Nem hiszem, hogy például közismert Zrinyi-hely lenne a hiúzkölykös epizód. Pedig mennyire tanulságos és megdöbbentő! És még mennyi ilyen van abban a könyvben!

Biztos vagyok abban, hogy Zrinyi közügy, épp annyira közügy, mint az összes többi, nagy költőnk. Ahogy az sem mindegy, József Attila kóróval jött, vagy karóval, az sem mindegy, vers- vagy vértajtékot hány az a fülemüle.

Épp ezért örülök, hogy Förköli Gábor elfogadta ezt a nemes (vagy idegesítő) kihívást, és annak is, hogy a prae.hu vállalta ennek a vitának a közreadását.

Egy irodalmi vita sokkal engedékenyebb terep, mint a manapság túlságosan elterjedt, meddő pártpolitikai (megengedően vitának is hívható) csatározás; egy irodalmi vitában jó esetben újabb és újabb szempontok derülnek ki, újabb és újabb kapuk nyílnak, ezáltal egyre összetettebb és izgalmasabb lesz, míg a pártpolitikai viták manapság lépésről-lépésre válnak egyre felületesebbé; addig hullanak le róluk a szellemi árnyalatok, mint másról a ruha a boldog szerelemben, míg végül csak a fekete-fehér, a puszta ítélkezés marad: miszerint neked nincs igazad, ám nekem igen.

Ez a vita azért is tanulságos, mert itt mégiscsak megtörtént, aminek meg kellett történnie.

Kijelenthetem: a fülemüle-ügyben nem nekem van igazam, hanem Förköli Gábornak, és a mögötte felsorakozó több, mint százéves kiadási hagyománynak.

És azt is kijelenthetem, hogy ez roppant megnyugtató dolog.

A fülemüle vért és tajtékot hány és nem verstajtékot.

Meg vagyok győzve.

Most röviden (e cél érdekében el kellett hagyom a filológiai okfejtéseket) azt fogom végigjárni, miért követtem el ezt a hibát – hátha nem csak nekem szolgál tanulsággal.

Megdöbbentő, hogyan tudtam – a birtokomban lévő cikkek olvasmányélményével és ehhez a témához azért talán szükséges és elégséges háttértudás birtokában (bár a Beniczky-versről megfeledkeztem…) – ekkorát hibázni. Valószínűleg azért, mert bevitt a bozótosba az a két alapelvem, miszerint

1. Mindent érdemes újraolvasni friss szemmel, és előítéletek nélkül újragondolni. Akkor is, ha ez kockázatos.

Komolyan gondolom, hogy egy 1914-ben megjelent, kritikai igényű Zrinyi-kiadás (Négyesy Lászlóé) 2020-ban már nem korszerű. Nem gondolom, hogy az 1914-es szövegközlési elvek alapján, és az 1914 óta összegyűlt jegyzetanyag segítségével kellene ma a „nagyközönségnek” Zrinyit olvasni. A régi magyar irodalommal foglalkozó tudományosságnak ugyanúgy szüksége van a megújulásra, mint bármelyik tudományágnak – és bármelyik élő embernek. A bemerevedett, dogmatikus gondolkodás hullaszagú.

Jó példa erre – itt, a prae.hu-n is megírtam – Balassi ügye. A Balassi-kutatás egy tekintélyes Balassi-szakértő, Gerézdi Rabán látványos, de bizonyíthatatlan feltételezésének bizonyítása érdekében átírta a leghitelesebb Balassi-szövegforrást, a Balassa-kódexet. És azóta kötelezően átszámozva adják közre Balassi verseit, ezzel összezúzva a kötetkompozíciót.

Az elmélet dogmává nemesült.

Innen már csak egy lépés, hogy az is hülye, aki kezébe veszi az eredeti forrást – furcsa átírásaikra a nyomtatott, ma is kapható, népszerű kiadás jegyzeteiben sem utalnak!

Esetünkben az lehetne a megújulás egyik útja, ha Zrinyit nemcsak az 1914 óta egymásra épülő kiadásokban olvassuk, hanem néha visszatérünk az ősforrásokhoz is: a kódexhez és a nyomtatványhoz – és itt nem a kutatókra gondolok, természetesen, akik ezt különben is teszik. Jó lenne, ha az internet korában fölhívnánk a nagyközönség figyelmét is a forrásokra. Mert már nemcsak az 1651-es nyomtatvány, hanem a Syrena-kódex is közkincs! Hihetetlen izgalmas dolog régi nyomtatványokat vagy régi kéziratokat böngészni, és nemcsak izgalmas, hanem egy modern szövegkiadás szempontjait találkoztatni a eredeti forrásokkal nagyon segíti a figyelmes olvasás és a kritikai gondolkodás kialakulását.

Azért merem ezt így kijelenteni, mert már többször kipróbáltam diákokkal, akiktől ez elvileg nagyon távol áll – és működött a dolog.

Annak ellenére, hogy most hibáztam, nem gondolom, hogy helyes út lenne lemondani a folyamatos „friss szemű” olvasásról. És biztos nem követtem volna el ezt a hibát, ha gondolkodás közben agyamnak azokat a kamráit is aktivizálom, amelyek egyébként segíteni szoktak szilárdnak tűnő véleményemet megkritizálni.

Tartottam egyszer egy előadást a Ménesi úton, az Irodalomtudományi Intézetben Zrinyiről. Előadásom után hozzám lépett egy tekintélyes kutató, és lehordott a sárga földig: „Eddig olvastuk valahogy Zrinyit, erre te előállsz egy vadonatúj olvasattal. Olyan vagy, mint a mormonok, akik átírták a Bibliát!” Én meg erre ezt gondoltam (mert a kimondáshoz túlságosan megdöbbent voltam): „Nem a szakirodalom szemüvegével olvasom Zrinyit, hanem saját jogon – a szakirodalom birtokában. Sajnálom, hogy neked ez már eretnekség.”

2. Szükség van az általános, nagyívű elméletekre is, nemcsak a részletkérdések tisztázására.

Igen, igaza van Förköli Gábornak abban is, hogy nekem fontosak az általános kérdések; bár ő ezt szó szerint nem írta, de az alább majd idézett félmondatában ez mégiscsak benne van.

Az egészet nézem, és csak az egész szempontjából érdekelnek a részletek. És most mégis az általánosító igényű érdeklődésem és Zrinyi „túlmodernizálása” miatt hibáztam.

De a vértajték-verstajték téma végiggondolása újból megerősített abban, hogy Zrinyi kötetkompozíciója egységes egész. És abban is, hogy az én Syrena-olvasatom koherens – és most ezt nem nagyképűségből írom; hiszen a „nagy” ebben a kérdésben nem az én képem, hanem Zrinyi, a költő, aki ilyen csodálatos, világirodalmi jelentőségű művet alkotott.

A fülemüle épp azért vérzik, mert énekelt – a költő énekelt, mert abban reménykedett, hogy végre elfelejti kínzó szerelmét. Ez a nagy éneklés pedig a Szigeti veszedelem volt. A kötetben ez a Szigeti veszedelem helye.

Annak idején (2013–14 körül) írtam egy könyvet Zrinyi kötetkompozíciójáról, és megállapítottam, hogy minden egyes részlet a nagy egészbe illeszkedik, hiszen barokk műalkotás, és nincs benne semmi fölösleges és semmi hibás.

Ez a könyv nem nyerte el a Zrinyi-kutatás feltétlen rokonszenvét, annak ellenére sem, hogy mostanában sokan keresik a kötet kompozíciójának megfejtését, és már senki sem gondolja, hogy Zrinyi kötete egy esetlegesen összehányt vershalmaz volna. Hiába álltam elő egy elmélettel, azóta erről könyvemről – néhány kivétellel – vagy elhallgatással, vagy egy részlet kiemelésével és furcsa kontextusba helyezésével esik szó – annak hangsúlyozásával, hogy nincs igazam –, mintha afféle bulvár-érdeklődést felcsigázó amatőr lennék… Dan Brown? vagy valami ilyesmi szerző: „… a kompozíció egészére kiterjedő poétikai magyarázóelv hiánya pedig teret nyitott az olyan bulvárértelmezések számára, amelyek az Arianna- és az Orpheusz-versek utalásait mintegy újra referencializálták, s a feleséggyilkosság régi pletykáját is friss felfedezésként melegítették fel…”

A jegyzet pedig természetesen az én könyvemre irányít.

Valóban megemlítettem, hogy a kötetkompozíció drámai olvasata lehetőséget ad arra, hogy házassági tragédiaként is olvassuk Zrinyi kötetét, és azt is megemlítettem, hogy ennek a lehetséges olvasatnak létezését korabeli források is alátámasztják, de eközben hangsúlyoztam, hogy semmiféle új felfedezést nem tettem – pusztán megemlítettem ezt a tényt, eljátszva közben – ironikusan – a Nagy Detektív-élményt.

Förköli Gábor – teljesen jogosan – megállapítja rólam, hogy alá akarom támasztani, „Zrínyi mennyire önreflexív költő volt, és mennyi a kompozíciót egybefogó belső referenciát használt a kötetében”.

De mi van akkor, ha az, hogy „Zrínyi mennyire önreflexív költő volt, és mennyi a kompozíciót egybefogó belső referenciát használt a kötetében” nem csak az én szerény véleményem, hanem irodalmi tény? Épp úgy, mint a vérző fülemüle? Mit a teendőnk azzal ténnyel, hogy a kötetben Violának és Eurydicének is aranyhaja van? Véletlen? Lehetetlenség volna, ha a „Hajnal” szó egy katolikus költő kötetében ugyanazt jelentené, mint a katolikus liturgiában és a Bibliában? Van dolgunk azzal a ténnyel, hogy 1651-ben a téli napforduló napján, a fény születésnapján, Szent Tamás ünnepén temették el Zrinyi Miklós feleségét, és 1664-ben őt is? És ez a fordulónap a naptári év hajnala, így pedig nagyon hasonlít ahhoz a Hajnalhoz, akibe a kötet főhőse egyébként szerelmes, de néha hűtlenül elhagyja… Van dolgunk azzal a ténnyel, hogy a kötet összes, fontos nőalakja –  mindkettő feleség –  méregtől pusztul el? Véletlen lenne, hogy az egyik véletlenül, de mégiscsak a férjétől kapja a méregpoharat, a másikat meg egy mérges kígyó marja halálra? Véletlen lenne, hogy ezután, a költői énnel azonosítható szereplő kétségbeesetten így szól: „Talán a te halálod volt az én vétkem”? Miért csodálkozunk ezek után azon, hogy két, korabeli forrásban is olvasható, hogy Zrinyiné talán méregtől halt meg?

Ez irodalmi motívum, nem életrajzi tény. A pletyka is irodalmi műfaj…

Azt is tudjuk már, hogy Zrinyi nem május elsején, hanem harmadikán született – ami szintén fontos, és egy jó forrás segítségével könnyedén lezárható kérdés. De azt, hogy mi a kötetkompozíció programja, már nehezebb ügy: „a kompozíció szervezőelve továbbra is nyitott kérdés” – ahogy Bene Sándor fogalmaz a fentebb is idézett, 2016-os tanulmányában.

Talán kevésbé kockázatos egy mű által felvethető részproblémákkal foglalkozni, mint az egésszel. De ahhoz, hogy tisztán lássunk, szerintem mindkettőre szükség van.

És ezt most tessék nyugodtan metaforikusan érteni, és a kötetkompozíciót azonosítani… például az élettel.

Én például szeretnék veszélyesebben élni.

Félve vallom be: nemcsak a vershányó fülemülével foglalkoztam az elmúlt hetekben, ami azért nem veszélytelen tevékenység, lássuk be, de három emberrel még kezet is fogtam!

Ezt tervezem Förköli Gáborral is.

Jan Thomas festménye