A 64-es betegnaplóban Boe visszatér az első két részben (Nyomtalanul, Fácángyilkosok) is használt cselekményvezetéshez: két fő történetszálat visz két idősíkon, melyek feszes ritmusban váltakoznak egy perc unalom nélkül.

Az 1960-as években játszódó rész egy fiatal dán lány, Nete Hermansen kálváriáját mutatja be, akinek az a bűne, hogy beleszeretett unokatestvérébe, és össze akarnak házasodni, mivel közös gyermeküket várják. A lány apja azonban elválasztja a szerelmeseket, és egy olyan intézetbe küldi Netét Sprogø szigetén, ahová a sérült vagy könnyű erkölcsű lányokat száműzik, majd annak érdekében, hogy ne tudják a „rossz géneket” tovább örökíteni, sterilizálják őket. A sziget nem egy leányálom, az általános fizetőeszköz itt a szex. Az orvos, akitől Nete szabadulása függ, szexet akar, Nete szobatársa a pártfogásért cserébe szexet akar, a halászok, akik kijuttathatnák őt a szigetről, szintén szexet akarnak. Nete pedig naivan és magatehetetlenül sodródik az egyik kilátástalan helyzetből a másikba, a végén arra a sorsra jutva, mint megannyi sprogøi társa.

A film jelenében építőmunkások befalazott szobára találnak egy bérházban, ahol 3 mumifikálódott hulla üli körbe a szépen megterített asztalt. Az áldozatok majd’ 20 éve tartanak teadélutánt, így Carl Mørck azonnal lecsap az ügyre, hogy elterelhesse gondolatait Assadról, aki többéves baráti és munkakapcsolat után úgy dönt, hogy másik ügyosztályon fog dolgozni. A nyomok Sprogø szigetére, majd azon is túl, egy egész országot behálózó, évtizedeken át tartó földalatti mozgalomhoz vezetnek, amiről Carlnak és Assadnak kell lerántani a leplet.

„Ha még működne Sprogø, te is ott kötnél ki” – idézi fel Rose apja szavait a film egyik jelenetében. A sprogøi leányintézet nemcsak kitaláció, 1923 és 1961 között valóban működött, és ez idő alatt nagyjából 500 nő került a szigetre, ahol kényszermunkára fogták őket, és az orvosok döntésére volt bízva, mikor és milyen állapotban távozhatnak onnan. A film végén megemlékeznek arról, hogy egész Dániában 11 000 nőt érintett az 1929‑ben elfogadott sterilizációs törvény, amelyet gyakorlottan ki is használtak a különböző nőintézetek. (Hasonló témát dolgoz fel A Magdolna nővérek című film, amely az Írországban üzemelő Magdolna mosodák négy áldozatának történetét mutatja be.) Jelenleg Sprogø turisztikai látványosság, a lányok szobáit irodákká, a tornatermet konferenciateremmé alakították át. A sziget nincs elrejtve vagy eltitkolva, Dánia felvállalta bűnét, és együtt él vele.

A 64-es betegnapló a társadalomkritika gyakorlása mellett műfaji filmként is remekül működik, a Fácángyilkosokhoz hasonlóan Boe rendezése is megidézi a rape and revenge és a vigilante (önbíráskodó) zsánert. Úgy látszik, Carl Mørck gyengéi az olyan nők, akikre – önhibájukból vagy azon kívül – nagy csapást mért az élet, de a megtorlást nem bízzák másra. A nyomozónak, akié a tipikus skandináv antihősszerep, A 64-es betegnaplóban történő karakterfejlődése olyan gördülékeny és sima, hogy a néző azon kapja magát: antihőse hőssé válik. Ehhez azonban nélkülözhetetlen az a kémia, ami a szereplők között van. Rose, Assad és Carl csoportdinamikája jól működik, és egy kis családként (disz)funkcionálva lopják be magukat a moziközönség szívébe.

Boe rendezése mindemellett erős atmoszférát teremt és lebilincsel, hozza a skandináv bűnügyi filmektől megszokott és elvárt, szürkés, borongós képi világot, amelyből a termékenységi klinika vad vöröse felkiáltójelként ugrik ki, ezzel is jelezve: valami nagyon nincsen rendben. Az akciójelenetek nem lépik át a túlzás határát, a film hagy teret és időt az érzelmek megélésének is. A 64-es betegnapló képes megtartani egy olyan érzékeny egyensúlyi állapotot borzalmak és szépség, ridegség és szeretet között, ami miatt a Q-ügyosztályos filmek sorából, de az aktuális mozikínálatból is kiemelkedő alkotásról beszélhetünk.

Képek: Vertigo Média