Sun Ra

Sun Ra és zenéje nem e világból való. A zongorista-zeneszerző ugyanis önmagát egy bolygóközi kalandornak, a Szaturnuszról származó, nem emberi „angyalfaj" egyik tagjának tartotta, és a színpadi performanszait is ennek a koncepciónak rendelte alá. Ősi egyiptomi jellegű fejdíszekbe és uralkodói jelmezekbe öltözött, és Arkestra nevű big bandjét is bevonta a dramatizált, kozmológiai szerepjátékokba.[1] Sun Ra zenéjében ötvöződtek a bebop, a szving elemei a free jazzel. A bigband hangzás és az elektronikus zene találkozásaival is kísérletezett, az egyik első szintetizátorszólót is az ő nevéhez fűzzük. Zenéjével gyógyítani is akart: nemcsak magát, de másokat is. Mindezek központi elemei az általa Afrofuturizmusnak nevezett zenefilozófiai irányzatnak, amely a mai napig áthatja a zenekart, persze máshogy, mint Sun Ra idejében. Sun Ra 1993-ban elhagyta a bolygónkat, de szellemiségét továbbra is élteti a zenekar, aminek 1995 óta az idén 95 éves szaxofonos, Marshall Allen a vezetője.

Koncert

„A valóság túl brutális. A képzelet mindent helyrehoz. Használjátok a képzeleteteket, és a legszörnyűbb helyről is kikerülhettek, azáltal, hogy kitartotok mellette és valósággá teszitek”

A Marshall Allan által vezetett zenekar őrzi Sun Ra emlékét és az afrofuturizmust eszményét, ám fontos megjegyeznünk, hogy ez egy másik zenekar. Noha a mai Sun Ra Arkestra az egész jazztörténetet magába foglalja - hallhattunk New Orleanst, Swinget, Bebopot - a freejazz/szabad improvizáció náluk csupán adalékanyag. Máshová tolódott a hangsúly. A free jazz, ami annak idején a zenekar fő kiindulópontja volt, ebben a felállásban csupán színként van jelen, annak viszont nagyon erős. A koncerten leginkább Marshall Allan szólóiban mutatkozott meg, aki viszont 94 évesen is olyan erővel rendelkezik, hogy szinte szétrobban a cső a kezében. A katasztrófaturisták örömére a koncert során a protézise is kiesett egyszer, bár ez őt nem igen foglalkoztatta; játszott tovább. A zenekar is nagyszerű, de úgy vettem észre, hogy fontosabb a zene táncolhatósága, show-jellege, mint az újszerűség, ami nem is baj. Ők már már kirakták számtalanszor az útjelző táblát, ez inkább hagyományőrzés részükről. Az a zenekar, akik Nyugat-Berlinben ezt a koncertet adták, az egy másik formáció. 

Én ezt egyébként az úgynevezett "szétütjük a székeket" műfajba sorolom, csak úgy mint az alábbi Roland Kirk felvételt 9:30-nál. (A kutatásom még nem teljes; a műfajba még tartoznak gyöngyszemek.)

A koncert egyébként csodálatos volt. Meg sem próbálták a zenészek elhitetni velünk, hogy túl komolyan kellene őket venni. Közönségtapsoltatás, táncolás, éneklés váltogatta egymást, sőt a közönségbe is lejöttek hangszerestül vonatozni. Ne higgyük azonban, hogy mindez a felnőni nem akaró öreg zenészek végjátéka. Segítségükkel visszakerülhetünk szinkretikus korok zenevilágába, ahol a zene, a költészet, a tánc és a szertartás összefonódik. A jelmezek nem bohóckodás eszközei, hanem szerves részei a mindennapoktól való eksztatikus elrugaszkodásnak, és segítségükkel a színpadot fel lehet újra szentelni. A koncertre tehát teljesen illik a mottó: a valóság túl brutális... Lüktet tehát itt is az afrofuturizmus szellemisége, de máshogy, mint Sun Ra idejében. Viszont még soha sem láttam olyat, hogy "freejazzre" ennyien táncolnának, és még órákkal később is mindenkinek vigyor ül ki az arcára.  

Egyébként rengetegen voltak A Trafóban, ott ahol immár sokadjára tartanak olyan teltházas koncertet, ami jobb esetben is csak marginális lehetne a többi, nagyobb befogadóképességű budapesti helyszín műsorában.