„Az ember vagy kíváncsi, vagy boldog! Aki kíváncsi, az hamar megöregszik! Aki boldog, az meghal!” (Halász Péter)

Nyugati magyar performansz (1972-) / 1

A nyugati kapitalista országok, szerte a világban, ahol már ismerték és elfogadták a performansz művészetet, nyitottak voltak annak hazai vagy „bevándorló” alkotóinak fogadására. A disszidens magyarok előbb-utóbb állampolgárságot, munkát, fellépési lehetőséget kaptak. Néhányan közülük világhírűek lettek.

A Magyar Műhely folyóirat munkaközössége 1972–87 között Marly-le-Roy (Párizs) és Hadersdorf (Bécs) helyszíneken tízszer, majd a politikai enyhülés alatt és a rendszerváltás után, 1985–95 között magyarországi városokban (Kalocsa, Szombathely, Keszthely) háromszor tartotta meg találkozóit, ahol nemzetközi magyar részvétel mellett, a klasszikus és neoavantgárd művészet elméleti kérdéseit vitatták meg, különös tekintettel a vizuális és fónikus költészetre. A ’75-ös találkozón Kibédi Varga Áron (1930–2018), Hollandiában élő, neves irodalomtörténész „elvetendő” hagyománynak nevezte a nemzeti témákat, a realizmust, a happy endet, a romantikát és a költészetet. Olyan újításokra hívta fel a figyelmet, mint a nyelv problematizálódása (Joyce és az abszurdok) és a demokratizálódó művészet (Living Theatre, happening és beat-költészet). A találkozók külön színfoltja volt, hogy a kiállítások, koncertek mellett a résztvevők ad hoc duói ún. „közös műveket” (képzőművészet / irodalom / zene / performansz) hoztak létre. Ladik Katalin, Erdély Miklós és Szentjóby Tamás folyamatosan részt vettek, felléptek a programokon.

1977-ben Bujdosó Alpár és Csutak Magda (1945–), a ’77-ben Ausztriába emigrált romániai képzőművésznő adták elő Szöveg fából, vaskarikából I-II. című akciójukat. A „szövegek” aranyozott porcelán fragmentumok voltak, melyekre Bujdosó vizuális írásszövege került, majd Csutak a porcelántáblát széttörte és újra összeillesztette. Akár Platón korsója: „...az elfelejtett ideák újra fölidézhetőek (például a korsó égben látott ideája, a ’korsóság’). Ha ez sikerült, akkor az ideát egy fenoménhez nyomhatjuk, például formátlan agyagba, hogy a jelenségek világát az ideális világhoz hasonítsuk. Az eredmény (egy cserépedény) aztán a mi művünk lesz.” (Vilém Flusser) 1989-ben Papp Tibor és Maurer Dóra egy lélegzetelállító performanszban emlékeztek meg Pátkai Ervin (1937–85), ’56-ban Párizsba emigrált konstruktivista szobrászról. „Mintha a műtermében bekövetkezett robbanás után látnánk a munkáján dolgozó Pátkai Ervint immár mindörökké az elragadtatás(élet) vakító fényében, ragyogásában, az extázis(halál) vakító sötétjében, éjszakájában. Pedig csak annyi történt, hogy Maurer a közönség előtt a dobogón hanyatt fekvő, fejét, lábát mozdulatlanul a levegőben tartó, merev, görcsbe rándult testet egy végtelennek tűnő alufólia tekerccsel tetőtől talpig betekeri.” – írta róla Székely Ákos (1945-) szemtanú, költő.

A SQUAT (’erőszakos, jogtalan letelepülő’) Színház New York-i sztorija különleges magyar, de nem különösen szerencsés. Állandó személyes és anyagi gondokkal küzdöttek. 1976. január 20-án kivándorlás, azután húsz mohikán 15 éve (1977–91) a Vadnyugaton. Andy Warhol lemkó (ruszin-magyar) szülőktől származó popikon gyakorlati és életmodelljét követték. Művészeti kommunájuk beköltözött egy hatalmas, ötszintes házba, a nyugati 23. utcában. Az előadásoknak helyet adó tér a földszinten volt, az utca felé néző nagy ablakkal. Felette minden családnak, párnak egy szint jutott, tágas terek voltak és a nagy, közös konyha. Itt laktak, itt dolgoztak. A magánéletük „nyilvános történés”, ha úgy tetszik happening lett, mint a legendás Factory-ben. Az akcionizmus, happening és performansz minden elemét felhasználó „színházi” előadásaikat „bárhol” bemutatták. A Disznó, gyerek, tűz! (Pig, Child, Fire!, 1977) színházi koncept kirakatban előadva, az Andy Warhol utolsó szerelme (Andy Warhol’s Last Love, 1978) lakásban és kirakatban előadott színdarab, a Halál úr és Szabadság asszony (Mr Dead And Mrs Free, 1981) film és élő show egy üzlethelyiség kirakatában. Az író-rendezők Halász Péter (1943–2006) és Bálint István (1943–2007).

KLIKK A KÉPRE! Lou Reed: Andy’s Chest (1972 / 3:18)

Az Andy Warhol utolsó szerelme volt a legjelentősebb és mértékadó, „hazaérő” előadásuk, aminek részletes leírása magyarul először ’79-ben az újvidéki Új Symposion folyóiratban jelent meg. Változatos, nonkonform térszervezés, a szereplők tudatos és teljesen magukra hagyott cselekvései, intuíciók és követendő modellek, személyes és nemzedéktelen (nemzettelen) szövegek, a magyar és internacionális nyelvet (nem) beszélő előadásmód. Valami radikálisan más. Nem magyar, nem amerikai. Nem is nagyon lehet érteni, csak leírni. Kathleen (Kathleen Kendel), a kövér, anyaszült meztelen boszorkány és Warhol (Bálint) beszélgetnek, közben Halász videózza őket. „A képernyőként szolgáló függöny eltakarja az utcát, míg a TV-ekránon megjelenik az Empire State Building kivilágított tornya. A forgalom kavarodásában táncolva egy megégett arcú ember [Breznyik Péter, 1947–] áthalad az úttesten. Warhol félrehúzza a függönyt az ablakról, kikapcsolja a neonlámpát, visszatér a ’filmre’. Az ablakdeszkán ül. A technikus tortával kínálja. Warhol lassított mozdulatokkal elutasítja. A technikus elfelezi a tortát. Warhol lefényképezi a saját részét. A technikus ugyanarra az ablakdeszkára telepszik. Felnyit egy sörösüveget, eszi a tortát, majd az üveggel betöri az ablakot – az utcai zaj, a járókelők beszéde beszüremlik a terembe. A táncoló ember a törött ablakon keresztül kiveszi a sörösüveget. Iszik belőle, a táncot nem szakítja félbe. A törött üveg csikorog a lába alatt. Warhol fekete napszemüveget vesz föl. A technikus egy dallamot fütyörész és gitározik. A Empire State Building lángokban áll.” (Halász/Bálint) Kathleen és a 12 éves Ulrike Meinhof (Bálint Eszter, 1966-) beszélgetnek. „K: Olvastam az újságban, hogy két vagy három éve fölakasztotta magát, vagy fölakasztották. Nem emlékszem pontosan. U: Igen. És a halál pillanatában egy idegen szeretett.” Végül, de sokára: egy ismeretlen nő bejön az utcáról, és Warhol ölébe ül. Balettzene csendül föl Mozart Don Juanjából, míg a fóliamennyezet leereszkedik. Benne, mint a tükörben, a közönség látja önmagát. Amikor a mennyezet ismét fölemelkedik, a színtér üres. A színészek megöregedtek és meghaltak. A „színházban” ülő nézők szembenéznek az utcán ácsorgó benézőkkel. Látják magukat a TV-ben.

KLIKK A KÉPRE! Lou Reed & John Cale: Songs For Drella (1990 / 55:55)

[Ez a szubjektív/objektív esszé a kanadai Le Lieu (Quebec City) avantgárd művészeti központ felkérésére készült. 2021-ben, angol-francia nyelven fog megjelenni a világ 1998–2018 közötti performansz-művészetét bemutató kötetben.] Folyt. köv.

Képek © Halász Péter örököse (fekvő kép a főoldalra), Triceps (négyzetes kép a leadben), Nagy Pál (kép a Facebookra), Csutak Magda (fejléc kép a cikk tetejére) – a szövegbe beszúrt képek szerzőit az aláírásokban jelöltük.

További részek:

(1) Talpra magyar avantgarde! Történelmi-politikai alapvetés és a Kádár-korszak (1): 1920, 1956, Magyar Műhely (1962), Az ebéd (1966)

(2) Létjel-aktualizáció Kádár-korszak (2): 1968, Bauer Sándor (1969), Galántai György és a Balatonboglári Kápolnaműterem (1970–73), Hajas Tibor (1974–79)

(3) Auswanderer Raus! Kádár-korszak (3): Altorjay, Szentjóby, Baksa-Soós, Halász, Kántor, Najmányi, Botond, Tót... (1967–79)