film
Szó se róla, a szexkomédia egy kifejezetten nehéz, nagy rutint, vagy legalábbis lenyűgözően invenciózus alkotóerőt, tűpontos ritmus- és humorérzéket igénylő műfaj, amely akkor működik jól, ha kellően vérbő és szókimondó, enélkül ugyanis az érdektelenség langy vizébe fullad, ám ha a szellemtelen alpáriság másik végletébe csap át, ismét csak önmagát heréli ki.
Dobó Kata első rendezésére ez utóbbi vádnak persze még az árnyéka sem vetülhet, itt minden a polgári jó ízlés kiszámítható keretei között marad, a pikáns szórakoztatás ígéretét tehát nem váltja be a Kölcsönlakás, ellenben lehengerlő természetességgel dörgöli az orrunk alá a házasság kríziseire adott konzervatív klisémegoldásait.
A szexkomédia műfajának kezdetei az ötvenes évek Amerikájáig nyúlnak vissza, ekkor alakult ki a könnyed, szórakoztató zsáner, amely a romantikus komédiákhoz képest sokkal nyíltabban, bátrabban mutatta be a romantikus érzelmek mélyén (vagy azok hiányában) meghúzódó szexuális vonzalmat, összefüggésben a fogyasztói társadalom ekkor aktuális kialakulásával, ahonnan nézve a (női) szexualitás is egy lett a – kimondottan kelendő – fogyasztási cikkek közül.
Az elmúlt hetven évben azonban számos eltagadhatatlan erejű és hatású változáson vagyunk túl. Először a hetvenes évek elméleti feminizmusának gondolatformálása, majd a nők szerepének az ezredforduló utáni, még Hollywoodban is hangsúlyosan megjelenő újrakeretezése adott friss muníciót és új megközelítést a műfajnak, egyre nagyobb hangsúllyal jelenítve meg a szuverén, szabad és – egy elképzelt, ideális világban legalábbis – egyenrangú női szexust. A világméretűvé nőtt #MeToo mozgalom óta pedig végképp azt hihetnénk, hogy többé már nem is lehet az elmúlt korok sztenderdjei szerint beszélni egy szexkomédiában úgy nőkről, mint férfiakról, vagy a kettejük viszonyáról.
Szomorú látni, hogy az ideahaza egyébként is foghíjas előzményekkel bíró műfaj képtelen reagálni bármilyen progresszív társadalmi változásra, a karakterek tekintetében kizárólag ósdi sztereotípiákban tud gondolkodni, és kínosan ügyel rá, hogy megmaradjon a konzervatív családmodellként értelmezhető sémában, egyszersmind nélkülözzön mindenféle szellemdús humort.
A történet papíron három lánytestvér szerelmi kalandjairól szól, melyeket – figyelem, ez a vígjátéki elem! – ugyanaz a lakás gabalyít egyetlen dramaturgiai csomóba. A legidősebb nővér, Anikó (Balla Eszter) ráadásul még csak nem is kalandozik sehova, ő a megtestesítője a tökéletes Asszonynak, aki bájosan sztereotipikus papucsférje mellett egyedül a teherbeesésen iparkodik rendületlenül, viszont az övé a szóban forgó lakás. A nagyobbik húg, Linda (Martinovics Dorina) egy hűtlen férj mellett szenvedő, elnyomott, szexualitásában kibontakozni – lehetőségek hiányában – képtelen nőalak, aki – jobb híján – a friss hús jógaoktatót célozza meg parlagon herevő női csáberejével. A fiatalabbik húg ezzel szemben – a szülőkkel élő kislányként, az örök legkisebbként – nagykorúsága ellenére csupán a tinédzserek túllelkesedő rajongásáig jut a nővére házában dolgozó dekoratőrrel. Nincs szomorúbb azonban az Oroszlán Szonja által játszott mesekönyvszerzőnél, aki eklatáns példája a „nem-nőnek”. A gyerekkönyvíróként elképesztően sikeres, önmaga piaci értékét jól ismerő, szép karriert futó nő – aki nem utolsó sorban a gyerekkönyvkiadással foglalkozó főszereplő férjek számára a teljes csődből való megmenekülés záloga is egyben – egy túlhabzóan idétlen, kutyusos nadrágkosztümjében végtelenül infantilizált, szüleivel és kutyáival élő, tökéletesen aszexuális személyként áll előttünk, aki minden kétséget kizáróan csak nevetség tárgya lehet, hiszen közelében sincs a „dughatósági skálának”.
Szemben a Martinovics Dorina által játszott, minden tekintetben csodás feleséggel, akire azonban a friss izgalmak (hovatovább prostituáltak!) után kajtató férjnek mintha abszolút nem volna szeme, s akinek kicsattanó nősége kétségbeesett ruhavásárlásokba és a jógaoktató gyerekes érdeklődése által kiváltott lelkes odafordulásba fordul. Linda a film egy pontján megvallja a nővérének, hogy a férje olyan dolgokat kér tőle, amihez neki semmi kedve, nem izgatja, és az örömét nem szolgálja, éppen ellenkezőleg. Ezen a legidősebb testvér készséggel hüledezik egy sort – hogy azután az utolsó, megdicsőítőnek szánt jelenetben azt lássuk, Linda házasságát a krízisből mégis a feleség igényeinek teljes feladása mentette ki. S mintha mi sem történt volna, minden megy a régi, rendes kerékvágásban, csak éppen most már ő maga játssza el teljes önfelszámolásban férje kedvéért a friss izgalmak és a prostituáltak szerepét.
A színészek egyébként többnyire becsülettel igyekeznek evickélni a papírízű dialógusok nyújtotta, levegőtlenül szűk keretek között, mégis, valahogy a megbízható karakterszínész, Szabó Simon az egyetlen, aki a műfaji közegben éppúgy, ahogy ebben a konkrét alkotásban is igazán otthonosan mozog, aki egyszerre bumfordi és keresetlen, lazán természetes, ugyanakkor mintha finoman el is tolná magától a szerepet. A szereplőkkel való empatizálást az sem segíti, hogy a film a pszichológiai realizmust tökéletesen nélkülözi. A címszereplő lakás köré afféle szexinek szánt tévedések vígjátéka szerveződik, nézőként mégis nehezen érezzük át a sürgető kényszert a lakás megszerzésére, minthogy a szereplők egy sohasem volt látszat-Magyarország elképzelt felsőközéposztály-beli tagjai a tágas nagypolgári lakásban, melynek még a leendő gyerekszobáját is egy celeb dekoratőr festi ki, a női karakterek pedig mintegy bosszú gyanánt az autóból épp csak kiugorva, ötletszerűen vásárolnak fel egy fél boltot az V. kerületben, mégsem tudnak megoldani egy kecót maguknak egy éjszakára. A Kölcsönlakás egyetlen lenyűgöző teljesítményéről viszont mindenképpen meg kell emlékeznünk, hiszen nem mindennapi dolog, hogy a Kertész utcát kutyaszarmentesen és a dohos elhanyagoltság miliője nélkül tudták fotografálni!