bezár
 

irodalom

2019. 12. 27.
huszonegyedik #13
Kritikátlan Poszthumán. Lehetséges, de minek?
Tartalom értékelése (6 vélemény alapján):
Míg egyesek úgy kezelik, mint egyfajta csodaszert, korunk humántudományos atkins diétáját, ami képes megoldani a jelen emberének összes önértelmezési kérdését, addig mások keresztes háborút folytatnak a területre jellemző megfoghatatlan nyelvezettel és sikamlós fogalmisággal szemben. Mire jó valójában, és miben képes újat nyújtani a humántudományok más, korábbi paradigmáival szemben a poszthumanizmus? Kiss Kata Dóra a huszonegyedikben.

A Magyarországon csak az utóbbi időben felkapottá váló diskurzus leglátványosabb hozadékai közt említhetjük a korábban profánnak számító műfajok magaskultúrába való beemelését (ilyenek a sci-fi vagy a horror), tudományos és technológiai fejleményeinek tematizálását az emberi létkérdések felől. Létezik azonban a poszthumán diskurzusnak egy olyan szélesebb körű társadalomkritikai rétege, mely ezekben kevesebb hangsúlyt kap.

Donna Haraway 1985-ös Kiborg kiáltványát – mely talán az egyik első és legismertebb poszthumán filozófiai mű –, még a radikális kritikaiság jellemzi. Haraway a társadalmi valóság átkódolására tesz kísérletet azzal, hogy a humanizmusból eredő központosított emberfogalmat dekonstruálja. Habár a mű sokak számára a kiborg-metafora miatt vált emlékezetessé, alapproblémája a kor feminista mozgalmainak működésmódja.

Haraway szerint a szocialista feminizmus nem problematizálja eléggé a nemek fogalmát, amikor a nőiséget egységes tapasztalatként tünteti fel. Az, ahogyan a nemekről gondolkodunk ugyanis a nyugati felvilágosodás kirekesztő és férfi-központú emberfogalmának eredménye, amely a korai kapitalizmus és kolonizáció által születő olcsó munkaerő, extra természeti erőforrások és a nők által végzett láthatatlan reproduktív munka kizsákmányolásából születik. A kiborg arra szolgál, hogy felszámolja az esszencializáló alapkategóriákat, melyek észrevétlenül szervezik a társadalmi mezőt, akadályozva a kisebbségek egyenjogúsági törekvéseit. Egy nem-normatív és nyitott kategória, mely inkluzívan fogja át a létezés diverz formáit. A haraway-i poszthumanizmus tehát alapvetően kritikai, célja a humanitáson alapuló társadalmi különbségekre való figyelemfelhívás.

A populáris műfajok beemelése a diskurzusba vagy a technológia tematizálása ennek fényében csak a jéghegy csúcsa. A poszthumán gondolkodásnak ennél sokkalta nagyobb tétje van. Vajon képesek vagyunk-e felülírni a jelen kulturális, gazdasági és politikai szférájának humanista szubjektum által szerveződő képét? És vajon képesek vagyunk felfedezni a hétköznapi gyakorlatainkban inherensen működő humanista normákat, amelyekkel mi magunk is egyszerre válunk elnyomókká és elnyomottakká? A poszthumán ezzel materialista kritikai gyakorlat, amely segítséget nyújt a társadalmi mező radikális átformálásában. Nem a science fiction-ök távoli világaiba repít, hanem egy nagyon is konkrét és nagyon is kézzelfogható társadalmi valóságba, abba, amelyben jelenleg élünk.

Donna Haraway Kiborg kiáltványának borítója

Bár a kiáltvány hatására számos feminista és kritikai elmélet valamint kisebbségi mozgalom kezdi el használni a poszthumanizmus gondolatát, Haraway mégis szakít az általa is kezdeményezett irányzattal. A filozófus egy 2006-os interjúban komoly aggodalmát fejezi ki amiatt, hogy a kiborg fogalmát sokak egy biologista, technopozitivista utópia alátámasztásaként használják. Ebben a paradigmában a humán fogalma annyiban káros, amennyiben határokat szab az új fejlődési fázisnak. Ez a poszthumán valójában nem lép túl a központosított és kirekesztő humanitásfogalmon, csupán továbbfejleszti azt.

A kiborg eredetileg feminista kísérlet volt arra, hogy rekonfigurálja a normatív humanitás alapján szerveződő identitáspolitikákat, azonban a társadalomkritikát nélkülöző poszthumanizmus épp az ebből eredő forradalmi potenciálról feledkezik meg. Haraway tehát azzal a poszthumánnal szakít, mely elhagyja a jelen kritikáját azért, hogy azt nyakatekert és utópisztikus gondolatfutamokra cserélje. Az interjúban kifejti, hogy manapság inkább arra kíváncsi, mivé vált a poszthumanizmus, semmint arra, hogyan lehet poszthumánná lenni. Ezért Haraway saját filozófiájában inkább a társfajiság (companion species) problémájára kezd koncentrálni, amely a létezők közti kapcsolatra és nem a létezőre magára referál.

A poszthumanizmus jelentését és jelentőségét tehát alapjaiban befolyásolja az, hogy mennyiben képes társadalomkritikus maradni. Így elválasztható egymástól a kritikai és ezáltal a társadalmi mező átformálására ösztönöző irányzat, és az, amelyik az új jelenségeket a társadalmi kontextus nélkül, önmagában kívánja értelmezni. A társadalomkritika nélküli poszthumán átveszi azt a haraway-i gondolatot, hogy az ember fogalmát meg kell nyitni, ugyanakkor olvasztótégellyé is alakítja azt. Ebben tematikailag nincs különbség a génmódosítás, a bodyhorror vagy a biopolitikai nácizmus kérdései közt, amennyiben mindezek pusztán izgalmas lehetőségek az emberi tudat tágítására. Ez a poszthumán sem tagadja ugyan az ezek mögött meghúzódó társadalmi vetületet, ugyanakkor tartózkodik attól, hogy ezek mélyére hatoljon és állást foglaljon. A felvilágosult poszthumán szubjektum a pálya széléről pusztán szemlél és tapasztal. Ebből a pozícióból többé már nem az egyes társadalmi csoportok elnyomása és emancipációja a tét, a forradalmiság a puszta érdekesség kategóriájává alacsonyodik.

Nem sokban különbözik ez a neoliberális identitáspolitikák üzenetétől: mindent megérthetünk, mindent megtapasztalhatunk, egyszerre lehetünk ember, állat, nő, kiborg, ehhez elég csak poszthumánná leendeni. A fenti állítás nem kevésbé cinikus, mint azt állítani, a nap mindenkire ugyanúgy süt, s ez alatt a nap alatt mindannyian egyenlő és szabad poszthumán létformákká válhatunk. Habár csillagászati szempontból valóban ugyanaz a Nap süt ránk, annak melege mást jelent a Bahamákon nyaraló svéd turista, a brazil kakaóföldeken dolgozó napszámos és az olvadó jégtáblákon élelem után kutató jegesmedve számára.

Donna Haraway When Species Meet című könyvének borítója

A kritikai állásfoglalást nélkülöző poszthumanizmus ezzel reaktívvá válik. Nem a valóság átformálására serkent, pusztán a gátak nélküli fogyasztást legitimizálja, elfedve, hogy az általa tematizált poszthumán tapasztalatok tudatos átélése már eleve privilegizált pozíciót feltételez. Ugyanolyan központi szubjektumban gondolkodik, mint a humán, ám annak leírásához most már olyan kifejezéseket használ, mint “minden irányból nyitott,” “leendés,” “végtelen inkluzivitás,” “hibrid” vagy “fúzió.” Ezzel az új poszthumán-humán épp annyira lesz hibrid, mint amennyire üres és semmitmondó. Ennek hatására a kritikai és forradalmi potenciáltól megfosztott poszthumán mögül fokozatosan kiállnak az emberjogi és társadalmi reformot siettető mozgalmak, a helyüket pedig az az attitűd veszi át, melyekre a poszthumán kritika eredetileg vonatkozott.

Kiváló példa erre az, ahogyan a poszthumán kanonizálódni próbál az akadémiai diskurzus terében. Habár önmagát úgy tünteti fel, mint ami szakít a korábbi tudományos paradigmákkal, strukturálisan semmiben nem különbözik a 18. századtól kezdődő nyugati tudástermelésben megszokottaktól. A forgatókönyv ismert: megjelenik a kánon peremén egy új gondolat, amely egyre nagyobb rétegek érdeklődését kelti fel, mert átélhetőbb leírást tud nyújtani a jelen emberének tapasztalatairól és problémáiról. A peremjelenség aztán fokozatosan megalkotja saját szakszavait, fogalmi keretét, kiadványait, konferenciáit és társaságait, ezzel mainstreamizálódva, és lerögzítve, mi tartozik hozzá és mi nem.

Amikor a poszthumanizus kanonizálódik, nemcsak lerögzíti saját lehetőségeit, de egyben újratermeli a humanista paradigmára épülő tudomány szabályrendszerét. Az irányzat eredeti szándékával szemben a kanonizációs folyamat során visszaírja magát a felvilágosodásból táplálkozó akadémiai intézményrendszerbe, reflektálatlanul alátámasztva a mögötte meghúzódó gazdasági és politikai igényeket.

Jelenleg annak meghatározásáért, hogy mi a poszthumanizmus, egyfajta verseny vagy szabad rablás folyik. A verseny tétje az adott tudós legitimációja, amely jogot ad számára a jelenségek interpretációjához. Mivel a kutatás iránya, a fogalmi keret, vagy a metodológia még nem teljesen meghatározott, akadémiai síkon a tudomány művelőjének önérvényesítési képességén és kapcsolati hálóján fog múlni, hogy mi válik részévé e paradigmának és mi nem. Ez nemcsak a poszthumanizmus sajátja, hanem a nyugati tudástermelés inherens mechanizmusa.

Amennyiben a poszthumanizus tudományos szinten kívánja érvényesíteni önmagát, a mainstreamizálódás és a paradigmává merevedés elkerülhetetlen, még akkor is, ha ez önnön céljaival ellentmondásos. Ebből a szempontból jelen cikk is az „értelmezési verseny” egy részét képezi, hiszen a poszthumanizmus tematizálására tesz kísérletet, ezért osztozik a fentebb említett nehézségekben. A kanonizáció nehézségei közt ugyanakkor amellett érvel, hogy az intézményesülő poszthumanizmus ne feledkezzen meg arról a kritikaiságról és forradalmiságról, melyből született. Hogy benne a társadalmi egyenlőtlenségek problémája ne egy felszínesen említett kötelező kör legyen, amelyet letudva, állásfoglalás nélkül lehet beszélni a modernitás minden jelenségeiről.

A kritikai poszthumanizmus a végtelen inkluzivitás hübrisze helyett a szolidaritás fogalma köré szerveződik. Sosem tudom átélni vagy teljes mértékben megérteni a másik tapasztalatát, legyen az a szomszédom, vagy egy másik társadalmi osztály tagja, esetleg egy állat vagy egy mesterséges intelligencia. Ugyanakkor szolidaritást tudok vállalni másokkal, amennyiben felismerem a humán ideológia általi kizsákmányoltság közös tapasztalatát, amelyben bár különböző mértékben, de mindannyian osztozunk. Ez a közös tapasztalat az, és nem a technológiai fejlődés, ami segíthet a jelen égető válsághelyzeteinek felfogásában, feldolgozásában és talán megoldásában. Ezért gondolom azt, hogy a poszthumanizmusban rejlő legnagyobb potenciál ennek a közös tapasztalatnak a felmutatása, ami egyre szélesebb rétegeket ösztönözhet cselekvésre.

Irodalom

Gane, N., D. Haraway (2006). "When We Have Never Been Human, What Is to Be Done: Interview with Donna Haraway." Theory, Culture and Society 23(7-8): 135-158.

Haraway, D. „Kiborg kiáltvány: tudomány, technika és szocialista feminizmus az 1980- as években.” Replika 51–52 (2005): 107–139.

Haraway, D (2016). „Staying with the Trouble: Making Kin in the Chthulucene.” Duke University Press, Durham.

Kutrovátz Gábor, Láng Benedek, Zempléni Gábor (2006). „A határvidék felderítése.” Replika 55-54 (2006): 119-133.

 

A sorozat korábbi részei

huszonegyedik #0 - Tizenkilencedik: John Ruskin és William Morris

huszonegyedik #1 - Mire jó a történetmondás? Katasztrófafilmek, iPhuck és az irodalom

huszonegyedik #2 - Szétfolyó furcsaságok: a queer elmélet feltűnései a Frankensteinben.

huszonegyedik #3 - A történetmondás kínzó vágya

huszonegyedik #4 - Ellenzéki Párt és rehab

huszonegyedik #5 - Villamos-dilemma új köntösben: az önvezető autók.

huszonegyedik #6 - Pozícióvakság és katasztrófapornó.

huszonegyedik #7 - Poszthumanizmus és szimpátia. Avagy kiút az identitáspolitika csapdájából.

huszonegyedik #8 - Túl ismerős, túl távoli: David Attenborough Climate Change – The Facts.

huszonegyedik #9 -Az applikáció-demokráciáról

huszonegyedik #10 - A sokfejű sárkány. Kommentárok a poszhumanizmushoz

huszonegyedik #11 - Történetmondás 2.0 - Játéktudomány és transzmedialitás

huszonegyedik #12 - A Másik domesztikálása

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Kiss Kata --


További írások a rovatból

irodalom

A kontakt-Margó első napja A kontakt-Margó első napja
Benne: Díjátadó, Mucsi Zoltán, Pető Péter
irodalom

Egy rejtély, ami átalakította a világot Egy rejtély, ami átalakította a világot
H. Nagy Péter Karanténkultúra és járványilág című esszékötetének bemutatójáról
irodalom

Közösség az immunitáson túl Közösség az immunitáson túl
Roberto Esposito társadalomfilozófiája és az emberi biztonsági rendszer megnyitása

Más művészeti ágakról

Háttérinterjú Böröcz Balázzsal, a Pilvax Studio alapító-vezetőjével arculattervezésről, művészetmenedzsmentről, vizuális kommunikációról
színház

Olykor lefelé tart a felfele vezető út Olykor lefelé tart a felfele vezető út
Interjú Goda Gáborral a MINDEN (is) premier kapcsán
art&design

Az érintések láthatatlan története Az érintések láthatatlan története
Szántói Lilla taktilis érzékelésen alapuló kiállításáról
gyerek

Grimm-mesék, fénytanórák és veszélyeztetett állatok utolsó szavai
Helyszíni és online programok októberben a Deák17 Galériában


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés