bezár
 

art&design

2020. 02. 05.
Ne tegyétek reám...
Havas Ádám nyitóbeszéde Trapp Dominika kiállításához
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Trapp Dominika munkája értő és kritikus módon feszegeti azokat a kérdéseket, – melyeket részben a kortárs magyar kultúratudománynak kell, vagyis inkább kellene – amikor a népi kultúra különböző konfigurációra veti hideg, elemző, tudományos tekintetét. Ha az itt kiállított műalkotások szimbólumrendszerét szövegként olvasom, meg kell állapítsam, hogy a leginkább progresszív kultúratudományi munkákkal egyenrangú partnert fedezhetek fel. A kiállítás ugyanis merev rekonstrukció helyett újraalkotott kontextusokban értelmezi a „nemzeti kultúra” összefüggésrendszerét, a múlt heroizálása, romantizálása helyett pedig úgy próbálja művészi formába önteni a paraszti kultúra valóságának sajátos női tapasztalatát, hogy a kritikai reprezentáció mellett a jelennel való kapcsolódási pontokat keresi, miközben új értelmezési lehetőségeket teremt.

Van abban valami bizarr szemtelenség, hogy a hungarofeminizmus programadó eseményének nyitóbeszéde a női alkotó – és nem a beszéd férfi szerzőjének – hangján szólal meg Önök előtt, itt ma a Trafóban. A szociológusok sokszor fontoskodó szempontja, vagyis a „beszélő pozíciójának” tisztázása ebben a kontextusban sajátos, stiláris kérdésektől sem mentes értelmezési teret kreál, hiszen a mostban hiába szeretnék, mégsem én beszélek. Az értelmezés közvetítése jelen pillanatban az alkotóra hárul. Csak a kiállításmegnyitó írása közben ébredek rá például, hogy– jelen esetben akaratlanul is – az androgün műfaj sajátosságából fakadóan, ahol csak lehet, kerülnöm kell a nyílt laudációt, ha távollétemben nem akarok tiszteletlen lenni. Helyezkedjenek csak bele az alkotó pozíciójába, ahogy papírlapjait kezében tartva kényszerül harmadik személyben dicsérni saját munkáját… Azonban a mindenkori beszélő helyzetéből fakadóan a közös, bizonyos értelemben már többesszámú elbeszélés performatív lehetősége kínálkozik, legalábbis ebben a szellemben írtam a most elhangzó, felolvasásra szánt beszédet.

Több szempontból is adott, hogy társadalomtudósként a fő kulturális referenciák felől közelítsem meg a kiállítás értelmezési lehetőségeit, hiszen Trapp Dominika munkája értő és kritikus módon feszegeti azokat a kérdéseket, – melyeket részben a kortárs magyar kultúratudománynak kell, vagyis inkább kellene – amikor a népi kultúra különböző konfigurációra veti hideg, elemző, tudományos tekintetét. Ha az itt kiállított műalkotások szimbólumrendszerét szövegként olvasom, meg kell állapítsam, hogy a leginkább progresszív kultúratudományi munkákkal egyenrangú partnert fedezhetek fel. A kiállítás ugyanis merev rekonstrukció helyett újraalkotott kontextusokban értelmezi a „nemzeti kultúra” összefüggésrendszerét, a múlt heroizálása, romantizálása helyett pedig úgy próbálja művészi formába önteni a paraszti kultúra valóságának sajátos női tapasztalatát, hogy a kritikai reprezentáció mellett a jelennel való kapcsolódási pontokat keresi, miközben új értelmezési lehetőségeket teremt. Vagyis, ahogy a kiállítás önmagáról fogalmaz: „a jövő eltérítésének igényével” nyúl vissza a múlthoz egy határozottan feminista nézőpontból.

 

Trapp Dominika együttműködésben Varga Noémivel: A néptáncosnő teste, 2020. videó (06’40”). Fotó: Biró Dávid

 

A munka ezért bizonyos értelemben pengeélen táncol, mert noha a népi kultúrára a férfiuralom elnyomó struktúrái felől is tekint, mégsem akar szájbarágó, erkölcsi mainfesto lenni. Azonban egy olyan szintézis létrehozására törekszik, ami meghaladja az önreferenciális népi-urbánus viták reflektálatlan kultúrgettóinak önmagát újratermelő megosztottságát. Összességében: „dolgozik a hagyománnyal” – ettől lesz egyszerre kortárs, és képez folytonosságot azzal a kritikai művészeti tradícióval, – legyen az a „tiszta forrásból” táplálkozó bartóki komolyzene vagy Szabados György-féle szabad improvizációs muzsika – amely úgy teremt új értelmezési lehetőségeket, hogy nem egy külső etikai vagy esztétikai nézetrendszert erőltet rá retrospektív módon vizsgálódásai tárgyára, de mégis tudományos igényű megértésre törekszik.

Mostanra bizonyára észrevették, hogy meglehetősen absztrakt nyelven beszélem el a kiállítást (szerintem) meghatározó, főbb alapvetéseket. Ez részben azért van így, mert Trapp Dominika művészi projektje vállaltan több értelmezési síkot működtet, beleértve a már említett feminista kritikát, a népi kultúra reprezentációinak vizsgálatát, a modernizációkritikus diskurzusokat, de kis fantáziával talán még magát a megnyitóbeszédet is. Ezért bizonyos értelemben az installációk és a kiállított tárgyak „igénylik” a verbalitást, de a kiállítás természetéből fakadóan az értelmezés és műalkotás közötti viszony mellérendelő, mondhatnám, „jól megférnek egymás mellett”, amit Prokk Balázs filozófus átvezető írása mellett maga az alkotó által feldolgozott tetemes mennyiségű szociográfiai irodalom központi jelentősége is kellően illusztrál.

Mikor azt mondtam – pontosabban írtam –, hogy az alkotó „tudományos igényű megértésre törekszik” nem puszta elszólás volt a részemről, hanem a kiállítás egyik lényegi vonására akartam rámutatni. A kiállítás első része egy rendkívül gazdag életművet (több, mint 25 monografikus munkát) jegyző néprajztudós, Nagy Olga Asszonyok könyve[1] című kötetében szereplő női sorstörténetekre épít. A kiválasztott történetek pontosabban olyan traumanarratívák, melyekben valamilyen, ha csak nagyon szubtilis, lefojtott, esetenként „megtorpanó” módon is, de a normaszegő határátlépések emancipatorikus gesztusai lelhetők fel, melyekre a művész, mint a jövőt eltérítő erőforrásra tekint. Pontosan ebben látom a kiállítás sajátos dinamikáját, amelyet ez a művészi szándék és koncepció kölcsönöz neki.

A férfiuralom, mint megkérdőjelezhetetlen, magától értetődő, normatív rend logikája szerint működő paraszti társadalmakban egy-egy gesztus (vagy annak hiánya) is az egész rend szimbolikus felforgatásával érhet fel, ennek megfelelő követkeményekkel. Illyés Gyula Puszták népe[2] című irodalmi szociográfiája az egyik első igazán érzékletes leírása a falusi világ összetett viszonyainak, ahol a szerzőt idézve „olyan bonyolult etikett dívik, akár a fejedelmi udvarokban”:

Elmenet rendszerint sorra kezet nyújtottam az egész háznépnek, egyik alkalommal a család hajadon lányának is. Egy kicsit vonakodva fogadta, később úgy rémlett, hogy közben el is pirult. Este hallottam, hogy apja kegyetlenül elverte, rögtön távozásom után. Ha a lány kezet ad a legénynek, az azt jelenti: bevallja, már nem is szégyenli, hogy viszonya van vele! Illetve csak akkor jelenti azt, ha a kézfogás rokonok jelenlétében történik. De ez is csak a felvégiek között jelenti, az alvégen nem. Ott nyilván mást jelent. (i. m. 60. o.)

 

Trapp Dominika: A fétistárggyá tett test, 2020. merített papír, olajpasztell. Fotó: Biró Dávid

 

Az idézett passzusból is világosan látszik, milyen téttel bír egy kívülről ártatlannak vélt udvariassági gesztus, mely még olyasvalaki számára is keserű meglepetéssel hatott mint Illyés, aki maga is „mezítlábas cselédgyerekként” a puszták szülötte. A sors- illetve traumatörténetekből rekonstruálható mikro-szituációk árnyalatainak bemutatása tehát kulcsfontosságú a határátlépések szempontjából, melyeket az alkotó „jó szociológus módjára” típusok szerint ábrázol és helyez el a népi tárgykultúra szimbólumrendszerében. A létezés szinte minden dimenzióját átszövő patriarchátus szövetén, ha elég közelről nézzük, átsejlik az emancipáció lehetősége, egyszóval az elnyomó, maszkulin viszonyok közepette a nő mint potenciális ágens jelenik meg. Ez az ágencia vagy cselekvőképesség azonban a traumákon keresztül jelenik meg: a kiállítás címét adó „Ne tegyétek reám” egy halálos ágyán fekvő rákbeteg parasztasszony utolsó fohásza gyermekeihez, mikor arra kéri őket, hogy férjét, pontosabban „urát”, se rá, se mellé ne fektessék, egy élet szenvedése, kiszolgáltatottsága után legalább halálában ne keljen elviselnie. Az alkotó képes arra – és ezt a magam részéről a kiállítás egyik fő tétjének tekintem –, hogy a „Ne tegyétek reám” imperatívuszában az emancipáció lehetőségét, talán annak kezdőpontját, az elrugaszkodás lehetőségét láttassa. A női kiszolgáltatottság, halál és ágencia viszonyának ábrázolása ugyancsak megtalálható Illyés már idézett művében, eme utolsó, hosszabb idézettel szeretnék rávilágítani a kiállítás témaköreinek kultúrtörténeti kapcsolódási pontjaira:

Harmadik szomszédunk lánya öngyilkos lett. Az életúnt férficselédek rendszerint akasztással vetettek véget napjaiknak, a lányok és asszonyok kútba ugrással, más módot nem igen gyakoroltak, szigorúan őrizve még ezen a téren is valami illem hagyományát. A lány „feljárt” a kastélyba. Ezért ölte meg magát. A csirások húzták ki hajnali itatáskor. Amikor mi iskolába menet odaértünk, már ott feküdt a kút körül elloccsant víz finom jegén, amelynek vékony burka alatt a fekete göröngyök, szalmaszálak és trágyadarabok, mint üveg alá való ritka értékek ragyogtak s szivárványlottak. Ott feküdt nyitott szemmel, amelybe a jég apró tárgyaihoz hasonlóan egy riadt tekintet széttört révülete fagyott bele, nyitott szájjal, egy kicsit kényeskedően felvont orral, homlokán és szép arcán a húst láttató nagy horzsolásokkal, amelyeket zuhanásában ő maga, vagy a vízmerő vödörrel a csirások ejtettek, amíg a jégtáblák közt észre nem vették a téli virradat sötétjében. Mezétláb volt; csizmáját otthagyta, a segédtiszt szobájában, az ágy előtt, amelyből egyszerre kiugrott, és egyiramban, nyílegyenesen a kúthoz rohant. (…) A lány azonban azáltal, hogy meghalt, egyszerre egyéniség lett, kivált a közösségből. Megtörhetetlen némaságával maga ellen bőszítette tulajdon apját is; az öreg csodálkozó méltatlankodásában levett kalappal emelgette s ejtegette combjához karjait, mintegy mentegetőzve a tiszt előtt. Képzeletemben később ez a lány, ez a sápadt, nyershúsát láttató halott arc lett a dac és a lázadás angyala. Elképzeltem jellemét, az „egyszerű parasztlányban” a hatalmas lelket, amely a szenvedés tüzében leplezi le magát s amelyet Jeanne d’Arc-éhoz hasonlítottam...(kiemelés tőlem: H. Á.) De akkor még én sem tudtam felfogni, mi elől menekült ki oly sebbel-lobbal a világból. (i. m. 82. o.)

*

Trapp Dominika munkájának egyik fontos felismerése, hogy a népi kultúra tájegységek, de még szomszédos falvak szerint is differenciált közösségi viszonyai és normái különböznek a mindenkori, eltérő ideológiai agendák alapján megkonstruált kultúrpolitikai reprezentációktól, melyek tipikusan rendszer- és emlékezetpolitikai célokat szolgálnak. A jelenleg NER által kölcsönzött népi kultúra-reprezentáció például lényegénél fogva a népi kultúrának egy szirupossá stilizált, kilúgozott macsóreprezentációját kínálja. Ebből a szempontból a kiállítás ellendiskurzusnak értelmezhető, hiszen szépirodalmi és szociográfiai forrásokra támaszkodva az installációk egyik központi témája az elnyomott, alávetett nő mellett a cselekvő, a határ- és normaszegő női típusok emancipatorikus megjelenítése.

 

Trapp Dominika együttműködésben az AU Workshoppal: A parasztasszony teste, 2020. hanginstalláció. Fotó: Biró Dávid

 

Tévednénk ugyanakkor, ha azt hinnénk, hogy a népi kultúra valamilyen szoclib diskurzusba illeszkedő dekonstrukciójáról van szó. A bartóki, kassáki, szabadosi hagyományok követőjeként az alkotó a paraszti létet, a lokálisat nem mint provinciális, lenézendő békaperspektívát jeleníti meg, épp ellenkezőleg, a népi kultúrák által felhalmozott tudásanyagot a természet és modernitás ellentétével szemben alternatívaként kínálja, aktuálissá teszi.

A kiállítás installációi fokozatosan készítik fel a résztvevőket az esemény legextrémebb dramaturgiai csúcspontjához, nevezetesen a szégyenkövek fölé elhelyezett, kifordított brácsához, melyet a prolapse-mintára készített neofolk motívumokat tartalmazó „rózsamintás” szalag fog át. A prolapse jelentése: „többek között a nagyon intenzív anális szex következményeképpen is kialakulhat végbél előreesés – angol nyelven prolapse, eufemizált változatban rosebud”.  Említettem, hogy a kiállítás koncepcióját meghatározó elméleti összetettség miatt a „verbalitás”, az értelmezés megkülönböztető szerepet kap. A népi kultúra virágmotívumainak szexuális konnotációiról viszonylag sokat tudunk, itt azonban a férfiuralom egyik legextrémebb testi traumával járó jelensége alkot szerves egységet a népi motívumrendszerrel. Az alkotó az által dekonstruálja a perverzitásig fokozott, testi alávetettségben tobzódó és azt a pornóiparon keresztül kiárusító férfiuralmat, hogy  felmutatja e hatalmi logika lehetséges azonosítását a népi kultúra szimbólumrendszerével. Ha van tétje, és Trapp Dominika „hungarofeminista” projektjének megkülönböztető sajátossága itt érthető tetten, akkor éppen ez volna az, nevezetesen a népi kultúra férfiuralmi struktúráinak megdöbbentő azonosítása a szexuális alávetettség extrémitásával. Ez a „megdöbbenés” egyúttal „ráébredés”, mely az emancipáció lehetőségét kínálja új összefüggések megteremtése által.

*

A kiállítás többi eleméről és értelmezési lehetőségeiről itt nem áll módomban szólni. Mint észrevették, így is jócskán túlírtam a beszédet: ilyen ez, ha a szociológus „túl sok” Illyést és Nagy Olgát forgat beszédírás helyett, majd kapkodva, önkényesen lecövekel egy általa kiválasztott altémánál, bízva mégis abban, hogy a közönség értékeli az elhangzottakat. A további szociologizálástól ezennel megkímélem Önöket, ha Trapp Dominika is úgy akarja. A kiállítás egyik makettjéhez fűzött magyarázó megjegyzést kölcsön véve, „egy kevésbé perverz jövőkép jegyében” (és reményében) búcsúzom Önöktől. 

 

Havas Ádám beszéde 2020. január 17-én hangzott el Trapp Dominika kiállítás megnyitóján, a Trafó Galériában.

A kiállítás 2020. március 1-ig tekinthető meg a Trafó Galériában.
Bővebb információ a honlapon.


Fotók: Biró Dávid

 


 

[1] Nagy Olga: Asszonyok könyve. Magvető, Budapest, 1988.

[2] Illyés Gyula: Puszták népe. Szépirodalmi Kvk., Budapest, 1972.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Havas Ádám --

Kultúraszociológus, a Milestone Intézet Társadalomtudományi Tanszékének vezetője. https://uni-corvinus.academia.edu/AdamHavas


További írások a rovatból

art&design

Múlt és jövő kéz a kézben Múlt és jövő kéz a kézben
Kiállítás nyílt Pécsett a japán keramikus Óhi Tosio Csózaemon munkáiból
art&design

Ne tegyétek reám... Ne tegyétek reám...
Havas Ádám nyitóbeszéde Trapp Dominika kiállításához
art&design

Comoedia mundi Comoedia mundi
Ante Vukov Lupus, a Bosch+Bosch csoport legifjabb tagja*
art&design

Lebegő identitás Lebegő identitás
Háttérbeszélgetés Pilinger Erzsébettel, a budapesti Knoll Galéria vezetőjével, a galéria és az alkotók viszonyáról, művészek és közönség közti közvetítésről

Más művészeti ágakról

Fejérvári Zoltán Bach estjének visszajátszása
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Pluszt adni a történetekhez Pluszt adni a történetekhez
Interjú Futaki Attila képregényrajzolóval a képregény műfajról, az alkotás folyamatáról, a különböző műfajok viszonyáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés