Futott, ahogy bírt. Kerülgette a járókelőket, közben igyekezett a járdán maradni. Csak akkor lassított, amikor meglátta a lányt. Megállt, és hátát egy ház falának vetve megpróbálta összeszedni a gondolatait. Tudta, hogy nem halogathatja tovább, már így is túl sokáig várt. Benyúlt a nadrágzsebébe és megnyugodott, az apró tárgy még mindig ott lapult. Elindult a lány felé, de ebben a pillanatban megkocogtatták a vállát... 

- Azt most jobb, ha ideadod, kisfiam - mondta egy alacsony, kövérkés, szemüveges férfi, mikor Vazul megfordult. - Mindketten tudjuk, hogy nem a tiéd. 

Vazul a zsebébe süllyesztette a kezét, és villámgyorsan próbált kitalálni valamit, de megelőzték. 

- Tényleg nem az övé. Ugyanis az enyém.

A lány állt előttük, kétség sem fért hozzá: kockás szoknya, hosszú haja rózsaszínre festve, úgy nézett ki, mintha műanyagból lenne. Kinyújtotta a kezét, Vazul pedig a tenyerébe helyezte a csomagot. És, mire a szemüveges férfi kettőt pislogott volna, a lány már sarkon is fordult, és eltűnt egy hirdetési oszlop mögött. 

- Ezt... ezt még megbánjátok! - dadogta dühösen a férfi.

- Azt hiszem, ennél most nagyobb gondunk is van - vágta rá Vazul, és a férfi háta mögé mutatott. 

Bármi is jött abból az irányból, nagy volt, mert óriási porfelhőt kavart. Nagy és gyors.

A fejléckép forrása: Stock Snap