Shakespeare egyik legismertebb, legnépszerűbb komédiája nagyszerű ötletekkel és elgondolkodtató megoldásokkal került színpadra, a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház és a Szkéné közös produkciójaként. Shakespeare-nek ebben a darabjában minden megvan, ami egy remek komédiához kell: hajótörött ikrek, akik elveszítik egymást, fiúnak álcázott lány, szerelem, intrika, bohóc, helyzetkomikum, részeg tréfálkozás, kalamajka, kigabalyítás, és házasságok a legvégén. De ebben a komédiában minden megvan ahhoz is, hogy tragédiát láthassunk bele: bosszú, félreértés, énkeresés, tudatvesztés, bölcs és melankolikus bolond, megalázott kívülálló és megcsalt szerelmesek. És a Szkénében látható darab pontosan itt fogja meg Shakespeare-t: mert már az elején érezzük, abban a pillanatban, ahogy a fekete, dísztelen-díszlettelen térbe belépünk, hogy nem a tipikus vidámkodó Shakespeare-rel lesz dolgunk.

A színpadot a kör és a körforgás irányítja: forgószínpad, amely csak pillanatokra áll meg (és amin igazi színészi bravúr rezzenéstelen arccal, mindig megfelelően helyezkedve lépést tartani), s ami egyszerre lehet a múló idő számlapja, a föld forgása és a forgandó sors kereke is; forgóajtó, amely elválasztja a láthatót a láthatatlantól, és kipörgeti-bepörgeti a szereplőket a bonyolódó helyzetekbe; és hatalmas ventilátorok, amelyek a kulcspillanatokban szélvészt zúgva kavarják az állóvizet. A színpad közepén Feste, a bolond (Hunyadi Máté) zenélget, csodás fekete ruhában, egy szomorú, szép dáma-ifjú (azonnal a shakespeare-i színházi hagyományokra és a darabban is kulcsfontosságú női-férfi határok elmosására irányítva a néző figyelmét), a két szélén pedig az ikrek állnak, a fiú és a lány, szinte semmiben, csupaszon, takargatva magukat, hogy aztán elszakadva egymástól mindketten fiúként keressék a helyüket Illíriában.

A többi szereplő a sodródó Viola köré érkezik meg, óramű pontossággal (mint egy óra számlapjára a rovátkák) körbeveszik, és kezdetét veszi a bonyodalom. Az egyik szálon Viola (Ladányi Júlia érzékeny, finom alakításában) keresi a helyét, és fiúként próbálja megtalálni – de a jelenléte felkavarja mindenki életét. Orsino (Hajdu Tibor) és Olivia (Pető Kata) kettősének harmadik pontjaként olyan szerelmi háromszöget hoz létre, amelyben minden valódi érzelem hazugságra épül, és olyan örvénylő mélységbe pörög a színpadon, amit feloldani, megoldani a szálak látszólagos kibogozásával már nem lehet. Ez az Orsino nem plátói, baráti vonzalmat táplál Viola-Cesario iránt, hanem saját magát is meglepve beleszeret a fiúba, fiúba szeret bele. Olivia pedig, akit a gazdag, sármos és jóképű herceg nem tud meghódítani, szinte beleőrül a Cesario-Viola iránt fellobbant szerelmébe, amit egyértelműen a szellem, a finomság, a lágyság ébreszt, minden, amit férfiakban addig Olivia nem tudott megtalálni.

A másik fő szál Sir Tóbi és Sir Ábris körül bonyolódik-tekeredik, akiket nagyszerűen jelenít meg Rácz János és Ágoston Péter. Ők a valódi komikum forrását jelentik: ha lehet szívből nevetni ezen a produkción, akkor az Tóbi és Ábris csodásan, patikamérlegen kiszámított és adagolt részeg koreográfiája. Mozdulataik és szavaik először éles kontrasztban állnak a látszólag józan szereplőkkel, de később, ahogy mindenki elveszíti a kontrollt a tudatossága és tudata felett is, úgy válik érezhetővé, hogy Sir Tóbi helyzetértékelése nem is annyira elrugaszkodott a valóságtól.

Ahogy pereg (pörög) az idő, a darabban szinte minden szereplő féltébolyult zavarban jár a színpadon, és talán ennek a más tudatállapotnak a szimbóluma, hordozója a sok illatos, színes, gömbölyű gyümölcs (grapefruitok és narancsok), amelyek szinte minden szereplő szinte állandó kellékeivé válnak, s amelyeknek a fröccsenő-fröcsögő leve hol alkoholos mámort, hol szerelmi téboly könnyeit jelenítik meg. Talán Viola, Feste és Malvolio azok, akikre (más és más okból) nem hatnak ezek a tébolyító gyümölcsök. Viola és Feste a valóságot látják maguk körül: Viola mint a „bajkeverő,” Feste pedig mintegy kívülálló, józan bölcs (hasonlóan Lear bolondjához) kommentálja (és megzenésíti) az eseményeket. Malvolio pedig – paradox módon – az egyik legönazonosabb, leghitelesebb alakká válik a többiek között. És bár személye ellenszenves, nem a tipikus szerethető shakespeare-i figura, Kaszás Gergő zseniálisan hozza nemcsak az ötletesen és kifejezetten frissen megrendezett, klimatikus-komikus jelenetben, amikor Mária, Tóbi és Ábris cselvetésének áldozata lesz, hanem akkor is, amikor a megalázott, bezárt és kirekesztett tragikus alakként, bosszút szomjazva (és ígérve) elhagyja nem csak a színpadot, de a nézőtéren át a termet is, és lesz valódi kívülállóvá.

Mária (Bozó Andrea), az egész Malvolio elleni cselvetés kiötlője az egyik legfurcsább teremtése a darabnak: nem viccelődő tréfamesternek tűnik, amikor megalkotja mesteri tervét, hanem inkább macbethi vészlénynek, tragikus bosszúállónak, aki a füstös sötétben csiholja a jövőt. Noha a kifejezetten szórakoztató levélcseljelenet enyhít a körülötte épült feszültségen, később sem tűnik el róla nyomtalanul ez a tragikus köd. Számomra azonban ez kissé motiváció nélküli maradt. 

A darabot mindvégig élőzenével kíséri a Bolond, ami erősíti azt az érzetet, hogy ez nem egy normális világ, itt a látszat és a valóság összemosódik. És bár ez a zenei aláfestés indokolt és Hunyadi Máté játéka és hangeffektjei átgondoltak és hatásosak – különösen akkor üt az egész, amikor hirtelen, a kulcsjelenetekben végre csönd lesz (és akkor tűnik fel az is, hogy állandó hanghatás és fokozott hangerő alatt állni a néző számára milyen megterhelő).

A darab látszólag elér a végére: a testvérek egymásra találnak (helyesebben: ők találnak igazán egymásra…), a shakespeare-i komikum, a házasság mint beteljesedés a végkifejlet itt is. De a feloldódás, a megkönnyebbülés elmarad: a szereplők döbbenten merednek ránk, mi pedig érezzük, tudjuk, ez nem vicces, ez nem komikus, mert nem az lett, amit akartak.

Lett azonban egy friss, izgalmas, működőképes Shakespeare-előadás, átgondolt rendezéssel, nagyszerű színészi játékkal, – amit akarunk.

Fotó: Komka Péter