Ifj. Vidnyánszky Attila rendezésének különös helyszíne a Nemzeti Színház kisterme, a Kaszás Attila terem, kissé ambivalensen hathat a színházbajárók körében. Egyfelől megkerülhetetlen tény, hogy a rendező édesapja, id. Vidnyánszky Attila az intézmény teljhatalmú ura. Másfelől pedig, 2026 április 12. este kilenc óra után valamivel már nem kormánypárti ugyan az intézményvezető, de a bemutató idején még nagyon is egy ideológiai pályán mozgott az egykori rezsimmel. 

Ahogy belépünk a térbe, ellepi a közönséget is a füst. Szórt fények, egy ütött-kopott benzinkút, Okko felirat (ez a helyi, kárpátaljai MOL). Halk, felkavaró dallam szól. Az atmoszféra sejtelmes, nyári zápor előtti csendre hasonlít. Hamar kiderül számunkra, hogy egy lepukkant határmenti városka mentén lehetünk, hiszen az első jelenetben a polgármester (Ferenci Attila) közölte ezt. A szereplők jelmezei (Pál Alexandra) ilyesformán passzoltak, inkább hozzáadtak az előadáshoz. Például érdemes kiemelni a Bobcsinszkij-Dobcsinszkij (Jakab K. Tamás és Séra Dániel) duó melegítőszerkóit, vagy a benzinkutasok olajfoltos kezeslábasait, amelyek sikeresen teremtenek balkáni, elmaradott, vidéki hangulatot. Az atmoszférateremtés sikeres, azonban e balkáni hangulat kritika is, mivel fejlődésképtelen területnek mutatja be a helyet, ahol társadalmi és gazdasági nehézségek az élet összes területén ólomkabátként nehezednek lakóira. 

Ifj. Vidnyánszky a szereplők neveinek orosz alapját megtartva félig orosz, félig magyar neveket alkalmazott. Gogol eredeti aktusát szerette volna a rendező meghagyni, ahol a nevek újabb humorforrásként működtek, ám ezzel az oroszt nem ismerő nézőket kizárta. Ugyan nyelvi játékosságot, improvizatív kiszólásokat, mozdulatsorokat figyelhetünk meg a darab során, mindez az internetes szleng használatával a végére szinte dózerol, sokszor fárasztó és repetitív lett (például lowkey, hell nah, bombastic side eye). A szereplők és koreográfiák a polgármesteren és a dinamikus Dobcsinszkij-Bobcsinszkij duón kívül gyakran enervált és gyakorlatlan benyomást keltenek. Mindeközben a füstgép, kiszólás, zenei betét, internetes szleng túllő a célon. Dórika (Mónus Dóra) a végtelenül mellőzött helyi kultúrház színházi embere a határ menti kisvárosban színházallegóriaként jelenik meg a helyi közösségben. Azonban Dórika is elveszik a színpadra zsúfolt tömegben. Anna (Fornosi D. Júlia), a polgármester felesége vagy épp a lánya, Marjuska (Polyák Anita) rivalizálásának groteszk végkimenetele pedig csak lehengerelni akar.

Hlesztakov (Szabó Sebestyén László), aki ifj. Vidnyánszky rendezésében egy átutazó, színész hozta a rendező korábbi munkáinak mozgékony, energiadús, azonban kissé funkciótlan főszereplőjét, akiről szinte lepattannak a megterhelő események, és gyakran hedonizmusba folynak át. Főszereplőként rá hárul a feladat, hogy folyamatosan közvetítse ezt a hatalmas, online idézetekből szőtt textust – a megoldás pedig egyenesen egy kortárs színházi tendenciához vezet el minket. Ezek naturalista, dekonstruktív elemeket tartalmazó kortárs adaptációk és majdnem mindig csak struktúrában, típusokban, illetve utalásokban rímelnek rá a darab alapjaként szolgáló klasszikusokra. Ilyenkor színpadi hagyományoktól eltérően fröcsöghet vér, lehet káromkodni, meztelenkedni, improvizálni, túlkiabálni, ingerdúsan játszani. Ennek jeles képviselője például Bodó Viktor, aki az Örkény Színház társulatával és Závada Péter szövegíróval újraalkottak két Shakespeare művet. Ezen előadások a drámai művek eredeti értelmét szem elől nem tévesztve értelmezték újra az eredeti szövegkönyvet. Gyakran mély pszichológiai, szociológiai elemzésekbe bocsátkoztak az alkotók egyes karaktereknél, és azt a Pintér Bélai premisszát mindig alkalmazták, mely szerint a színház mindig kritikus, „vagy ha nem az, akkor unalmas és hazug”. Azonban ezeknél a daraboknál a társadalomkritika, az elemzés és a dekonstruktív elemek arányban vannak egymással. A Nemzeti Színház REVIZOR – РЕВІЗОP előadása pedig aránytalanul használ hasonló elemeket.

A darab politikai felütései például mindkét jelenkori magyar politikai közösséghez szólnak. Az előadás végén, miután kiderült, hogy Hlesztakov csak egy színész, Gogol szentpétervári revizorja helyett katonák jönnek, akik elviszik a férfiakat a fogadó helyett a frontra. Egészen addig nem állították nyilvánvalóan, hogy e határmenti városka Ukrajnában van. Ezzel a darab, amely Gogol szerint komédia, tragikus véget ér. A zárójelenet pedig morális gondokba ütközik, mivel ez a bemutató idején nyílt politikai szerepvállalás volt, emlékezzünk csak id. Vidnyánszky Attila színházi vezetésére és nyilatkozatainak tartalmára, amelyek egyértelműen a régi rendszer támaszpontjai voltak. 

A REVIZOR – РЕВІЗОP egyik nagy kérdése, hogy hol lehet vajon e darab helye a megváltozott politika környezetben? Továbbra is kérdés marad, hogy ehhez hasonló rendszerhű darabokkal mi fog történni az elkövetkező időben. Például a Nemzeti Kulturális Alap favorizáltjai már elkezdték visszafizetni az előző kormányzat által osztogatott milliárdokat. Pintér Béla szövegkönyvei, Závada Péter átiratai és Bodó Viktor rendezései szélesebb körben is ismertek, nemzetközileg elismertek. A magyar színházi innováció eszköztárát tekintve már évekkel ezelőtt meghaladta ezt a Revizort. Dramaturgiáját tekintve nyugtalan és heves volt, mellyel a feszültség, a dekonstrukció és a fragmentált történetvezetés a darab lényegi megértését hátráltatta. Közéleti kérdésekben pedig megnyilvánul és elmozdul Gogol humorosan kritikus darabjától, mégpedig egy adott politikai kurzusspecifikus irányba. 

Egy másik, még 2026. májusában írt kritikánk a darabról, Bene Sárától, itt olvasható.
 

Fotók: Nemzeti Színház honlapja