bezár
 

art&design

2020. 08. 27.
Talpra magyar avantgarde!*
A magyar performansz története 1966–2018 (1): 1920, 1956, Magyar Műhely (1962), Az ebéd (1966)
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):
„A happening filozófiai oldalát tekintve a nihilizmus, a sötétség, az irracionalizmus hirdetése, az egészséges emberi tevékenység tagadása. Vallásuk az erőszak és a hisztéria.” „Schwitters” titkos ügynök (1966)

Ha egy idegen meg akarja érteni a magyar performansz történetét, 100 évet kell visszamennie az időben. Meg kell ismernie azokat a történelmi-politikai eseményeket és okokat, amelyek ezt a műfajt létrehozták, negligálták vagy radikálisan megváltoztatták. Rögtön tisztáznunk kell: egyrészt van magyarországi performanszművészet, másrészt világszerte van magyar performanszművészet, és ezek időben és térben párhuzamosan léteznek. És, hogy a nívós magyar performansz mindig ideológiailag stimulált, ellenzéki, elkötelezett baloldali művészet volt és maradt. Magyarországon a „fehér” kontra „vörös”, a „népnemzeti” kontra „urbánus” jelzőkkel fölcímkézett ideológia vagy világszemlélet évszázadok óta harcosan szemben áll egymással. Furcsa tény azonban, hogy az internacionálisan bejövő avantgárd művészetet a nacionalista (akár militáns) keményvonal már a XX. század eleje óta komolyan támogatta. Ezért a magyar performanszot mindig politikai kontextusban kell vizsgálnunk.

A megcsonkított ország (1920–1956)

A Párizs környéki békék lezárták az I. világháborút, köztük a negyedik volt a trianoni, amit 1920-ban írt alá a háborúban vesztes Magyar Királyság (mint az Osztrák-Magyar Monarchia egyik utódállama), és a győztes antant szövetség hatalmai. A trianoni béke – ’diktátum’, ahogy a magyarok joggal nevezik, mert az Antant önkényesen, hatalmi fölénnyel erőszakolta ki –, meghatározta az ország új határait, és sok kis multinacionális államot hozott létre a térségben. A terület 2/3-a veszett el, mintegy 3,3 millió magyar rekedt kívül az új magyar állam határain. A fontosabb elcsatolt területek: Erdély (Románia), Felvidék (Szlovákia), Vajdaság (Szerbia) és Kárpátalja (Ukrajna). Ez a máig tartó geopolitikai helyzet súlyosan megnyomorította a magyarok lelkét és gondolkodását: bánat és düh uralkodik rajtuk. Az idült állapotot – talán – az egyesült Európa fogja feloldani.

A szociáldemokrata őszirózsás forradalom és a „Tanácsköztársaság” vörösterrorja (1918-19) után következett a jobboldali fehérterror, majd a revizionista korszak, vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó 1920–44-ig tartó uralma. Sikerült az országot fenyegető teljes külpolitikai elszigeteltségből kitörni a nagyhatalmak és az ellenséges szomszédos országok ellenére, de a nagy gazdasági világválság (1929–33) idején mégis ez lett „a hárommillió koldus országa”. A II. világháborúban a magyarok a „tengelyhatalmak” (Német- és Olaszország, Japán) mellett harcoltak. Miután a Vörös Hadsereg kiverte a fasisztákat Magyarország területéről, majd, szovjet segítséggel, a magyar kommunisták 1945–48 között fölszámolták a demokrata berendezkedésre való törekvéseket, Rákosi Mátyás pártelnök vette át a keménykezű irányítást. Elkezdődött a pártállam, a sztálinista rendszerű totális diktatúra kiépítése (1945–56).

E korszakokban nem beszélhetünk performanszról, csak az erőszakos keleti élet-halál véres happeningjeiről. Bár a XX. századi body art, a durva akcionizmus és a rituális színház alaptechnikái már megjelentek: a rafinált kínzási módszerek, a nyilvános kivégzések ceremóniái, a börtönvilág kafkai terei, az éhezés animális brutalitása...

Kis-Magyarország (1920)

Kádár-korszak (1956–1989) / 1

Magyarország 1955-ben aláírta a Varsói Szerződést, és ezzel belépett a közép- és kelet-európai szocialista országok védelmi katonai-politikai szervezetébe, ami több évtizedig szabta meg az élet és a művészet mikéntjét. Ezt eleinte kizárólag a szovjet modell szolgai követése jellemezte, ami a művészetben a primitív, sablonos szocialista realizmus. Kádár János kommunista politikus lett a szovjet típusú rendszer 1956–88 közötti időszakának miniszterelnöke. Nevéhez fűződik az ’56-os forradalmat követő kemény megtorlás. 1956 októberében a magyar nép fegyveresen felkelt az elnyomó szovjet-magyar kommunista rendszer ellen, amit az orosz tankok vérbe fojtottak. A harcokban 2652 magyar állampolgár és 720 szovjet katona esett el. A forradalom következményeként közel 200 ezer magyar hagyta el az országot, túlnyomó többségük Ausztria és Jugoszlávia felé menekülve. 1957 után a forradalom aktív tagjai közül több százat kivégeztek, tízezreket börtönöztek be vagy internáltak.

1957-ben három fiatalember: Papp Tibor (1936–2018), Nagy Pál (1934-) és Bujdosó Alpár (1935-) elmenekül a szülőföldjéről. 1962-ben Párizsban létrehozzák a Magyar Műhely című irodalmi, kritikai és művészeti folyóiratot és könyvkiadót, ami a nyitott szellemű magyar művészeti kísérletek meghatározó fóruma lett, és maradt mindmáig. Kádár Államvédelmi Hivatalának titkosszolgálata, a külföldre fókuszált III/II-es ügynökök megfigyelték őket, de beépülni soha nem tudtak a körükbe. Az elkövetkező évtizedekben, szoros kapcsolatot tartva az anyaországi és elcsatolt területeken (főleg Jugoszlávia és Szlovákia), valamint a nyugaton élő magyar avantgárd művészekkel, előadóestek és performanszok sorozatait hozták létre. Mivel „nyomdászok” voltak, saját estjeiken eleinte tipográfiai költeményeket vetítettek szimultán, többnyelvű szövegmondással, kortárs élőzene kíséretében. Később computergrafikai, hangköltészeti performanszokat is előadtak. Ők voltak a magyar multimediális performansz ősei és kezdete. Kimondhatjuk, hogy nyomdokukon haladva szinte egyetlen magyar performer sem foglalkozott „tiszta” performansszal: jelentőset alkottak az irodalom, képzőművészet, zene, színház, film és fotó területén is.

Nagy Pál / Magyar Műhely (1983) © Nagy Pál

A hatvanas évektől kezdve Magyarországon lényeges szempont lett a konszolidáció, az átmenet az ún. „puha diktatúrába”. Kádár személye és politikája, a „gulyáskommunizmus” máig éles viták tárgya. Vezető kultúrpolitikusa Aczél György volt, aki a ’60-as évek közepén hivatalos gyakorlattá tette a hírhedtté vált „három T” (támogatjuk – tűrjük – tiltjuk) irányelvét a művészetben. Ezt adminisztratív vagy rendőri beavatkozással is végrehajtották. A mű és alkotója elválaszthatatlan, tehát azok a művészek, akik a politikailag nemkívánatos „imperialista” művészeti stílusokhoz kapcsolódó alkotásokat hoztak létre, maguk is nemkívánatosak lettek. Ők kerültek a hivatalosan nem rögzített, de a politikai bürokrácia jól működő gépezetében ismert tiltott kategóriába. Találunk példát arra is, hogy meggyőződéses baloldali alkotókat – mint pl. Kassák Lajost (1887–1967) – progresszív művészeti tevékenységük miatt szigeteltek el. A performanszot eleinte, mivel még nem ismerték, nem értették művészeti konfrontációját és kívülállását, meghagyták a tűrt kategóriában, de a ’70-es évektől már radikálisan tiltott műfaj volt.

Az ebéd (Budapest, 1966) © Szentjóby Tamás

Az ebéd – Batu kán emlékére című, első magyarországi „happeningre” 1966. június 25-én, Budapesten került sor. Az aktorok Szentjóby Tamás (1944-), Altorjay Gábor (1946-) és Jankovics Miklós (194?) voltak, kb. húsz művész-értelmiségi nézővel. Valójában nem happeningről, hanem dadaista eventről beszélhetünk. Látszólag sem a történések, sem a cím nem voltak kapcsolatban semmivel sem. Az esemény egy régi, XV-XVI. századi, boltíves pincében zajlott, amely kertből volt megközelíthető. A látogatóknak egy sűrű lugason kellett átjutniuk, melynek végén a derékig földbe ásott, írógépen gépelő, csinovnyik szemellenzős Szentjóby fogadta őket, aki mögött egy fölgyújtott babakocsi lángolt. Mellette egy leszúrt ásót kötelek kötöttek össze egy poroltóval, a kötél végén pedig lábosba rakott eleven csirke volt, amit néha fölhúzott, majd visszaengedett. A pincébe lejutókat teljes sötétség után a kortárs lengyel zeneszerző, Krzysztof Penderecki Hirosimájának eltorzított, frenetikus hangerővel szóló változata fogadta. Miután a zene véget ért, az asztalon álló és lángoló rózsacsokor halványan bevilágította a helyiséget. Altorjay és Szentjóby az előtérben álló asztalnál ült, amin a vázán kívül egy alumínium ételhordó volt. A háttérben ember nagyságú képkeret, jégszekrény, fölötte pedig rozsdás biciklikerék órával, melyet az akció alatt többször elindítottak és megállítottak. A csirke az asztal mellett vergődött, lábosba kötözve. Miközben az ételhordóból natúr paprikás krumplit ettek, a bekapcsolt erősítők fölerősítettek valamennyi zajt, beleértve a mikrofonhoz tartott csirke rikácsolását és az öklendezés hangját, amikor műanyag zsákokba próbálták meg kihányni az ebédet. Szentjóby beletette a csirkét a zsákba, a tartalmát Altorjay fejére öntötte, majd szögeket vert a tányérokba. Csirkepaprikás, emberrel.

Altorjay taglót vett elő, és megpróbálta összezúzni a berendezést, a keretbe foglalt Jankovicsot fogkrémmel kenték be, az első sorban ülő nőnek két élő fehér egeret adtak a kezébe, amelyeket a happening során a résztvevők ide-oda dobáltak. Jankovicsra rohamsisakot adtak és odakötözték a kerethez. Az összetört asztalra ráállították a biciklikereket és két rozsdás rollert, összeerősítették őket, majd bekenték kenőszappannal és fogkrémmel. Ezután nagy mennyiségű tollat szórtak szét, a rolleres-csirkés installációra, valamint a közönségre, akik oda-vissza szórták a tollakat. A hátsó sorokban valakik gyújtogatni kezdtek, de Altorjay eloltotta a tüzet. Pirosra és kékre színezett gipszet kevertek, bekenték és megdobálták vele Jankovicsot és a közönséget. Közben tűrhetetlen hangerővel megszólalt Beethoven Örömódája (összevágva a Hirosimával), és az akció végletes eksztázisba torkollott: Jankovics fejére öntötték a maradék gipszet, rothadt anyagokkal megdobálták, nyakába kötötték a csirkét, és spárgákkal mindennel összekötözték, majd mindenkit mindenkivel megpróbáltak összekötni. Ekkor Szentjóby termosszal összetörte a villanykörtét, és sötét lett. A bejáratot időközben ismeretlenek bútorokkal torlaszolták el, így csak nagyon nehezen lehetett kijutni az „óvóhelyről”.

Batu, az Arany Horda rettegett első kánja, a XIII. századi magyarországi tatárjárás fővezére és az „ebéd” fogalma a címben utalás a keletről jött hódítókra és mindarra, amit „benyelettek” a magyar néppel. Kegyetlen étkezés volt ez, sok értelmetlen gesztussal, ízetlen gasztronómiai humor az országot megszálló, és ott 45 évig „ideiglenesen” állomásozó szovjet csapatok számlájára. Az eseményen részt vett a „Schwitters” fedőnevű titkosügynök is, aki részletes jelentést készített róla: „A happening filozófiai oldalát tekintve a nihilizmus, a sötétség, az irracionalizmus hirdetése, az egészséges emberi tevékenység tagadása. Vallásuk az erőszak és a hisztéria. Gyakorlati megvalósulása a polgár elképesztésére, a túlhajtott dekadencia érvényesítésére szolgál. Amerikai válfaja végső stádiumában erőszakos cselekedetek özönéhez, tömeges kábítószer élvezethez, a rendőrséggel való nyilt megütközéshez vezetett.” A rendőrség hetekig eredménytelenül folytatta a nyomozást, hogy kiderítse, milyen rejtett politikai szándékok voltak az égő babakocsi szimbolikájában...

Krumplipaprikás a la natúr

KLIKK A KÉPRE: Az ebéd titokban felvett részlete (8:04) van alatta © Gyémánt László


* Petőfi Sándor (1823–49), a magyar népies költészet legkiemelkedőbb alakja, szabadelvű forradalmár, a nemzet költője és hőse, aki a ’48-as szabadságharc utolsó csatájában esett el, kozák ulánusok ölték meg. Nemzeti dalában írta: „Talpra magyar, hí a haza! / Itt az idő, most vagy soha! / Rabok legyünk vagy szabadok? / Ez a kérdés, válasszatok!” Ezt az örök kelet-közép-európai kérdést vetette fel 1973-ban Tót Endre (1937-) neoavantgárd művész, megadva egy artisztikus-történelmi kontextus új lehetőségét.

[Ez a szubjektív/objektív esszé a kanadai Le Lieu (Quebec City) avantgárd művészeti központ felkérésére készült. 2021-ben, angol-francia nyelven fog megjelenni a világ 1998–2018 közötti performansz-művészetét bemutató kötetben. – A magyar olvasóktól elnézést kérek, hogy számukra már ismert társadalmi-politikai tényeket is olvasniuk kell. De, ezt rajtunk kívül csak mi tudjuk...] Folyt. köv.

Képek © Tót Endre (fekvő kép a főoldalra), Szentjóby Tamás (fejléc kép a cikk tetejére, kép a Facebookra) – a szövegbe beszúrt képek szerzőit az aláírásokban jelöltük.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Triceps --


További írások a rovatból

art&design

A Gonosz Bálna A Gonosz Bálna
Posztszocialista vakuemlékek és megidézett gyermekkor az ISBN Galériában
art&design

A hely és a tárgy szimfóniája A hely és a tárgy szimfóniája
Élménybeszámoló a Kiscelli Múzeum „Ragyogj!” című kiállításáról
art&design

Létjel-aktualizáció Létjel-aktualizáció
A magyar performansz története 1966–2018 (2): 1968, Bauer Sándor (1969), Galántai György és a Balatonboglári Kápolnaműterem (1970–73), Hajas Tibor (1974–79)
art&design

Finom kis információk nagy felháborodások helyett Finom kis információk nagy felháborodások helyett
Interjú a félig bécsi, félig budapesti Andreas Fogarasival a bécsi művészeti életről, aktuális munkákról és Magyarországhoz fűződő viszonyáról

Más művészeti ágakról

Interjú Ubrankovics Júlia színésznővel filmes és színházi szerepeiről, amerikai tapasztalatairól
irodalom

A kontakt-Margó első napja A kontakt-Margó első napja
Benne: Díjátadó, Mucsi Zoltán, Pető Péter
irodalom

Szilánkok a Kaleidoszkópban Szilánkok a Kaleidoszkópban
A MINEK Kollektíva és a Halszájoptika közös estjéről
Oláh Judit: Visszatérés Epipóba


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés