Van az a pillanat, amikor egy házasságban már nem kell mondani semmit, a csend elvégzi a munkát. Nem törnek tányérok, nincs ajtócsapkodás, a férj nem üvölt a feleségével... csak ott marad egy öltöny, egy idegen férfi öltönye. A szeretőé, aki siettében hátrahagyta a bizonyítékot, a férj pedig úgy dönt, hogy nem dobja ki. Miért is dobná? A bosszú akkor a legtökéletesebb, ha nem múlik el. Egy pofon csak egyszer fáj, egy pisztolylövés egyszer öl. De egy öltöny ott marad a szobában, és minden reggel újra lehet vele büntetni.

Az 1963-ban íródott dél-afrikai novella látszólag zárt láncú magánmitológia: a hűtlen feleség, az őt tetten érő férj és a menekülő szerető hátrahagyott öltönye. Valójában Sophiatown Johannesburg egykori fekete kulturális negyede – az apartheid korszak társadalmi és politikai erőszakának egyik jelképes tere – lélekromboló mindennapjait örökíti meg. A novella egész pontosan az intimitásba beengedett diktatúrát írja le: azt a pillanatot, amikor a külső hatalom logikája már nem kívülről fenyeget, beköltözik a lakásba, és megszabja, hogyan kell viselkedni. Az öltöny ennek a hatalomnak a jelmeze, hisz a hatalom sosem egyszerűen törvényekből és rendőri intézkedésekből áll, legnagyobb sikere mindig az, amikor már nem kell kívülről kényszerítenie, az emberek egymással hajtatják végre a borzalmakat, ahogy a férj teszi a feleségével. 

A mű első színpadi adaptációjára 1994-ben, az apartheid bukásának küszöbén került sor a johannesburgi Market Theatre-ben, majd Peter Brook, a színháztörténet egyik legnagyobb hatású brit rendezője kétszer is színpadra állította. Előbb 1999-ben a párizsi Théâtre des Bouffes du Nordban, majd 2012-ben Marie-Hélène Estienne-nel és Franck Krawczykkal készített újabb változatot, élő zenei aláfestéssel. A történetnek már van színházi múltja, de Balázs Zoltán nem ezt a múltat ismétli meg, saját színházi nyelvére fordította azt, a Maladype nyelvére. 

Balázs színházában ritkán lehet csak úgy „eljátszani” valamit. A színész nem egyszerűen belép egy helyzetbe, inkább bekerül egy rendszerbe. A mozdulat szabályozott, a tér megszerkesztett, a test koreográfiában létezik. Korábbi jelentős munkáiból, például az Übü király tárgyi világa vagy a Leonce és Léna zenei-fizikai fegyelme óta ismerős e törekvése: az emberből előbb-utóbb bábu lesz, a tárgyból pedig szereplő. Most szinte könnyű dolga van, az öltöny üres emberforma, test nélkül is testet imitál. Jelen van valaki helyett, miközben éppen a hiányával válik fenyegetővé. Egyszerre kellék és személyiség, bizonyíték és büntetőeszköz. A tárgy lassan átveszi az ember helyét, a férj pedig az igazságszolgáltatást.

Balázs Zoltán színháza nem hagyja, hogy mindezt egy realista házassági dráma kényelmében nézzük végig, a színpad egy szerkezet, a test jel, a mozdulat szabály. Ezért lehet Az öltönyből jazz-opera.

Kovács Adrián zenéje nem ráfest valami afrikai hangulatot a történetre, mintha a dél-afrikaiságot néhány egzotikus dallammal kellene igazolni. A zene ennél sokkal okosabb, belülről szervezi a darabot. A ritmus diktálja a mozdulatot, a hangzás a feszültséget, az ismétlődés a bezártságot. A jazz egyszerre idézi meg a szabadságot és annak elvesztését. Az egykori Sophiatown világa úgy szólal meg, mintha már eltűnését is hallanánk benne. Az előadás legszebb kegyetlensége, ahogy a szabadság zenéje lassan börtönzenévé válik. A jazzben mindig van valami szökési kísérlet, a ritmus kitér, a dallam elhajlik, a hangszeres játék improvizál. Kovács Adrián zenéjében azonban az improvizáció mögött ott marad a szerkezet. Mintha valaki szabadon mozoghatna egy cellában, amelynek a falai ugyan nem látszanak, de Matilda, a feleség pontosan tudja hol vannak és ennek megfelelően mozog.

Radnay Csilla nem egyetlen nagy tragikus gesztussal játssza el a megsemmisülést. Ennél rosszabb történik vele: fokozatosan szűkül körülötte a világ. Még van teste, de már nincs szabadsága. Még beszél, de a mondatok mögött egyre kevesebb döntés marad. Megpróbálja visszacsempészni a normalitást az életükbe, mintha jótékonysággal, kedvességgel, a társasági élet apró rítusaival vissza lehetne szerezni azt, ami elveszett. Nem lehet, a diktatúra – legyen politikai vagy házastársi – nem azt akarja, hogy engedelmeskedj, azt akarja, hogy már ne is tudd elképzelni az engedetlenséget. 

Bányai Kelemen Barna Philemonja nem artikulálatlan, ordítozó zsarnok, van benne valami választékos, majdnem gentleman-szerű nyugalom.

A kegyetlenséget intelligenciával, és nem indulattal gyakorolja. Nem elveszíti, birtokolja a kontrollt, ettől válik borzalommá. A hétköznapi udvariassága mögött koncentrációs tábor van, a mosolya mögött fegyelmezés, a házassági etikett mögött kivégzés. Bányai Kelemen Barna eljátssza a rendszerszintű elnyomás elegáns végrehajtóját, miközben végig megőrzi a választékos úriember maszkját; úgy kényszeríti feleségét pszichológiai önmegsemmisítésre, mintha egy társasági protokollt vezényelne le. 

Az öltöny pedig ott van középen, mint egy harmadik ember, akinek nincs szüksége arra, hogy megszólaljon. Fehér Ferenc jelenléte különös kettősséget teremt. A szerető egyszerre van jelen és nincs jelen. Testét a ruha őrzi, személyét a ruha helyettesíti, a hiány válik szereplővé. A színház régi trükkje ez: életet adni annak, ami élettelen. De itt a trükk visszafordul, az élettelen tárgy elveszi az életet az élőktől. Philemon nem egyszerűen Matildát bünteti, meg akarja változtatni a valóságot, azt akarja, hogy az asszony elfogadja: az öltönynek joga van ott lenni, gondoskodni kell róla, beszélni kell hozzá és tisztelet illeti. A képtelenségből kötelezettség lesz, így formálódik a hatalom, először megváltoztatja a szabályokat, végül azt is, hogy mit érzünk normálisnak.

Balázs Zoltán nem pszichologizálja túl ezt a folyamatot. Nem magyarázza el, miért gonosz Philemon, és miért áldozat Matilda. Ennél színházibb megoldást választ: bezárja őket egy szabályrendszerbe.

A tér rituális arénává válik, ahol a mozdulatoknak ugyanúgy megvan a maguk törvénye, mint a zenének.

Az ember nem tud csak úgy kilépni a koreográfiából. Mintha a házasság már eleve koreografált volna, csak amíg az egyik fél tudja a lépéseket, a másiknak már nincs zenéje. A dél-afrikai történet lassan leválik saját földrajzáról. Sophiatown ott marad mögötte, ahogy az apartheid történelmi árnyéka is. De nem az a kérdés, hogy mi történt Dél-Afrikában, hanem az, hogy mennyire ismerős a mechanizmus. A diktatúra nem feltétlenül az utcán kezdődik és nem mindig egyenruhában érkezik… néha öltönyben. 

Ezért pontos a jazz-opera műfaji választása. A jazznek van történelmi emlékezete a szabadságról, miközben a színpadon a szabadság fokozatos elvesztését halljuk. A zene szépsége nem oldja a történetet, sokkalta inkább kegyetlenebbé teszi. A néző szinte szégyelli, hogy élvezi, miközben pontosan érzi, hogy éppen valami visszafordíthatatlan történik, a borzalomból lesz forma. Talán ez Balázs Zoltán rendezésének legfontosabb állítása, hogy a kegyetlenség nem mindig kaotikus. Lehet elegáns, pontos, esztétikus, lehet hozzá szabályzat. Az előadás végén a tragédia nem egyszerűen bekövetkezik, lejátszódik mint egy gondosan megírt zenei tétel, amelynek minden motívuma visszatért már, minden hangszer belépett, és a végén nincs más hátra, mint a végakkord. Csakhogy ezúttal nem a zene hal el, az ember, Matilda, de az öltöny marad.

Az előadás a rituális, feszes színházi nyelvnek köszönhetően nem egy távoli, dél-afrikai történet marad, egyetemes modellé válik az emberi kegyetlenségről, hogyan képes a bosszúvágy és a kontrollmánia módszeresen elpusztítani a legintimebb emberi kapcsolatokat, mert diktatúra nem áll meg a házfalakon kívül, bevonul a legintimebb szférába is. 

Az előadás látványában és zeneiségében is hibátlan, miközben napokig nem hagy nyugodni.  

Fotók: Siket Levente