten cím alatt összegyűjtött verseit ismerhette meg a pécsi Művészetek és Irodalom Háza közönsége, valamint a Leőwey Klára Gimnázium diáksága. Utóbbi helyen líraszemináriumot is tartott az ott működő kreatív-írás szakkör volt és jelenlegi diákjainak. Ennek apropóján kérdeztük a szerzőt.

PRAE.HU: Hogy tetszik a város? Milyen volt az iskolában könyvet bemutatni? Milyen élmény volt a diákokkal műhelyezni? Mit gondolsz a líraműhelyek intézményéről?

Nem jártam még korábban Pécsen, úgyhogy elég nagy benyomást tett rám. A Dzsámi előtt állva meg is jegyeztem, hogy igazán szép kis török város ez. A suliban is nagyon jó volt, a srácok érdeklődtek, nem csak púp voltam a hátukon. Fiatalok előtt mindig érdekes fellépni, mert őszinték, nem alakoskodnak, nincs még bennük annyi képmutatás, mint a felnőttekben. Ha valami nem tetszik nekik, azt azonnal észreveszed, nem rejtik véka alá. Szóval, ha ennyi érdeklődést látok a tekintetekben, az mindig megnyugtató. A líraműhelyen is érdekes szövegekkel foglalkoztunk, igyekeztem hasznos tanácsokat adni, ha ugyan lehet. De azért elmondtam nekik is: az ilyen műhelyeknek két nagy veszélye van. Az egyik, ha az idősebb kolléga nem tud segíteni, így fölöslegesek voltak a nagy várakozások. A másik, ha az idősebb kolléga, ne adj' isten, tud segíteni, ekkor ugyanis könnyen előfordulhat, hogy letéríti az ifjú tehetséget a saját útjáról, amelyet így is, úgy is be kell járnia.

PRAE.HU: Először van Magyarországon kötetbemutatód. Hogy látod, mennyire könnyen jut el a magyarországi olvasókhoz az erdélyi irodalom? Mekkora olvasói körre számíthat egy kolozsvári költő? Mennyire könnyű érvényesülni ott és itt? Támogatják a szépírók befogadókhoz való eljutását?

Nem könnyű erdélyiként felhívni magadra a figyelmet Magyarországon, sajnos még mindig az az álláspont tartja magát, hogy az igazán jó magyar irodalom csakis Budapesten íródik, máshol nem is születhet. Ez egyébként a vidéki magyarországi városokat is ugyanúgy kirekeszti a magaskultúrából, mintha a nagykörúton kívül nem lenne élet. A másik probléma, hogy az erdélyi könyvek terjesztése is nehézkes, a nagy könyvesboltok ritkán vagy egyáltalán nem rendelnek belőlük, és bár az interneten megrendelhetők, nincsenek ott a polcon a potenciális vásárlók szeme előtt. Egy ilyen kis piacon, mint a magyar, egyébként is csak tucatnyi befutott író tud megélni egy adott időszakban, szóval semmiképp nem a pénzért csináljuk ezt az egészet. Egyébként az Erdélyi Magyar Írók Ligája sok lehetőséget biztosít a tagjainak a megmutatkozásra, de nyilván elsősorban erdélyi városokban; a magyarországi közönségtalálkozókhoz ottani érdeklődésre, és onnan érkező meghívásokra van szükség. Időnként azért ez is összejön.

PRAE.HU: A bejárónőm: istenre a FISZ-táborban, a kiadód bemutatkozásakor figyeltem fel. Már a címe feltűnést kelt. Van benne egy adag pimasz hübrisz, ami iróniával vegyítve jellemzi a versek egy részét is. A líranyelv is szokatlanul, üdítően hatott számomra. Központozás nélküli szövegek, némelyik formavers, rímes-ritmusos, érződik rajta egyfajta klasszikusabb, esztétamodern megszólalás, rengeteg az utalás és az intertextus, behívódik: Zrínyi Miklós, Petőfi Sándor, Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, József Attila, Örkény István, Petri György, Arany János, Parti Nagy Lajos, Shakespeare, Csehov. Ugyanakkor erősen asszociációra építő, szókimondó, néhol a slamet mint „formát” idéző a lírai építkezés. Teljesen elkülönül a mai versek érdeklődésének homlokterében álló metamodern, poszthumán és antropocén kísérletektől. Ez tudatos? Kik inspirálnak, kiket olvasol?

Azt hiszem, nincs annál veszélyesebb, mint ha valaki „tudatosan” próbál létrehozni lírai szövegeket, ráadásul úgy, hogy az aktuális trendekhez igazodjon szolgalelkűen. Ez homlokegyenest ellentmond a költészet lényegének. A jó költő a megérzéseire hallgat, nem a divat szavára. Ha nagyon mederben akarom tartani a verset, szinte biztos, hogy izzadtságszagú lesz a végeredmény. Én azt szeretem, ha magam is csak írás közben fedezem fel azt, amit írok, aki pontos terv szerint akar dolgozni, az válasszon más szakmát. Szóval igyekszem engedni, hogy a vers olyan legyen, amilyen maga lenni akar, ha úgy tetszik, ki vagyok szolgáltatva a szövegeimnek. Sokan inspirálnak, minden olyan olvasmány, amely hatással van rám, így vagy úgy befolyásolja a későbbi írásaimat is. Nehéz lenne mindenkit fölsorolni, szerencsére a kérdésedben már meg is adtál egy egész jó névsort. Akit még mindenképpen megemlítenék, mert nagyon kedvelem, az a szintén kolozsvári Király László, de mondhatnám Tolnai Ottót vagy akár Bodor Ádámot is.

PRAE.HU: A kötet négy ciklusból áll: a még mindig saigon főként ars poetica jellegű írásokat tartalmaz, a sétálok az utcán fényesen a férfivé válás szövegeiként értelmezhetők, a shakespeare kolozsváron szerepverseket fog egybe, s az utolsó, a felmosókért gábriel az istenes darabokat. Az utóbbi kettőről szeretnélek kérdezni. Mi a szerepe istennek a versekben, illetve az életedben? Milyen istenfelfogással dolgozol? Hadd idézzek két részletet is, egyik sem az istenes ciklusból való, hiszen a kötetben fel-felbukkan isten másutt is, például ars poétikához kapcsolódva: „a költészet mégiscsak valamiféle istenkeresés / (és aki ebben nem hisz ne írjon többé verseket” (zene); vagy egy boltban, vásárlás közben, s megtudhatjuk róla, hogy: „menedzser volt régen azelőtt arany jános / csipkebokor cethal előtte meg tojás” (eső).

A versekben, illetve a kötetben nyilván témaként szolgál az isten, ráadásul elég jó témának bizonyult, hiszen a mindenség ura jó kiindulópont, rajta keresztül bárhova el lehet jutni. Az utolsó ciklus ráadásul jó játék is volt, a többi versben olyan gyakran felbukkant valamiért az úr, hogy úgy éreztem, csavarni kell egyet a dolgon, egy kicsit más nézőpontból nézni meg ugyanazt. Így lett az isten egy idősödő nő, aki nálam takarít. A lealacsonyító szerepkör eleve jó humorforrás, ez oldja kissé a feszültséget, mert néhol azért olyan témák is előkerülnek, mint apám halála. Egyébként az istenkérdés a nagy témák egyike, de én inkább megmaradok a keresésnél. A költészet egyébként is keresés, nem az a dolga, hogy válaszokat adjon. Az idézet is azt állítja, hogy a költészet istenkeresés. Valami abszolút jónak a keresése. És nem is az a lényeg, hogy rátalálunk-e.

PRAE.HU: A kötetben meglehetősen sűrű az egy négyzetcentiméterre jutó szerepversek száma. Megjelenik itt Arany János, Shakespeare, Mihail Ivovics Asztrov… Miért izgat a szerepvers? Milyen lehetőséget látsz benne?

Ez is a nézőpontváltás miatt fontos, azt hiszem. Minél több oldalról nézzük meg ugyanazokat a dolgokat, annál részletesebb, gazdagabb lesz az összkép. Ugyanakkor ujjgyakorlatnak is kiváló a szerepvers, hiszen kipróbálsz egy másik hangnemet, szájtartást. Harmadrészt furcsa módon őszintébb lehetsz olykor, ha egy nagy költőelőd hangján, az ő köpenyébe bújva beszélsz saját magadról, hiszen a költő végső soron mindig saját magáról beszél, akkor is, ha ezt leplezni igyekszik. A szerepversnél széttárhatod a kezed, és azt mondhatod: bocs, ezt nem én mondtam, hanem Arany, Shakespeare vagy Asztrov doktor.

PRAE.HU: Úgy tudom, dolgozol egy nagyobb szövegen is, ami szintén erre épül, mesélnél kicsit róla?

Arthur Rimbaud afrikai verseiről van szó, a hivatalos életmű utáni, eddig ismeretlen életműről. Bár, ami azt illeti, olyan sok helyen beharangoztam már ezt a könyvet, hogy egyre inkább attól félek, hogy nem fogom tudni befejezni. Rimbaud-ra azért volt szükségem, mert kellett egy nagyon kiábrándult, keserű alak, aki már kivonult az irodalmi életből, így bármit leírhat, keresetlen őszinteséggel, kíméletlen szókimondással. Arról nem is beszélve, hogy kíváncsi voltam, lehet-e arról hiteles, művészi szempontból értékelhető szövegeket írni, hogy a művészet haszontalan, és nincs új a nap alatt. A szöveg egyik érdekessége egyébként a szándékos anakronizmusaiból adódik: úgy látszik, Rimbaud élete vége felé lett csak igazi vátesz, hiszen sok olyan költő művére utalgat, akik meg sem születtek még az ő idejében, és valamiért megmagyarázhatatlanul vonzódik a magyar lírához. Az lesz a kötet címe, hogy Rimbaud 2.

PRAE.HU: Most kaptad meg a Csiki László-díjat, s a könyvedet már korábban Thoreau-díjjal is jutalmazták. Számítanak ezek a visszajelzések? Egyáltalán miért érdemes írni? Mire való ez az egész?

Nem érdemes írni, nincs új a nap alatt – mondaná Rimbaud. Ezt valahogy el kéne hinteni a dilettánsok között, hátha nem jelenne meg olyan sok rossz könyv. A visszajelzés mindig számít, főleg a sok rossz könyv miatt: megnyugtató, ha a szakma úgy gondolja, te mégsem vagy olyan rossz. Egyébként az írás és olvasás az önismeret miatt fontos, az önvizsgálat legjobb és legélvezetesebb formája, és ha az ember magát jobban megérti, akkor a többieket is jobban megérti, hiszen nem különbözünk azért sokban. Megnyugtató lenne egy olyan világban élni, ahol az emberek megértik egymást. Persze elismerem, hogy nem könnyű ez az egész, hiszen olyasmit is meg kell piszkálni a megismeréshez, ami kellemetlen vagy akár fájdalmas, lelkileg megterhelő. A költészet sosem volt, és nem is lesz népszerű tömegműfaj. Ahogy Rilke tanácsolta egy ifjabb kollégájának: csak az csinálja, aki belehalna, ha nem csinálhatná.

nyomtat

További írások a rovatból

Szabó Magda: Csigaház, Jaffa Kiadó, 2018.
irodalom

Egy furfangos örmény kalandozásai Erdélyben Egy furfangos örmény kalandozásai Erdélyben
Pálffy Gyula Szenkovits Marci mókái című anekdotagyűjteményének újrakiadása elé (Romanika Kiadó, Budapest, 2018.)
irodalom

Punk zen Punk zen
Ferdinánd Zoltán - Nagy M. Hedvig: Feles
irodalom

Én önmagammal bokszolok Én önmagammal bokszolok
Interjú Dragomán Györggyel

Más művészeti ágakról

art&design

Az ő bajuk – nekem mi közöm hozzá? Az ő bajuk – nekem mi közöm hozzá?
Ezek a legszebb éveink? – Pályakezdő perspektívák
Egy képregényről, ami a női egyenjogúságról szól, egy észt sikerkönyvről, és kíváncsi gyerekekről
Goda Krisztina: BÚÉK


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés