bezár
 

irodalom

2020. 05. 05.
Hullaszagról, frissességről
Újabb válasz Nényei Pálnak
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):
Hullaszagról, frissességről Örülök, hogy viszontválaszában Nényei Pál is belátja, hogy a fülemüle-kérdésben nekem van igazam, ám a szerző továbbra is provokál. Provokációjában (ez az ő szava, nem az enyém!) viszont ott rejlenek azok a fogódzók, amelyekbe belekapaszkodva rá lehet mutatni arra, hogy álláspontja és a hivatásos „régimagyarászok” által művelt Zrínyi-kutatás pozíciója között nincs akkora szakadék, mint amekkorát a szerző láttatni akar. Minden együttérzésem Nényei Pálé, ha valóban arrogáns választ kapott előadására az Irodalomtudományi Intézetben, de a helyzet akkor sem tragikus.

Nem mennék bele a Syrena-kötet kompozíciójával kapcsolatos vita minden részletébe, mert akkor Nényei Pál Ne bántsd a Zrinyit! (így, rövid i-vel) című könyvével, annak érvelésével is foglalkozni kellene, ami messzire vezetne. Röviden erről annyit, hogy meglátásom szerint Nényei Pál Syrena-értelmezése és Bene Sándor, napjaink vezető Zrínyi-kutatójának véleménye között nincs akkora nagy távolság, mint ahogy a kölcsönös szurka-piszka alapján tűnhet. Amit Nényei tudatosan az egyszeri olvasó naiv rácsodálkozásaként inszceníroz könyvében, arra Bene nagyobb szakirodalmi apparátussal, a kutatástörténeti előzmények részletesebb ismertetésével világít rá (ld. itt és itt). A kulcskérdés itt a Syrena-kötet Orpheus-verseinek az értelmezése. 1650-ben halt meg Zrínyi első felesége, Draskovich Mária Euzsébia. Ezért talán nem teszünk erőszakot a szövegen, ha elfogadjuk azt az értelmezői hagyományt, amely szerint az egy évvel később megjelent kötet Orpheusról és Eurydicéről szóló verseit ez a veszteség ihlette. Itt jön képbe a Nényei Pál által emlegetett korabeli pletyka, amely szerint Zrínyi házasságtörésen kapta feleségét, és méreg használatával el is tette láb alól. Míg Nényei beéri magával a pletykával, addig Bene Sándor ezt a mendemondát egy nagyobb eseménytörténeti kontextusba illeszti, feltárva a Zrínyi és a Draskovich család közötti hozományvitát, a szinte polgárháborúig fajuló helyzetet, miközben a Zrínyi-kötetben használt allegóriák, szerepek és maszkok teljes rendszerét is ráilleszti erre a kontextusra. Nényei könyve nem zárja ki annak lehetőségét, hogy Zrínyi valóban megölhette a feleségét, és ezért kötete nem csupán gyászmunka, hanem vezeklés is, míg Bene egyértelmű érvelése szerint Zrínyi azért állít emléket Euzsébia iránt érzett szerelmének és azért gyászolja meg ilyen látványosan felesége halálát, hogy rácáfoljon arra a vádra, amely szerint a házasságkötéskor csak a mesés Draskovich-vagyon lebegett a szeme előtt. Bizonyítékok híján azonban maga Nényei sem biztos a saját verziójában, így ha az állítólagos gyilkosság miatti bűntudatot kivesszük az egyenletből, Bene és Nényei álláspontjában több marad a közös pont, mint amennyi az eltérés: a Syrena-könyv a kortárs olvasók számára rezonált a Draskovich-Zrínyi konfliktus történetével, és a két Orpheusz-vers, sőt az egész könyv Euzsébiát gyászolja.

Nem feltétlenül állunk rosszul a szövegkiadás terén sem, bár még sok a tennivaló. Igazat adok Nényeinek abban, hogy mindig indokolt lehet a forrásokhoz való visszatérés, és az külön öröm, ha a középiskolai oktatásba is sikerül olykor becsempészni régi nyomtatványok és kéziratok olvasását. De ha közben a tanárok és a diákok összedugják a fejüket az elérhető Zrínyi-kiadások fölött, akkor sem fognak olyan nagyot csalódni. A sokat emlegetett kötetkompozíció ellen az ősbűnt még Kazinczy Ferenc követte el, aki saját kiadásában klasszicista alapú, műnemi és műfaji beosztást erőltetett a Syrenára, vagyis a Szigeti veszedelmet teljesen elkülönítette a lírai versektől. Ma szerencsére ilyen kiadások nincsenek forgalomban. Zrínyi pozitivista életrajzírója, Széchy Károly elsősorban a zágrábi kéziratot vette figyelembe, így a versek eredeti sorrendjét is meghagyta. Kritikai kiadását nem fejezte be, azt hagyatéka felhasználásával 1906-ban végül Badics Ferenc adta ki, meglehetősen kétes minőségben. Ezért adta közre aztán Négyesy a saját változatát 1914-ben.

Innentől kezdve aztán minden Zrínyi-kiadás már az eredeti kötetszerkezetet reprodukálta. Igazából nagy szerencséje volt Zrínyinek, amiért a második világháború után modern kritikai kiadása nem készült el, mert időközben a kritikai kiadások egyik fő elvévé a versek keletkezésének kronológiai sorrendje vált. A hagyományos modern kritikai kiadásokban a többé vagy kevésbé pontosan megállapítható keletkezési időrendben sorakoznak a versek, amit a népszerű kiadások is sokszor átvesznek. Így aztán a verseiket mindig vagy gyakran datáló Petőfi és József Attila eredeti kötetkompozícióiról az átlagolvasó vajmi keveset tudhat. Eckhardt Sándor fontos Balassi-kiadása is ezt a kronologikus elvet követte. Éppen ezért egyoldalúnak tartom ennek kapcsán Gerézdi Rabán pellengérre állítását, hiszen az ő példája éppen azt bizonyítja, hogy a versek feltételezett kronológiája mellett a régi magyar irodalom kutatói az elmúlt hatvan-hetven év folyamán is figyelmet szenteltek a verseskötetek szerkezetének. Varjas Béla jóvoltából már 1944-ben elkészült az akkor éppen elveszettnek hitt, de szerencsére korábban lefotózott Balassa-kódex facsimiléje, illetve Klaniczay Tibornak is voltak próbálkozásai a kötetkompozíció megfejtésére. Annyi igaz, hogy Gerézdi átszámozta Balassi egyes verseit, de éppen azért, mert a szerkezet fontossága neki is szöget ütött a fejébe: mivel a fennmaradt kéziratos kötet látszólag csonka, és a kompozícióban is van néhány valós vagy látszólagos következetlenség, megpróbált helyreállítani egy ideális struktúrát, amiben lehet, hogy nem volt igaza. De ha ő nincs, akkor talán a népszerű kiadások készítői most is megelégednének a kétes bizonyosságú kronológiai rekonstrukciókkal, és még kevésbé ismernénk Balassi eredeti kötettervét. Egyébként egyetértek Nényei Pállal abban, hogy az átszámozás tényét még a nagyközönségnek szánt kiadásokban is jelölni illene.

Ha nem számítjuk Balassit, ahol valóban sok a bizonytalanság a rekonstrukciókkal kapcsolatban, akkor összességében Ady kivételével nem nagyon tudok olyan klasszikus szerzőt mondani, akinek eredeti kötetkompozícióit olyannyira tisztelné a szövegkiadói hagyomány, és a szakirodalom is olyan mértékben tudatosítaná, mint Zrínyiét. Egy kényes pontot azonban én is megemlítenék. Zrínyi kötetében sok vers cím nélkül szerepel, ezért annak idején Kazinczy Ferenc úgy látta jónak, ha maga ad nekik címet. Ez nemcsak a cím nélküli verseket érintette, hanem az ízlésének túl rövid vagy éppen túl hosszú címet viselő költeményeket is. Néhányat ezek közül a címek közül az egyszerűség kedvéért ma is használunk, de minden rendesebb kiadás szögletes zárójelben közli őket. Azonban néha még így félrevezetőek lehetnek, és Kazinczy önkényes címadásai még a legfelkészültebb szakértő percepcióját is torzíthatják. Hiszen mi van akkor, ha a címekkel elválasztott versek eredetileg sokkal szorosabban összetartoztak? Bene Sándor fent emlegetett tanulmányai előtt például nem tudatosult kellőképpen a szakmában, hogy [A vadász és Echo] címen ismert vers valójában az őt megelőző Fantasia poeticához tartozik, annak folytatása, illetve párja. (Hogy lássuk milyen bonyolult a helyzet, még el kell mondanom, hogy Fantasia poetica cím nem szerepel az 1651-es kiadásban, csak a zágrábi kéziratból ismerjük. Lehet érvelni amellett is, hogy Zrínyi tudatosan hagyta el, de lehetett akár véletlen is, biztosak ebben nem lehetünk.)

Négyesy kiadása nyilván sok tekintetben elavult. A száz évvel ezelőtti kiadásokat mégsem becsülném le, kellő tudományos alázattal bőven találni bennük is használható adatokat. Szó sincs arról egyébként, hogy az 1914 után megjelenő Zrínyi-kiadások szolgai módon követnék Négyesy megoldásait. Bán Imre az 1952-es, valamint Klaniczay Tibor és Csapody Csaba 1958-as kiadása is korrigálja itt-ott Négyesyt, akinek néhány valóban önkényes javítására Kovács Sándor Iván is felhívja a figyelmet a Syrena-kötet hasonmáskiadásához írt kísérőfüzetében. 2003-as, a Magyar remekírók-sorozatban megjelent saját kiadása sajtó alá rendezésekor Kovács Sándor Ivánnak alkalma is nyílt ezeket a kritikai észrevételeket beleilleszteni szövegközlésébe, amely a mai napig a legteljesebb, a szélesebb olvasóközönség igényei számára legjobban jegyzetelt Zrínyi-kiadás. Ezért nem is értem teljesen Nényei Pálnak ezt a mondatát: „Nem gondolom, hogy az 1914-es szövegközlési elvek alapján, és az 1914 óta összegyűlt jegyzetanyag segítségével kellene ma a »nagyközönségnek« Zrinyit olvasni.” Jegyzetanyag nélkül, legyen az bármilyen megterhelő egy szövegkiadásban, Zrínyit nemcsak a laikus olvasónak, de néha még az irodalomtörténésznek is nehéz olvasnia. Olykor valóban nehézkes dolog a különféle kiadások jegyzetapparátusa között navigálni. Nekem például Zrínyi versei a facsimilét is beszámítva négy különböző kiadásban vannak meg; mindegyiknek más az előnye, és nincs olyan köztük, amelyik kiváltaná az összes többit. De nem azt mondja Nényei Pál is, hogy legyünk kritikusak, menjünk vissza a forráshoz, ha kell? Ebben a fajta gondolkodásban akár a különböző kiadások összevetése is segíthet. Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne előbb-utóbb szükség egy sokkal újszerűbb Zrínyi-kiadásra. Azzal például tudnék szimpatizálni, ha Kazinczy címadásait végre elhagynák a főszövegből, és a jegyzetekbe száműznék.

Ha úgy kell érteni Nényei Pál fenti mondatát, hogy az 1914-es szövegközlési elvek szerinte már nehezen összeegyeztethetőek az azóta felgyűlt adatokkal, akkor kezdem sejteni, mire gondolt. De ez már nemcsak a közönséget, hanem a szakmát is érinti. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy 1914 óta megváltoztak az irodalomtörténeti folyamatok vizsgálatának elméleti előfeltevései, és arra is rájöttünk, hogy nem minden kérdésfeltevésünkre nyújt könnyen elérhető választ a hagyományos kritikai kiadás. Ha tetszik, ha nem, a recepcióban nem feltétlenül a szerző végső akarata számít, amelyet a hagyományos kritikai kiadások a másolói és nyomdai hibákat javítva rekonstruálni igyekeztek. Ha tudni akarjuk, hogy milyen Zrínyit olvastak a XVII. században, akkor muszáj látnunk, mi volt a mégoly hibás nyomtatott kiadásban. Ha netán volt olyan költő akkoriban, akit a (minden bizonnyal nyomdahibának köszönhető, de modernnek ható) „verstajték” szó ihletett meg, akkor tudnunk kell, hogy ez állt a nyomtatott kiadásban. Ha a XIX. század Zrínyi-képére vagyunk kíváncsiak, akkor meg mégiscsak elő kell venni azokat a fránya Kazinczy-féle címeket… Ezeket az adatokat kikereshetjük a kritikai kiadásból is, ám sokkal szemléletesebben jeleníti meg őket az a fajta tudományos szövegkiadás, amely a variánsokat nem másodlagos adalékként, nem a főszöveg alatti és utáni jegyzetekben közli, hanem a szöveg különböző időbeli állapotait egyenrangúként, egymás mellé rendelve jeleníti meg. Ezt hívjuk genetikus kiadásnak, mivel a szöveg genezisét segít átlátni. Valami ilyesmi lehetett a célja Orlovszky Gézának is, aki saját, 2015-ös kiadásában a zágrábi kézirat és az 1651-es kiadás szövegét betűhív átiratban, párhuzamosan közölte, sőt olyannyira tiszteletben tartotta mindkét forrását, hogy még a nyilvánvaló betűtévesztéseket is csak lábjegyzetben igazította helyre. Korai halála sajnos megakadályozta abban, hogy kiadásához a tárgyi és nyelvi jegyzeteket tartalmazó második kötetet is elkészítse, de remélhetőleg a pályatársak előbb-utóbb elvégzik ezt a hiánypótló munkát.

ifj. Erasmus Quellinus: Eurydice halála

Illusztráció: ifj. Erasmus Quellinus: Eurydice halála

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Förköli Gábor --


További írások a rovatból

Bodor Ádám – Sinistra körzet
irodalom

Egy sokoldalú szerző társaságában Egy sokoldalú szerző társaságában
Újra volt irodalmi rendezvény a Kis Présházban
irodalom

Unorthodox, avagy az egyetlen helyes út? Unorthodox, avagy az egyetlen helyes út?
Deborah Feldman: Unorthodox – a másik út (Libri, 2020)

Más művészeti ágakról

Andrew Rossi: Az igazság nyomában: Félretájékoztatás és az álhírek ára
Spike Lee: Az 5 bajtárs
színház

Színház a koronav végén (3) Színház a koronav végén (3)
Artus, Kovalik Balázs Társulata, Mozgó Ház*
építészet

Finom kis információk nagy felháborodások helyett Finom kis információk nagy felháborodások helyett
Interjú a félig bécsi, félig budapesti Andreas Fogarasival a bécsi művészeti életről, aktuális munkákról és Magyarországhoz fűződő viszonyáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés