A HPS Kultúrszalon faburkolatú, nagy belmagasságú szoba előadó tere kellemes hangulatú. A nézők körben ülnek. Ezzel állít fel nagy kontrasztot maga az előadás: a küzdőtéren Rába Roland és Feuer Yvette színészek felkavaró, expresszív játékát látjuk. A férfi kék és a nő mélylila kosztümjének színei dominálják a látványt, letompítva a látottak és hallottak kegyetlenségét. In medias res csöppenünk az események közepébe.

A narratíva, ami kibontakozik: egy holokausztot túlélő, traumatizált anya, és az áldozat gyermek, az előttünk álló fiú. Aki szakmailag, az anya foglalkozását választva, az ő nyomdokaiba lépve tud továbblépni saját életében, így tud kiteljesedni a sok gyerekkori szenvedés ellenére.  Az agresszív és a fiát molesztáló apát nem látjuk, csak nagyon sok szó esik róla.

A hatvanperces előadás nem más, mint az anya és a fiú egymás felé fröcskölő, gyűlölettől fűtött kapcsolatának kibontakozása, kegyetlenkedése, szemrehányása. Foglalkozásuk alapján mindketten pszichológusok: talán nincs annál kegyetlenebb dolog, mint amikor a szeretetért ácsingózó fiú odafordulását az anya elméleti módszer alapján próbálja megmagyarázni, és szakmai fogásokat gyakorol saját fián, ahelyett, hogy kimutatná szeretetét.

A színészi eszköztár Rába Roland esetében a nagy gesztusok, a kiabálás, a teljes átélés. Amikor kiabál, legszívesebben kimenekülnénk a teremből. Feuer Yvette visszafogottabb színészi eszköztárral él, karaktere fojtott agresszivitást felmutató anya. Ezt finom rezdülésekkel éri el, alig mutat érzelmeket. Teste beszél helyette: egy bizonyos ponton félmeztelen lesz, emlői látszanak. Ez az emlőrák és az anyaság szimbólumaként is megjelenhet. Vagy a földön fekszik. Indirekt módon kommunikál. Ez a karakternek azt a tulajdonságát fejezi ki, hogy nem egyenes, hanem folyamatosan kerülő utakat keres. A két színész intenzitásban együtt mozog, egymásból, egymásért dolgoznak.

Az expresszív játékmód, a direkt előadói stílus elidegenítő hatást vált ki, mintha csak a Woyzeck kikiáltója tárna elénk egy prezentálandó esettanulmányt. A rendező, Tárnoki Márk ezt most úgy teszi fel a színpadra, hogy önmagát nem jeleníti meg direkt. Mégis érezzük azt, ahogy valaki ezt irányítja, s így kiált fel: „ÍME, LÁSSÁTOK, OKULJATOK!” Erős a kontúr a nézők előtt lezajló esemény és a saját valóságunk között. Elemelt, szinte a karikírozásig túlfeszített, az idegeket és az érzelmeket egy az egyben megérintő hatáskeltés az, amivel találkozunk.

Nem véletlen, hogy tematikus beszélgetéseket terveznek köré, melyek főleg a megelevenedő karakterek életét és munkásságát, illetve a megjelenő konfliktus természetét elemzik ki; hogy a társulat úgy kezeli ezt az előadást, mint aminek segítségével párbeszéd folytatható a társadalom fontos kérdéseiről.

Drámai alapkonfliktus, profi színészek: mégis csak színházi előadás az, amit látunk. Megrázó, az erős érzelmek miatt katartikus a hatás. Gyengébb idegzetűeknek nem ajánlott.

Láthatáron Csoport: Hagyaték
Alkotók:
Dramaturg: Gyulay Eszter
Rendező: Tárnoki Márk
Látvány: Horváth Jenny
Játszók: Feuer Yvette és Rába Roland
2019. november 6., HPS Kultúrszalon
Fotó: Reviczky Zsolt