Remek gondolat, mennyire időszerű a lakhatási válság közepén, a folyamatosan kiszolgáltatott társadalom korában arról beszélni, hogy lehet, nem csak a pénztárcánk nem engedi meg egy házhoz való tartozást. Talán érzelmi kötődésünk egyik fajtája is eltűnőben van, immunissá válunk a folyamatos „költöző madár” léttől. Vajon hogyan érhetjük el újra, hogy gyökereink legyenek? Ne menjünk messzire, elég, ha szüleinket megkérdezzük, ők hogyan éreznek aziránt a hely iránt, ahol felnőttek, ahol sokáig éltek. Nem kell metaforikus érzelmeket társítani az épületekhez, nem kell megszemélyesíteni, elég, ha feltesszük a kérdést: otthon érezzük magunkat? És ha igen, mi és hogyan tudja ezt az érzést veszélybe sodorni? Hogyan juthatunk el odáig, hogy nemcsak ezt az érzést, hanem magát a tisztességes emberi létet is fenyegeti a változás? 

A Filmnapok alkalmával, péntek este 7 órára megérkeztem a Toldi mozi kistermébe a Mi lesz velünk? című film vetítésére, amelyet a program szerint egy kerekasztal beszélgetés követett a lakhatási válságról. Védtelenül beülni erre a filmre nem volt jó ötlet. Sokan mellettem egy korsó sörrel érkeztek (művészmozi, micsoda engedékenység), talán nekik volt igazuk. A film a lisszaboni lakhatási válságról szólt, portugálul, angol felirattal. Aki kevés gazdasági fejtegetést olvas a lakáspiacról idegen nyelven, vagy nem követte a lisszaboni önkormányzat politikáját az elmúlt években, annak nem ajánlom a gyanútlan betévedést erre a filmre. Ezzel nem is volt baj, hiszen - a szlogenhez mérten - az ember mégis azonnal empátiát gyakorol, ha egy mindenéből kiforgatott ember beszél arról, mennyire megrázó egyik pillanatról a másikra elhagyni azt a helyet, ahol talán már több generáció óta nevelkednek gyermekei, és nevelkedett ő is. Ez esetben hagyjuk a gazdasági részét. Legyen a központban a humánum. Egyetértettem, mégiscsak ez a legfontosabb része ennek az egész történetnek. A cél pedig kristálytiszta: érzékenyítsük az elkényelmesedett társadalmat! A sötét, egyébként emberektől megtelt, fullasztó kis moziteremben pedig nem is hagytak más választást, mint a magamba nézés. Elgondolkodtam, a keresztasztal beszélgetés vajon máshol lesz? Hogyan fogunk mi ebbe bevonódni? Hogyan válnak majd a mienkké is ezek a szenzitív, desztillált gondolatok?

Ez sajnos elmaradt. Mármint egy olyan fajta beszélgetés, amit a téma nyugodtan elbírt (és meg is kívánt) volna. A sötét (és még mindig fullasztó) moziterem első sorából felállt egy szervező és kihívta a közönség soraiból a Habitat for Humanity egyik képviselőjét. Igyekeztek megfejteni, mennyiben hasonlíthat a budapesti helyzet a lisszabonihoz. A beszélgetés alatt oda lyukadtunk ki, hogy a budapesti válság nagyon távol áll a lisszaboni krachtól, valamint sok szociális bérlakásra lenne szükség. Ezektől a sebtében váltott gondolatoktól sajnos nem tudtam tovább szűrni a koncepciót, amit a film átadni igyekezett. Költői válaszokat kaptunk a nagyon is lényegi kérdésekre. A desztilláció félúton megállt.

Sok mindent tudtam volna még elképzelni a mi lesz velünk felütés után, főleg, ha ezt megtoldjuk a buildings with feelings gondolattal. De olyan gyorsan lett vége a beszélgetésnek, hogy felocsúdni se volt időm, nemhogy releváns hozzászólásokat megfogalmazni az amúgy sem könnyű témához. Ne siessünk ennyire, tegyünk még fel kérdéseket, ne egyet, többet, és azt ne állva, hanem lehetőleg egy asztalnál, ami nem csak képzeletben kerek. Az ilyen események pont az ilyesfajta eszmecserékre lettek kitalálva. Már ha kihasználjuk őket. 

Tanuljunk az épített környezettel szembeni tudatosságról. Amelybe az is beletartozik (milyen progresszív, érzékenyítő teória!), hogy nem ideiglenes környezetet alakítunk ki. Az ideiglenesség a kötődés ellensége. Tervezzünk várost és a várost alkotó épületeket zölden, energiatakarékosan, esetleg klímaválság-központúan. Alkossunk koncepciót kis léptékben, nagy léptékben vagy akár több léptékben is. Kövessük el a hibát a gazdasági érdekek szem előtt tartásával, de ne felejtsük el - amire a társadalom mindig emlékeztetni fog -, ezeket mégiscsak egy dolog fogja összetartani, az pedig a humánum egyetlen ismert SI mértékegysége: az emberi lépték. Ezt az egyet nem tudjuk termékké formálni. 

Fotó: www.filmnapok.kek.org.hu