bezár
 

art&design

2020. 08. 20.
A 76 éve kihűlt világ
Megemlékezés Farkas Istvánról
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A 76 éve kihűlt világ 76 éve deportálták Farkas Istvánt, a magyar modernizmus egyik egyedülálló, ám kevésbé ismert festőjét. 1944. augusztus 28-án kelt az a felmentőlevél, amelyben a magyar kormány mentesítést adott Farkasnak a zsidó törvények hatálya alól, de ekkor már késő volt. 

A 2019 decemberében, a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett „Kihűlt világ” címet viselő Farkas István életműkiállítás újabb, fontos nyomot hagyott a magyar kulturális térben, hiszen a tragikus sorsú, náci deportálások áldozatául esett „legpárizsibb” magyar festő 1944 nyarán bekövetkezett halálának évfordulója alkalmából állított emléket. Ezzel egy időben nyílt a „Soá kamarakiállítás is, amely szintén a holokausztban elveszített művészeink előtt tisztelgett. A kiállítás(oka)t  – nem sokkal a járványügyi helyzet kihirdetése előtt másfél héttel – 2020. március elsején – zárták be.

A kiállítás címét annak kurátora, Kolozsváry Mariann Pilinszky János verséből kölcsönözte. A költemény – a kiállított festményekhez hasonlóan – húsba markolóan valósághű jelentést ad egy magyar festő sorstragédiájáról, vagyis azokról az életét végigkísérő, attól elválaszthatatlan körülményekről, amik nyomása alatt alkotni kényszerültAhogy Pilinszky írja a Kihűlt világ című versében:

Így táplálkozom a halállal,
és így lakik jól ő velem;
az életem rég nem enyém már,
vadhúsként nő a szívemen.

Mintha e sorokat Farkas életéről mintázták volna. Traumatikus gyermekkora édesanyja korai elvesztéséből és az őt folyamatosan bántalmazó, szadisztikus hajlamú édesapa jelenlétéből fakadt, ami egész életét megbélyegezte. A festő édesapja Wolfner József, a Zinger és Wolfner könyvkiadó egyik alapítója sokáig ellenezte fia művészeti tanulmányait, holott 20 éven át Mednyánszky László mecénása volt. Farkas végül tanulhatott a festőtől, aki az emberi nyomorúság mélységeit meghatározó módon volt képes a vásznon visszaadni. Mednyánszky hatása később alapvetően meghatározta Farkas István festői stílusának alakulását.

Képeinek állandó visszatérő elemei olyan nyugtalanságot és belső feszültséget sugárzó motívumok, mint az üres terekben magányosan álló fák, a drámai prezentálás erejével ható temető archetípusa, a sehova nem vezető utak és lépcsők, a belső félelmet felkorbácsoló sejtelemes árnyékok, melyek néhol arctalan és személyiségüktől megfosztott alakokhoz tartoznak. Képeinek szereplői feltehetően jómódú, elmosódott arcú, helyüket nem találó férfiak és nők, akik egymással és a körülöttük lévő világgal is megismerhetetlen kapcsolatban állnak, és akiket csupán az együtt érzett idegenség tart össze.

Kihűlt világ Farkas István (1887–1944) művészete c. kiállítás. Magyar Nemzeti Galéria, 2019. december 12. – 2020. március 1. Fotó: Makrai PéterKihűlt világ Farkas István (1887–1944) művészete c. kiállítás. Magyar Nemzeti Galéria, 2019. december 12. – 2020. március 1. Fotó: Makrai Péter

A 20-as évek elején készült olajképeit a sötét-világos, kevés motívummal megragadott ábrázolás jellemzi. A portrékon megjelenő arckifejezések kiüresedettségről és a jelenlét hiányáról árulkodnak. Ez a nyitánya annak a hangulatiságnak, ami a későbbi munkáiban is jól felismerhető. Farkas világossá tette, hogy a két világháború között a természeti szépség nem minden, önmagukban nem nyújtanak menedéket a szeparált falvak és a mediterrán tengerparti környezet, ugyanis az olykor itt időző gazdag nagypolgárság életét is behálózzák a kiszámíthatatlan korszak életérzése okozta lappangó rosszullét vizuális jelei. Festményeinek drámaiságát a szerencsétlennek ábrázolt emberalakok egymás és a természet közötti kapcsolatának teljes hiánya adja. Mintha azt sugallanák, hogy a biztonság és a nyugodt élet valahol egy távoli, másik világban keresendő.

A festészetének különleges jegyei a ’30-as évektől jelennek meg. Egy régi, Jan Van Eycke által is használt középkori technikát éleszt újjá. A falapot lealapozva lecsiszolja, és a saját maga által kikevert tojástemperával fest, ami magasfokú szaktudásra és művészi autonómiára utal. Újszerűsége, hogy a falemez és a tempera együttes alkalmazásával szemcsés textúrát hoz létre, ezzel is erősítve a foltrendszerből építkező, rétegekből álló, vastagon megfestett képek élénk karakterét. Felesége, Kohner Ida egy 1927-ben, Lyka Károly művészettörténésznek írt levelében így fogalmaz: „A legújabb képeinek anyaga egyesíti a tempera mélységét, a pasztell hamvasságát és (ahol szükséges) a jól kezelt olaj zománcosságát és transparentiáját.[1] A tudatosság és a spontaneitás egyszerre van jelen Farkas István festészetében, ami a szabadságot alkotói metódusának elengedhetetlen részévé tette.

Farkas István: Hullám

A nácizmus előretörésével és élete fokozódó veszélyeztetettségével képei is egyre megrendítőbbé váltak. A korszak egyik fő műve a Hullám (1930) című kép, amelyen egy végtelenségig feszülő hatalmas hullámot láthatunk alulnézetből, amint fenyegetően a tengerparton lézengő jelentéktelen, aprócska emberek fölé magasodik. A néző felülnézetből lehet szemtanúja a kiszolgáltatottságuknak és a természettel szembeni tehetetlenségüknek. A Tájkép (1930) – amelyen a magyar falu megragadására törekszik – sokkal valósághűbb a klasszikus képeihez viszonyítva. Egy másik tájképe, a Tavasz (1930) foltrendszerből építi fel tájstruktúráját, amely így dermedtséget sugároz. Ennek keretbe foglalására a kerítés, mint a táj határát kijelölő és a kép ritmusát meghatározó szerkesztő elem tűnik fel.

Az 1934-ben, Párizsban festett Vihar után az életmű egyik legkarakteresebb művét adja. Főszereplője két idegen, egymástól távolodó idős nő, akik rozoga kerítések között fagyottan állnak a rideg, zaklatottságot sejtető, zilált lilás-zöldes színezetű tájban. Arcuk kísértetszerű és kifejezéstelen. Az éppen átvonuló komor tónusú viharfelhők valami baljós dolog eljövetelére utalnak, amit – ha megfestője nem is tudott – ösztönösen mégis megérzett. Közbeszólt a történelem, a vagonok készen álltak.

Farkas István: Vihar után

Farkas elkötelezett hazafiként élete vége felé sem akart menekülni. Vállalta, hogy eleget tesz az állami akaratot megtestesítő behívóban foglaltaknak, de – ahogy Baán László a kiállításhoz készült katalógus előszavában írja – „az utolsó percig hitt a civilizáció, a kultúra megtartó erejében, abban, hogy van, ami nem történhet meg.”[2] Hiába az erősen nemzeti érzelmű, Tisza-párti családi múlt,[3] hiába harcolt hazájáért az első világháborúban, hiába voltak politikai befolyással bíró kapcsolatai, hiába ismerte közvetlenül az édesapjától átvett kiadó vezető egyéniségét, Herczeg Ferenc írót. Mire a menlevele elkészült, már késő volt. Farkast és megannyi művésztársát a Horthy-rendszer egy tollvonással tette áldozattá.

A kiállítás utolsó termében elhelyezett megrázó videó-installáción keresztül – amelyben a festő leveleiben ad hangot annak a keserű felismerésének, miszerint napról-napra egyre csekélyebb az esélye a túlélésre – azonban többre enged következtetni egy vakon követett eszmerendszer protokolljának maradéktalan betartásánál. Látleletet ad Magyarországnak egy politikailag zavaros és destruktív korszakáról, aminek eredményeképpen egy korábban nemzetközileg ünnepelt magyar festő életútján át válik tapinthatóvá az egyik embertelen történelmi tragédiánk ténye. A faji alapú logika a társadalomból senkit nem kímélt. Ekként érdemeik és tehetségük sem volt elengedő a megmeneküléshez. György Péter úgy fogalmaz Az ártatlanság látszata című, Élet és Irodalomban megjelent kritikájában, hogy „a kortárs magyar festészet szcénájában a traumatikus magyar történelem mindig is marginális volt.”[4] Ennek ellenpéldájaként Kolozsváry Mariann nemcsak rámutatott újra Farkas István művészettörténeti jelentőségére, de tudatosította azt is, hogy kontextus nélkül nincs esztétika – ahogy Farkas esetében is –, a magyar festészet kizárólag a magyar történelemmel szorosan együtt létezhet. Ennek szerves része a holokauszt magyarországi története is, amellyel a magyar kultúra még csak mostanában kezdett el szembenézni.

Farkas István szinte egyedüli magyar festőként be tudott illeszkedni a francia művészeti életbe a legnagyobbak közé, mégis mindvégig otthontalan festő maradt Párizsban és hazájában is. Az első világháború utáni magyar modernizmus egyik legeredetibb, kora egyetlen festészeti stílusához sem igazodó alkotója, épp ezért szükséges rendkívüli művészetét a magyar művészeti kánonba átfogóbban integrálni. A magyar kulturális életnek és emlékezetpolitikának pedig az egyéni, mindmáig tetten érhető drámáját kell beépítenie önmagába, feldolgozásában pedig a teljes magyar társadalomnak osztoznia kell. Életművének utolsó korszaka megmásíthatatlan lenyomata egy vészterhes történelmi korszak kényszere által diktált, folytonos fenyegetettség érzésének.

Szigliget, Villa Kabala – Tóth Ádám felvétele

A négyzetes kép: Farkas István – Végzet, 1934 (Séta a víztoronynál).
A főoldal és a facebook-kép a Vihar után című festmény
Az utolsó kép a cikkben a szerző saját fotója. Szigliget, Villa Kabala

 

Források:

Kolozsváry Marianna (szerk.): Kihűlt Világ. Farkas István (1887-1944) művészete. Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2019. 

Kolozsváry Marianna Kihűlt világ. Farkas István (1887–1944) művészete című könyvének bemutatója az Írók Boltjában

Kovács M. Dávid: Halálba küldték a szorongás legfranciásabb magyar festőjét. Farkas István-kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. In: Index, 2020. 01. 02.

 

[1]S. Nagy Katalin: A Farkas István teremtette világ, In: Kihűlt Világ. Farkas István (1887-1944) művészete. Kolozsváry Marianna (szerk.), Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2019. 75. oldal

[2]Dr. Baán László előszava. Kolozsváry: i. m.  9. oldal

[3]Markója Csilla: Szemben a katasztrófával. Kolozsváry: i. m.13. oldal

[4] György Péter: Az ártatlanság látszata. In: Élet és irodalom, 2020. 03. 27.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Tóth Ádám --


További írások a rovatból

art&design

Az érintések láthatatlan története Az érintések láthatatlan története
Szántói Lilla taktilis érzékelésen alapuló kiállításáról
art&design

Létjel-aktualizáció Létjel-aktualizáció
A magyar performansz története 1966–2018 (2): 1968, Bauer Sándor (1969), Galántai György és a Balatonboglári Kápolnaműterem (1970–73), Hajas Tibor (1974–79)
art&design

Hommage à Róna Viktor Hommage à Róna Viktor
„Herceg a vasfüggöny mögött”

Más művészeti ágakról

gyerek

Családbarát és Közösségi Múzeum Családbarát és Közösségi Múzeum
Családbarát és Közösségi Múzeum díjat kapott a Deák17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galéria
irodalom

A szerelmi líra reformja A szerelmi líra reformja
Oravecz Imre: 1972. szeptember, Magvető Kiadó, 2020
irodalom

Szilánkok a Kaleidoszkópban Szilánkok a Kaleidoszkópban
A MINEK Kollektíva és a Halszájoptika közös estjéről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés