A regény egyik különlegessége, amely hozzájárul a bonyolult szemantikai hálózat felépítéséhez, a metanyelv folyamatos használata a karakterteremtés és a tagolás során. A kompozíció szándékolt láttatása[2] egyrészt abban nyilvánul meg, ahogy a regény a megszokott kunderai hetes tagolást követi, mindezzel pedig folyamatosan felhívja a figyelmet a megszerkesztettség és a regénykompozíció konstruktív jellegére. A karakterteremtés kapcsán mindez még explicitebb módon, a narrátor közvetlen reflexióiban jelenik meg. Ezáltal a mű időről időre rámutat önmaga fikcionalitására, létrehozva ezzel egy olyan metateret, melyben a befogadót újra és újra kizökkenti a regényszerű történetmesélés illúziójából. A szöveg így felfedi saját maga konstruált voltát, az általa működtetett karakterek pedig elvesztik az emberi jellegüket.

Ekképpen ők is csak jelekké, szimbólumokká, hordozókká válnak a jelentésrétegek kunderai komplexitásában.

A regényben tehát a karakterek reflektált eredettörténeteket kapnak, melyek alapján a szöveg pontról pontra bizonytalanítja el a befogadóját azok hús-vér létéről. A karakterteremtéshez való folyamatos visszacsatolás a narrátori attitűdöt és a szövegtestet egy „szöveg előtti” látásmóddal ruházza fel, melyben a teremtés alapvető aktusait a kijelentés és a szövegvezetés irányítja. Ezáltal Tomas, Tereza, Sabina és Frank mind–mind a szöveg jelenlétében konstruált karakterekként értelmezhetőek, amelyek a szövegszervező szimbolika és jelentésmozzanatok sorába beékelődve képezik azt a sokszólamú kánont[3], amely a szöveg alapjellegét adja.

Emellett a regény jellegzetessége, hogy a belső metaforikus-filozófiai tér a zenei szerkesztést idéző szemantikai hálóként konstruálódik meg, melyben dinamikusan változó jelentéselemmé redukált szereplőket működtet. A hálón belül – amely nem csak a cselekmény, de a narráció szintjét is szervezi – folyamatos tézis-antitézis pulzálásra figyelhetünk fel, melyet a fel-felvillantott eszmék és motívumok végnélküli bukása, elismerése és újraértelmezése ad. Mindennek dinamikája a karakterekben teljesedik ki, hiszen az adott motívumok létfilozófiai aspektusai közé modellizált valóságként költöznek be a szereplők. Így a mű által felállított szemantikai hálóban a karakterek különböző gondolatok képviselőjeként, árnyékaként és adott esetben inverzeként működnek. Ebben a kísérleti térben az egyetlen stabil jelenléttel rendelkező létérzet a viszonylagosság, amely többszörösen visszaigazolt szervezőfogalma a regénynek. Az eszmerendszer, mely minden aspektusában más-más igazságot közvetít, egyedül a viszonylagosság és a bizonytalanság állandóságának hírnöke. Az eszmék és gondolatok a karakterek működtetésében mindig újabb oldalukat fedik fel, elbizonytalanítva az olvasót a valóság és az objektív igazság létezésében. Így teremti meg a Kundera-szöveg a világ érthetetlenségének létérzetét, amelybe beágyazva a különböző filozófiai létkérdések újabb perspektívái nyílnak meg. Ehhez a létérzethez tehát egyszerre játszik össze a metaszöveg-szerkezete és a karakterek eszmeigazolása és tagadása. Az előbbi esetében ennek az érzetnek a legfőbb táptalaját a befogadó teljes kizökkentése adja, melyet az újabb áltatás, majd újabb kizökkentés követ.

A regény így olyan módon számol le a valósággal, hogy szembefordul minden didaktikus üzenethordozói szerepkörrel. Teszi ezt annak a meggyőződésnek a nevében miszerint a szöveg mint fikció is csak bizonytalanság függvényében értelmezhető. A karakterek pedig többé már nem tükörképként, hanem eszmék képviselőiként és tagadóiként lépnek színre, folyamatosan emlékeztetve az olvasót a fikcióra és a valós világ koherenciájának teljes hiányára.

A regény tehát Kundera kezei között nem a lét bizonyosságának, hanem annak teljes ellehetetlenítésének és kételyeinek a színtere.

A kunderai reflektált karakterteremtés esetében megfigyelhetőek fő csomópontok, melyeket az adott karakterek magukban hordoznak, megszemélyesítenek, cáfolnak, és a léthelyzetükből kifolyólag folyamatosan körbejárnak. Így foglalják el a helyüket a felépített jelentésmezőben, ahol a mozgásukat lekövetve különböző eszmék, gondolatok és szimbólumok leáldozásának és igazolásának lehetünk szemtanúi. A szereplők által lejtett „szemantikai keringő”[4] – melyben a jelentésrétegek egymással összejátszva el-elbillentik a gondolati tér szilárdnak hitt igazságait – a regény cselekményviszonyainak szervezőelve.[5] Tomas karakterének belső szemantikai csomópontjaként az üresség vagy testetlenség jelenségét, az együttérzés alapérzetét, a küldetés, azaz az „es muss sein” beethoveni alapelvét és a Trisztán-Don Juan oppozíciót jelölhetjük ki. A testetlen üresség Tomas életének többször visszaigazolt szervezője, a családtalanság, gyökértelenség és a giccs alapvető ellentéteként. Az együttérzés létrendező problematikája Tereza jelenlétében bontakozik ki. A szerelem és az együttérzés összeolvadt és mégis ambivalens érzetkörei adják a műben többször felbukkanó hermafrodita szerelmi egyesülés ideáját. Az „es muss sein” küldetéstudata, a belső késztetés egyetlen megnyilvánulása Tomas létében, mely adott perspektívából a létezés értelmének a magyarázata. Tomas esetében a sebészet az „es muss sein” tiszta akarata, mely a szentségtörés aktusát, és az isteni lezártság megtörését hordozza magában. A Trisztán és Don Juan ellentét pár Tomas életének két pólusát reprezentálja, amelyeknek igaz és hamis volta felfedhetetlen.

Tereza karaktere a gyermekiesség és a szexualitás ellentmondásos mezsgyéjén mozog, mely mellé a testben való meghatározott létezés és a mózesi sors motívumai társulnak. A gyermekiesség és a testi létezés szorosan összefügg az identitásképzés bizonyos aspektusaival, amely kapcsán Tereza a belső bizonytalanságából fakadóan külső oppozíciós párok jelentéssel való felruházásával, külső oszlopok közé építi az életét. Így válik Tomas és a saját teste is tájékozódási ponttá az identifikációja során. A gyermeki függőség és a felbontott testhatárok mind-mind a belső koherencia illúziójának hiányára utalnak, melyet például a testi tükörkép segítségével próbál megkonstruálni. A Mózes-párhuzam, bár erőteljesen Tereza gyermeki létére, és kiszolgáltatottságára is utal, a mű előrehaladtával további jelentésrétegekkel bővül. [6] Tereza esetében mindezek akkor nyerik el igazi jelentésüket, amikor a Prágai tavasz folyamán a karakternek az orosz tankok kiegyensúlyozottságot hoznak. Itt mutatkozik meg a mózesi sors közvetlen jelenléte, mely alapján Tereza megszállás iránti extázisában az elnyomás ellen harcoló vezér szerepe teljesedik ki.

Sabina karakterének fő reflektált származási motívumai az árulás aktusa és a fekete keménykalap. Az előbbi a műben úgy mutatkozik meg, hogy Sabina élete az árulások és antitézisek sorozata. A létének dinamikáját a folyamatos megtagadás, kiábrándulás és elhagyás adja, amelyet az élet minden lehetséges kötődésével szemben megtesz. Így válik Sabina karaktere gyökértelenné, társadalmilag és individuális szinten is könnyeddé, mely által a könnyűség perverz függőségként válik létének alapelemévé. A folyamatos elszakadás aktusa és az antitézis az egyformaság és a homogenitás végnélküli tagadásából fakad, mely a regény heterogenitást hirdető szerkezeti módjának ad önigazolást. Az egységesítésre és az egy meghatározott valóságra és perspektívára építő elnyomó rendszereknek a kritikája sejlik fel Sabina által újra és újra felhangzó tagadásban.

Franz, a regény negyedik szereplője a Meg nem értett szavak fejezetében lép be a történetben, mely előrevetíti az egyik meghatározó létezési motívumát, a tévedést és a világ érthetetlenségét. Franz, bár a regény történetében próbál különböző ideológiák és gondolatok képviselőjévé válni, újra és újra félreértelmez és eltéved a szöveg eszme és jelentés-kavalkádában. Az egyetlen stabilitást számára a rá meredő metafizikai szem tudata, azaz a transzcendens felső vezető iránti vágya adja, melynek szerepével Sabinát ruházza fel.

Így válnak Kundera karakterei és a köztük húzódó viszonyok  a világunk sokszínűségének tükrévé, emlékeztetve minket arra, hogy, ahogy a szöveg szemantikai hálózata, az emberi lét is újabb és újabb rétegeket rejt.

fotó: szentimreantikvarium.hu