A társadalmi egyenlőtlenségek nem esetleges mellékkörülményei a klímakatasztrófának és az életünket katalizáló digitalitásnak, hanem integráns, sőt okságilag hatékony részei. A természet és a kommunikatív folyamatok kisajátítása és annak következményei ugyanannak a termelési logikának az intrinzikus tulajdonságai, sőt lehetőségfeltételei, mint a nők vagy a perifériára szorultak kizsákmányolása. Nagyon leegyszerűsítve: a klímaváltozás, a digitalizáció, a reproduktív munka, az alulfizetett foglalkoztatás az ára annak, hogy egyesek mások kárára meggazdagodhassanak. Legfeljebb utóbbi kevésbé feltűnő, mert kevésbé érinti a közeg domináns szereplőit, így nem is áll közvetlen érdekükben beszélni róla. Pedig ez a termelési logika uralja az értelmiségi és művészeti mezőt is: ahhoz, hogy mi korszakunk meghatározó jelenségeiről vitatkozhassunk, rászorulunk egy infrastruktúrára. Az ELTE-t alacsony státuszú társadalmi osztályhoz tartozó nők takarítják, a titkárságokon és tanulmányi osztályokon ők dolgoznak, míg a magas beosztású tanári pozíciókat, intézetvezetői székeket férfiak töltik be (ahogyan ezt a tárcasorozatot is egy kivétellel férfiak írták), akik nagy részének kedvező osztályhelyzete már eleve behozhatatlan előnyt biztosít számukra a szellemi tőke további felhalmozásában.

Kristálypoharak, weimari vizsla és nemi arányok a szalonban

A kapitalista termelési logika alapján működtetett kultúripar perverzitását jól mutatja, ahogyan a klímakatasztrófát és a digitális alávetettségünket kezeli. Fontos kérdés persze az is, hogy elbeszélhető-e a klímaváltozás, és ha igen, hogyan, de ennél talán égetőbb kérdés lenne az, hogy vajon a természettel való összeköttetésünk egyik nagy popkulturális szimbóluma, az azóta franchise-szá vált Avatar legújabb megalomán, hightech vándorkiállításának elkészítése mennyi környezetszennyező anyag felhasználásával és kibocsátásával járhatott? Érdekes kérdés, hogy hol húzódhat a határ az ember és algoritmus által gyártott elbeszélés között, de vajon a Netflix mennyit keresett azon, hogy a Black Mirrorban bemutatta a többek között általa produkált és reprodukált beteges digitális társadalmi gyakorlatok kritikáját, majd a végén még utolsó csavarként saját szerepére is reflektált? És mi mit nyerünk azzal, ha azokat a kultúrtermékeket elemezzük, melyek tovább hajtják e folyamatokat, tovább pusztítva a környezetünket és további tőkét halmozva fel a termelés irányítását birtoklóknak. 

„[A] kihalás, a kipusztulás elgondolásának is alapvetően egy anti-gondolkodásnak kell lennie, hiszen arra kell törekednünk, hogy ne zavarjuk meg a poszthumán létezők queer közösségiségét” – írja a sorozat másik férfiszerzője, aki a kapitalizmus „mechanikusság, a produktivitás és a technológiai operativitás mentén szerveződő gondolkodását” kívánja kikezdeni egy világirodalmi klasszikus online folyóiratbeli elemzésén keresztül. Vegyük észre: a jelenlegi akadémiai tudástermelés és a tárgyát képező kultúra minden ízében integráns része annak a rendszernek, melyet kritizál (vagy kritizálnia kellene). Miközben saját mezeje által konstruált nézeteit igyekszik dekonstruálni, nem lát a mezőn túlra és saját pozícióival szemben teljesen vak. Hogyan várhatunk bármit egy olyan közegtől, melynek domináns aktorai saját gyakorlataikban és intézményi struktúrájukban folyamatosan elfogadják, produkálják és reprodukálják azokat a feltételeket és termelési körülményeket, melyek korunk ökológiai és társadalmi kríziseit okozzák, és akik – gondoljanak, vagy anti-gondoljanak bármit – gatekeeperként fenntartják a rendszert, ami ellen küzdenek. Hiába világítanak rá a kultúrán belüli tematikus problémákra, mint a szubjektum fogalma, az ágencia, narrativitás; ha nem képesek makrostruktúrákra reflektálni, az egész diskurzus „pszeudo-problémák" körül fog táncolni, még akkor is, ha a „humán tudósok” „riskful thinkingekkel” járulnak majd hozzá a krízis kezeléséhez.

Látszólag ellentmondanak egymásnak a tárcasorozat eddigi álláspontjai, a lényeget tekintve megegyeznek: miközben természet és ember, technika és ember, nem-ember és ember binaritásának felszámolásán keresztül igyekeznek leszámolni a modernitás szubjektumfogalmával, olyan naivan használják az emberiség fogalmát, ahogy talán utoljára a felvilágosodás tette. Hálózatról, digitális hétköznapjainkról, az emberi jelenlétről a természetben, közös ágenciáról és közös felelősségről, poszthumán queer közösségről értekeznek. Két dologról feledkeznek meg eközben: az 'antroposz'/'humán' fajfogalmon belüli társadalom vertikális elrendeződéséről, és a jelenleg fennálló gazdasági berendezkedés mechanizmusairól.  Hiába szűnik meg objektum és szubjektum radikális szétválasztottsága, a szubjektum – valóban káros – kitüntetett szerepe és a vele járó antropogenetikus világkép a digitális környezetben, ha közben azt látjuk, hogy az emberek nem szabadon, a poszthumán queer közösségiség jegyében kapcsolódnak egymáshoz,  válnak ilyenné vagy olyanná, hanem a piac integráns részeiként, annak szabályai szerint képzik meg és változtatják identitásukat – már ha egyáltalán erre lehetőségük nyílik. „A nyelvi, érzelmi és tudattalan együttlétek, áramlások és folyamatok, melyek meghatározzák az emberi létet, a tőkés termelés szolgálatába álltak.”[1] Képzetes önmeghatározás, hamis tudat, internalizált elvárások, verseny, elnyomás – ezek jellemzik az új szubjektumot. Minden negyedik kamasz influenszer akar lenni.

Ugyanígy: hiába szűnik meg az ökoszisztémától való mesterséges fogalmi elválasztottságunk, ha közben azt látjuk, hogy a multinacionális cégek, köztük a kultúripart működtető nagyvállalatok, például a könyvtárgyak előállítása és szállítása során ugyanúgy kizsákmányolják a Föld erőforrásait (és az ott dolgozókat bérmunka formájában). Zizek szerint öt különböző típusú patologikus reakciót figyelhetünk meg a klímakatasztrófa kapcsán (és azt gondolom, ez a digitális átalakulásra adott reakciókra is érvényes): (1) ignorancia, (2) a tudományba és technikába vetett bizalom, (3) a piacba vetett bizalom, (4) személyes felelősség hangsúlyozása, (5) visszatérés a természethez. Éppen ezért úgy beszélni a fogyasztásról, mint egyfajta függőségről, melyet pszichológia segítségével orvosolni lehet – ahogyan ezt a tárcasorozat indítója a Wallace-könyv kapcsán javasolja – egyrészt borzasztóan naiv dolog, másrészt rendkívül káros is, mert elfedi a valódi, rendszerszintű problémákat, ellehetetleníti a rendszer egésze ellen való cselekvést.[2] Sem a lehetőségeink, sem a felelősségeink nem azonosak az „emberi fajon” belül. Sőt: mind a lehetséges klímakatasztrófára, mind a digitális átalakulásra egyaránt igaz, hogy következményei sem fognak minden embert egyformán érinteni. 2009-ben  Dipesh Chakrabarty még ezt gondolta,[3] 2014-ben Andreas Malm and Alf Hornborg már határozottan leszögezi (és több példával alá is támasztja), hogy amíg a világ világ lesz, addig a gazdagok és privilegizáltak számára mindig készen áll majd egy mentőcsónak.[4] Az antropocén diskurzus kapcsán talán szembetűnőbbek és egyértelműbbek ezek az adatok (a világ széndioxidkibocsátása az alábbi módon oszlik el: a legszegényebb 45% a 7%-áért, míg a leggazdagabb 7% az 50%-áért felelős), de a digitális átalakulás ennél komplexebb folyamataiban is jól tetten érhetők az ehhez hasonló egyenlőtlenségek, hiszen ahogyan Latour cselekvőhálózata, úgy a kibernetikai tér sem egyenlő értékű elemek 'lapos hálózata'. Az ezekhez hasonló komplex hálózatok a hatványtörvény-eloszlás alapján úgy épülnek fel, hogy a népszerűbb és a kevésbé népszerű csúcspontokból kiinduló élek száma között óriási a különbség. (Így működik pl a tudományos hivatkozási rendszer is.) Éppen ezért, bár vonzó lehetőség, valójában rendkívül problémás hálózatokról beszélni akár a természettel, akár a digitális környezettel való együttélésünk kapcsán. Ha ugyanis a belső aránytalanságokról nem veszünk tudomást, könnyen abba a csapdába eshetünk, hogy figyelmen kívül hagyjuk a létező hatalmi struktúrákat, és azok megdöntése helyett nem létező egyéni felelősségeket veszünk magunkra.

A Fordulat 23. tematikus számában - Campbell Magor és Tóth Réka fordításában - már magyarul is olvasható Fred Turner A hálózatok diadala című cikke, melyben a szerző az első nagy teknofil hullám elemzésén keresztül bemutatja, ahogyan a ’60-as, ’70-es évektől kezdve „az Új Kommunalisták eltávolodtak az újbaloldal felforgató törekvéseitől, egy láthatatlan rendszer által összekapcsolt világ vágyképe felé fordultak” és „elkezdtek hinni abban, hogy a distinkciók folyékony játéka, ami a társadalmi életet jellemzi, feloldható egy olyan térben, ahol minden és mindenki egyenértékű információs jel csupán.”[5] Valójában azonban a Whole Earth Catalog köré csoportosuló fiatal értelmiségi mozgalom, miközben a fennálló viszonyok ellen küzdött, nem tett mást, mint elősegítette az épp válságot élő bürokratikus kapitalizmus megújulását azzal, hogy a hálózatokat tette a termelés szervezésének fő formájává. A mozgalom társadalmi és kulturális beágyazottságának köszönhetően később ez válik a Szilícium-völgy ideológiájává, és szlogenjeik az Apple reklámjaiban köszönnek vissza. Hogy ezek az elképzelt hálózatok mennyire nem egyenrangú és -értékű elemekből álltak, azt mi sem bizonyítja jobban – azon kívül persze, hogy tagjai már eleve csak (felső)középosztálybeli szellemi munkát végző fehér fiatalok voltak –, mint hogy a korabeli kommunák sok esetben visszatértek a nemi szerepek hagyományos felfogásához, és a nők szerepét a közösségekben gyakran reproduktív funkcióikra redukálták. Ráadásul, ahogy akkor sem voltunk, ma sem vagyunk mind 'kapcsolva', az okostelefonok nem lapulnak ott mindenki zsebében, a kiberteret pedig azóta sem testetlen és egységnyi individuumok alkotják. A hálózat materiális elemei sem csak úgy lesznek a semmiből, a kábeleket és fémalkatrészeket a hálózatok kevésbé centrális elemei hiányos munkavédelem mellett, 18 órában gyártják és szerelik össze nekünk. A '80-as években a szilícium-völgyi gyártási munkálatokban részt vevők negyede illegális bevándorló volt, az összeszerelők körülbelül 75%-a nő, nagyrészt a fejlődő országokból. Ma főleg Kínában, Indiában, Pakisztánban és a Fülöp-szigeteken végzik ezeket a munkákat, kb. 30 centes órabérért. De nem csak a harmadik világ szegényeit éri igazságtalanság a késő kapitalizmus jelenlegi formájában, sőt, Jodi Dean szerint ez leginkább a szellemi munkát végzőket ('kibertariátus') fogja érinteni, hiszen az ő munkaeszközeik a laptopok, az okostelefonok, a különböző szoftverek és programok, az algoritmusok, melyek szépen lassan képesek lesznek helyettük elvégezni a feladatokat. Így tehát számunkra a rendszer igazságtalanságaira történő reflexió nem puszta humanitárius akció, hanem a munkáért folytatott osztályharc is.[6]

Ahhoz tehát, hogy bármit is mondani tudjunk a természethez vagy a digitalitáshoz való viszonyunkról, előbb rendeznünk kell egymáshoz fűződő kapcsolatunkat – hirdeti többek között a solar punk mozgalma, és magam is erre szerettem volna felhívni a tárcasorozatot olvasók figyelmét. A normává vált katasztrófa elemzése kiváló lehetőség lenne a hazai „humán tudományos” elit számára, hogy elgondolkodjon azon, miért vannak olyan kevesen a köreiben nők, romák, alacsony szociokulturális helyzetűek, elsőgenerációs értelmiségiek; miért a piaccal vagy az állammal próbálnak felváltva koalíciót kötni; miért kell folyamatosan hasznosságukat bizonygatni; hogy miért nem tudnak megélni az ösztöndíjaikból és egyetemi fizetésükből; és hogy mindez hogyan függ össze az általuk többször, de mindig csak futólag emlegetett kapitalizmussal. Ehelyett gondolatkísérletként olyan pártot alapítani, amit nem éri meg támogatni, komolytalan dolog. Ha valóban tenni akarunk valamit, gyűlöljük kitartóan a kapitalizmust, alakítsuk ki saját túlélési stratégiáinkat, és segítsünk ebben másokat is!

Alapvetően örömmel üdvölzöm, hogy a hazai irodalom- és/vagy kultúratudományos közegen belül diskurzus folyik a fenti témákról, hiszen ezen kívül sajnos a diszciplínát konzervatív filológusok és a nyugat-európai filozófiai hagyomány kanonikus szerzőinek bűvöletében élő teoretikusok uralják. Ugyanakkor azt gondolom, hogy itt az ideje ezeket a jelenségeket ennek a közegnek is máshogyan megközelítenie, és saját intézményi működését, szereplőit, valamint az őt körülvevő világot radikális kritika alá vennie.