Lehet, hogy a  tavernák túlságosan lebutították a görög népdal fogalmát. Meg kék ajtó, nyilván, Mykonosban minden kék, itthon is kékek a görög éttermek. Aztán  Enikő, akit szőkeként ismersz meg, befesti a haját. A Facebook-posztjában azt írta, október 28-án lesz novella, zene és kék dolgok. Nem szándékosan a zenés irodalmi estre lett ilyen a haja, azt mondja nekem később.

Az est  káosszal kezdődik a KisPrésházban. Eltörik egy tányér, a süteménynek annyi, a kávégép mormol, és a kanalak csörömpölése konferálja a  két fiatal művészt, akik egy gimnáziumba jártak. „Nagyon durva, hogy most már közös esteket szervezünk együtt.” Fehér Enikő rövid beszámoló után felolvassa novelláját, a Néni tablettát – szerelmi bánatra egy idős asszony mazsolás kalácsa, vagy rántott csirkecombja a legjobb. Agatha nénit a heroina képzelete teremti, így könnyebb az érzelmi függőség leszokása. Amikor az idő gyógyító ereje hatni kezd, jön a csattanó.

Az első novellát követően Radisz Afrodité megpengeti új kobza húrjait. Amikor énekhangja kiszalad a torkából, öt másodpercig élnek előítéleteim. Itt valami melankolikus, halk és trubadúrra hasonlító hangulatra számítottam, vagy tányértörésre, mint a görög tavernákban, ami megvolt, de Afrodité hangja  az érzékeket borzolja fel. Semmit nem értünk a szövegből, de érzünk mindent. Ez történik, ha az archicortex bekapcsol.

Weöres Sándor  A teljesség felé -ben azt írja: „Olvass verseket oly nyelveken is, amelyeket nem értesz. Ne sokat, mindig csak néhány sort, de többször egymásután. Jelentésükkel ne törődj, de lehetőleg ismerd az eredeti kiejtésmódjukat, hangzásukat. Így megismered a nyelvek zenéjét, s az alkotó-lelkek belső zenéjét. S eljuthatsz oda, hogy anyanyelved szövegeit is olvasni tudod a tartalomtól függetlenül is; a vers belső, igazi szépségét, testtelen táncát csak így élheted át."

Azt gondolom, Weöres gondolati síkja a dalokra is kiterjed. Nem kell a szöveg ahhoz, hogy átéljük a zenét. Nem kell mindig a  szavakat hívni, hogy megértsünk valamit.  Elég néhány ősi hang, hogy átéléssel közelíthessünk az örökségünkhöz.

Az anyatársadalom, vagy másképpen nevezve, a kismamák közösségének elutasító viselkedése még a modern korban is tud sebeket okozni. Ha neked a legbüdösebb a gyereked, ha petpalackból itatod és nem jár, amikor a többiek már futva totyognak, az anyaság nem lesz vidám szerep. Fehér Enikő második novellája, a Mama – mennyország ezt a hierarchikus, látszólag összetartó szubkultúrát – az anyákét – mutatja be. Fiatal lányként rettegni kezd az ember, hogyha odáig jut, ne ő legyen a kitaszított.

A Tatabánya pedig a haza, a származás és identitáshatározó szerepük története. Tatabánya az utóbbi években átadta magát a romlásnak, a pályaudvaron mintha megállt volna az idő, ugyanazok a helyszínek és emberek maradtak, ugyanazok a bódék és árusok, mint régen.  

Semmi sem változik, időközben egyre lejjebb és lejjebb süllyedő vidéki városokkal gyakran történik ez, a jelenség ott érződik Fehér Enikő soraiban is, aki Radisz Afroditével együtt tatabányai származású. Aki született budapesti, el sem tudja képzelni, mi a szépség bécsi épületek nélkül.

Egy betegség története van elrejtve a boszorkányos szertartásban és megint ősi rigmusokban. A Halgerinc című novella szívében a vers a lüktetőér, a mágia szivattyúja. Enikő  mikrofonon dobol, halak, bálnák meg rímek táncolják körbe a teret. 

Aztán Afrodité énekel, cigányul vagy görögül. Megidézi a hétköznapokat, amikor  zenét hallgatunk a városi zajban, hogy meghalljuk magunkat. Hogy ne halottat játsszunk, mert épp elmegyünk otthonról. Elmegyünk hazulról.

Édes boszorkányom, láttál angyalt holtan? A vers egyik sora az est címadója: Most halottat játszom. Ki bírja tovább a víz alatt?  Ezt a mesés szimbólumrendszerrel felépített verset, amiben megmagyarázhatatlan, földöntúli dolgok történnek, már hallottam, Hajdúböszörményben, akkor vártunk a PestText eredményhirdetésre. Most ott van a top 10-ben, amit Fehér Enikő egy szigeten, tíznapos egyedüllét közben írt..  

Radisz Afrodité hangjában őserő lakozik, még utoljára kiereszti közénk, a szabadba. Mert ez a hang felszabadulása, a torokból külvilágra jutás, utána meg a külön világokba, amelyet magunk alkotunk – József Attila-i szófordulattal élve – hogy minket is felszabadítson.

Szerelmes levél Z.-nek, egy olyan alaknak, aki az elbeszélő szerint úgy néz ki, mint Charles Bukowski. A megszólaltatott hang kapkod, mintha csak elszavalná a verset, mert menne már haza. Az alkotói én rejtőzik a sorok mögött, aki a világ összes dühével szemére hányja egy költőnek, hogy az irodalom  érdekorientált világ, a siker receptje pedig: ordítani. Az nyer, aki a leghangosabban ordít. Dühös és kemény szavakba ágyazott szubkultúra-kritika. Mert nem hiheti senki, hogy az irodalom egy halott, tankönyvszagú valami.

A két lány bűvköre ujjaikkal és hangjukkal terjed, legyen az ujjhoz  laptopbillentyű vagy húros hangszer, legyen a hang belső vagy kinyíló.

Művészetük autentikus, és a legjobb értelemben vett „női”. Szoknyában járnak, kibontott hajjal és nagy fülbevalóval, de a 21. század tereiben, viszik a népdalt, a boszorkányok mágiáit – akik egyébként csak a vizuális kultúrában öregek és bibircsókosak. Totemoszlopot állítanak a hagyományoknak, közben azt gondolja, aki ismeri őket, hogy erőteljes nők, egyenlő felek.