bezár
 

zene

2021. 05. 18.
Egy üres szoba megtöltése
Magánbeszélgetés Király Ernő avantgárd zeneszerzővel* (születésének 102ik, halálának 14ik évében)
Tartalom értékelése (6 vélemény alapján):
„102 tavasz hava áztatott / nyár heve tikkasztott / ősz lombja takargatott / tél fagya zsibbasztott” – Király Ernő

Két hatalmas jobb fül az Első Nagy Fül Fesztivál pódiumán: a kétszeresen jobban hallók független zenei találkozója ez, a Mu Színházban.

Második nap, este hét óra: kint hideg van, bent korán, mégis rengetegen várakoznak. Ma a 79 éves Király mester kezd, a magyar kortárs zene Kassákja.

„Citrafónia citrafónra. Előadja a szerző, a citrafón feltalálója. A Citrafónia 18 részből álló, szvitszerű kompozíció, amelyben napjaink hangzásvilága tükröződik. E változat 8 tételből áll. Durata: cca 25’” – áll düledező gépírással, német-szerb-angol méltató cikkek kollázsától koszorúzva, a fénymásolt szórólapon. Ki tudja, melyik évszázadból üzennek ezek a zenék… És a lap másik oldalán: „Változatok B betűre, tablofónra”. A darab 1996-ban készült, Chris Cutler zeneszerzőnek ajánlva. Időtartama: cca 12’

Király Ernő Játszik. Hangosított partitúra alulemezen, tablofónján. Karmolja, marja, veri a liliputi húrokat, simogatja, dörzsöli, szakatolja a B-felületet. Népi zajzene. Dinamikus erotika. Elektromos kaparás. Kínait, al-dunai székelyt idéz. Zither über Alles! Mindenki citerál.

Szomorúan nevetségesek ezek a népies címek, amikor már „átkelt a Vándor az Atomkoron”. Mégse nevetséges, mégse szomorúság. A Csodaszarvas: űr, cyber, pszichedelia. A Zsongás: instruálja a konstrukciót, billentyűzik a húrokon. A délszláv Körtánc: rémisztő ütőerő. A Csupasz madár: minden, amit a húrokon lehet: pengetés, ütögetés, vonózás, húzogatás, megérintés és szemmel verés. A Jégvirág: csoszog, ujjperecei pattognak, mint a rianás. A Patakocska: gyöngyöző effektek, gyönyörűség. A Terefere: a beszéd utánzása, a beszéd után. A Jajszó: vonót vesz elő, tétovázik, fémhuzalos korbácskefe-csattogás. És a ráadás: a Szúnyog: ahogy „játszik”, az a naivitás, az a zsenialitás, kép.

A 88 éves Mester sírja (Újvidék, 2007) © Király Zsolt

Hogyan indult zenei pályafutásod?

Kamasz koromban kezdtem zenét tanulni és muzsikálni. Az első hangszerem a gitár volt. Egy gyári kollektívában dolgoztam, ahol az egyik kollégám hegedülgetett. Ő beszélt rá, mivel a hegedűhöz túl öreg voltam, a gitározásra. Elmentünk egy hangszerboltba – még mindig érzem a szagát –, megvettem a gitárt és elkezdtem tanulni. Ma is őrzöm: ez volt az első hangszerem, amelyen a gitár klasszikus irodalmából játszottam műveket. Később a gyári kollégáim rábeszéltek, hogy próbálkozzam más hangszerrel is. Ekkor kezdtem el trombitán játszani. Így kerültem kapcsolatba a dzsesszel. Bevettek egy amatőr nyomdász-zenekarba is, aztán később én is alakítottam egy ’tánczenekart’. Közben zongorázni is tanultam. Zongora viszont nem volt mindenütt, ezért nekiláttam a tangóharmonikának. Aztán a gamelén és a hawaii zene hatására hawaii gitáron is játszottam, erősítővel. 1940-41-ben be kellett vonulnom katonának, ahol jelzőkürtös lettem. Ez a beosztásom a jugoszláv hadsereg szétveréséig tartott. Hajszál híján nem lettem német hadifogoly. Hazatérésem után folytattam a zenélést. Később megnyílt a szabadkai zeneiskola, ahol elkezdtem tanítani különféle hangszereken, húsz-harminc növendékem volt. Megalakult a városi vasutas zenekar, ahová mint trombitás kerültem be; létrejött a városi opera és a színház, ahová szintén bevettek. Ott elkezdtem kürtözni, mert a színháznak éppen nem volt kürtöse. Három-négy évig, 1953-ig voltam a színházi zenekarban, színpadi zenéket is írtam. Egyik gyerekkori barátom a rádióban újságíróként dolgozott, és beszervezett engem oda, magyar szerkesztőnek. Mindez akkortájt volt, amikor már népdalgyűjtéssel is foglalkoztam. Anyám falusi lány volt, százszámra tudott népdalokat, úgyhogy a népzenével kicsi gyerekkorom óta közvetlen kapcsolatban voltam. A rádióban aztán a népzenei osztályt vezettem. Szabadkán egy bérházban laktunk, és ott kezdődött a városi zenével való megismerkedésem. Ott szerettem meg a zörejt és a zajt. A házban üzemelt egy kocsma, ahol éjjel-nappal szóltak a hangszerek. Akkoriban még nem nagyon terjedt el a rádió. Dudások, trombitások, harmonikások játszottak ott folyamatosan. A házunkkal szemben pedig egy óriási kaszárnya állt, ahol minden reggel, délben és este hallgattam a trombitajelzéseket. A takarodót, az ébresztőt, az ebédre hívást stb. mind megtanultam. Állami ünnepeken pedig a rezesbanda szólt a környékünkön. Ráadásul akkoriban az emberek még énekeltek. A házunk előtt hajtották ki mindennap a nyájat, ezért minden nap hallottam a kolompot, a bégetést, a pásztor furulyájának hangját, a kutyaugatást. Tőlünk néhány sarokra volt a Lloyd kávéház is, ahol szalonzenekar játszott… Ez öt-hat éves koromban történt. Ebben a hangzáskavalkádban éltem, amelyből mindegyik ugyanannyira érdekes.

Talán azért is kezdtem ennyi hangszeren játszani, mert ennyire sokféle zene érdekelt egyszerre. Már a rádióban dolgoztam, amikor egy barátom, Bodrogi Zsigmond színész beállított hozzám, és kezembe nyomta Bartók és Kodály Húsz magyar népdalát azzal, hogy ez őt nem érdekli. Így ismerkedtem meg a műveikkel, és nagyon megragadott zenéjük számomra teljesen újszerű hangzásvilága. Érdekes, hogy egy zeneileg annyira nyitott városban, mint Szabadka, ezt az újító szellemű anyagot egyáltalán nem ismerték. Tőlük kaptam meghatározó inspirációt a népzenegyűjtéshez is. Amikor először kimentem Palicsra és környékére, nem találkoztam sehol népdalokkal, csak műdalokkal. Nagyon elkeseredtem sikertelenségemen. De nem nyugodtam bele. Első népdalaimat Ludaspusztán, egy nyolcvanéves temetőcsősztől, Sebők Istvántól gyűjtöttem. Magnetofonnal a hátamon jártam, és fotókat is készítettem folyamatosan. Ezeket az anyagokat bevittem a rádióba, és műsort csináltam belőlük. Amikor az igazgató és a vezetőség meghallgatta, azt mondták: „Király, hát mit csinál maga? Ez a középkor! Mit gondol majd rólunk a világ, hogy ilyen műsorokat sugárzunk?” Mindenki azt hitte, hogy ilyen zene már nem létezik. Nagy viták és harcok után azonban sikerült a műsoromat folytatnom. Magnóval gyűjtöttem, és lejegyzéseket is csináltam. Abban az időben, 1956–58-ban a magnószalag nagy újdonság volt, ezért tudtam csak öt-hat szalagot kicsikarni a rádiótól, amelyeket meg is töltöttem. Aztán jött egy rendelet, hogy át kell adnom a szalagokat. Kétségbeestem, éjjel-nappal bent voltam a rádióban, és egy-két hónapon át írtam a felvett népdalok lejegyzéseit. Egy szalagon ötven-hatvan darab volt, és amikor lejegyeztem, át is adtam. Csak egyetlen szalagot sikerült – az összes többiből válogatásként – átjátszanom.

Elmentem a Vajdasági Múzeumba, ahol az igazgató, Rajko Nikolić segített abban, hogy tovább gyűjthessek. Rögtön létre is hoztuk a múzeum folklór lemezosztályát. Egy üres szobát kaptam egy szekrénnyel és egy íróasztallal, amelyekben szintén nem volt semmi. „Sajnos csak ennyit tudok magának nyújtani, időnként kaphat napidíjat, útiköltséget, és igyekszünk hangszalagokat is beszerezni” – mondta. Nagy nehezen aztán a múzeum kerített egy 25 kilós Webster magnetofont, amellyel – biciklin, ökrösszekéren – jártam a terepet. Az évek során több mint háromezer dallamot gyűjtöttem. Később nem csak a magyar, de a ruszin, a szlovák, a román stb. nemzetiségek zenéjét is. Ha tamburára, citerára akadtam, azokat is megvettem vagy elkértem az emberektől. Ezek mind bekerültek a múzeumba. A hangszerekről is készítettem néhány ismertetést, leginkább a citera izgatott. Akármelyik faluba mentem, duda, furulya nem, de citera az volt. Bajsán például egy iskolai osztály növendékeitől harminc darab, különböző típusú citerát tudtam összeszedni – ez volt a legtömegesebb és leggyorsabb gyűjtés az életemben.

Király Ernő: Citrafon (1974) © Király Zsolt

Hogyan jutottál a citeragyűjtéstől a citrafonig?

Hallgattam, hogy a parasztciterások hogyan hangolnak, milyen technikával játszanak, és én magam is elkezdtem citerázni. Úgy éreztem, hogy valamit kell ebből a hangszerből csinálni, nagyon népszerű pengetős hangszer, és a gitár miatt közel állt hozzám a hangzása. Sokat gondolkodtam, hogy mit lehetne kezdeni vele. A hangolásokkal is kísérleteztem, próbáltam mindenféle eszközökkel megszólaltatni: ütőkkel, vonókkal, üveghangok stb. Elektromos erősítővel is kipróbáltam. Később írtam a citeráról egy hosszabb tanulmányt, ami Kodálynak is nagyon tetszett. 1974-ben aztán egy éjszaka megálmodtam a citrafont: másnap lerajzoltam. Betettem a vitrinbe a rajzot, sokáig nézegettem, és elhatároztam, hogy vertikálisan fogom megépíteni, mint egy orgonát. Ez funkcionális, hiszen a citrafonban elhelyezett különböző citerákhoz így könnyebben hozzá lehet férni. Sokáig kísérleteztem, mert a munka nem ment egyik napról a másikra. Sok mikrofont is beépítettem – a rádióban tudtam ezekkel kísérletezni.

A citrafon segítségével létrehozott hangzás nagyban különbözik a népzeneitől.

Ez attól függ, hogyan nyúlok hozzá. A citrafonon lehet hagyományosan is játszani. Ismerjük a hárfa vagy a cimbalom stb. játéktechnikáját, hangzásvilágát, engem azonban az új hangzások lehetőségei érdekelnek. Az, hogy milyenek azok a citerába rejtett, látens hangok, és felerősítve hogyan szólalnak meg. Ezeknek a hangoknak hihetetlenül széles spektruma van. A hangzásváltozás nagyban attól függ, hogy valaki hogyan szólaltatja meg a citrafont. Ujjal, pengetővel, vonóval, ütőkkel más-más hangzásokat kapunk. A citrafon sokkal jobban alkalmas a preparálásra, mint a zongora, és inkább olyan zenét játszom rajta, amelyet más hangszereken nem lehet előidézni. John Cage óta elterjedt az ilyen módon használt zongora, de ezzel az a probléma, hogy a zongorát csak egyféleképpen lehet preparálni. A zongora némileg másképp szól, ha tálcákkal, láncokkal vagy pálcikákkal izoláljuk a húrokat, de az eredmény lényegében hasonló marad. A citrafonon a hagyományos hangszerhasználatot keverem az újszerűen megszólaltatott hangokkal, és ezekből hozok létre megírt vagy improvizált zenét. A 3-5 citerából összeállított citrafont egyébként egy hangszernek tekintem. A hangolása is érdekes dolog. A magyar pentatónia öt hangból áll. Hogyan lehetséges szimmetrikussá tenni ezt a hangszert? Ezért építettem a citrafonba öt citerát. A lá-pentatont leírtam ötféleképpen, vertikálisan, különböző transzpozíciókban. Öt skálát jegyeztem így be, és elosztottam ötfelé vertikálisan. Ezzel is az autentikusság megtalálása volt a célom. Így lett ez bővített kvart, középen ki vannak emelve a húrok, ahol, ha a húr egyik fele mondjuk C-re van hangolva, akkor a másik fele Fiszre. Ha D-re van hangolva, akkor a másik fele Asz. A húrokat bővített kvartokra osztottam, vagyis az oktávot elosztottam pontosan a felére. Így ezek a bővített intervallumok nagyon érdekesen szólnak.

Hogyan fogadta a kortárs zenei élet a citrafon megjelenését?

Nagyon érdekesnek találták. Az első demonstrációm Szabadkán volt. Nagy sikerem volt, de nem tudták hová tenni a dolgot. A következő bemutatót Opatijában tartottam. Itt Ladik Katival Franci Zagoričnik vizuális költeményeit akartuk előadni. Vártuk Katit, de ő nem érkezett meg. Szerencsére a vokális részt előre felvettük szalagra. Branimir Szakács zeneszerző többekkel feljött a színpadra, körülfogták a hangszert és nézegették, akárcsak itt Budapesten a közönség. Szakács nézegette, ütögette, és aztán megszólalt: „Ez egy szintetizátor – a citrafonon is lehet ismétlődő struktúrákat játszani! Ez egy kész komputer!” Mivel a citerának hosszú a menzúrája, nem tizenkétfokúra hangoltam a nagyobb, mélyebb citerákat, hanem huszonnégyfokúra. Tehát negyedhangos játékmód is lehetséges a citrafonon. A citrafonon a fehér és a fekete kockák a zongora billentyűzetének felelnek meg, a piros kockák pedig a negyedhangok. A hangszer terjedelme több mint öt oktáv (E1 – Gisz3)

Két évvel később, 1976-ban építetted meg a tablofont.

A családomban sokan énekeltek és rajzoltak: Radák Xénia, a második feleségem is sokat rajzolt, a gyerekek pedig írtak. Éjszakánként, amikor az íróasztalomon dolgoztam, a mellettem lévő asztaltól hallottam a toll sercegését és a papírsuhogást. Sokáig hallgattam, és arra gondoltam, hogy ebből is lehet valamit csinálni. Így született meg az a gondolat, hogy behangosítom ezeket a zörejeket és hangokkal kombinálom, így érdekes hanghatásokat lehet elérni. Behangosítottam először a bádogot, és meghúztam rajta egy vonalat. Fantasztikusan szólt! Hónapokig ezzel voltam elfoglalva, kísérleteztem. Az írásnak és a betűnek sajátos ritmusa van. Az ábécé betűinek vagy a geometriai síkidomoknak más és más. Bozay Attila mondta egyszer, hogy a tablofonnal érdekesebbé lehet tenni a geometriát. A geometrikus alakzatokból csináltam egy kompozíciót, amit Robotnak neveztem el. Miközben a hangszeren lerajzoltam a robotot, az őt felépítő síkidomoknak más és más hangot adtam. Egyébként morzejeleket is lejátszottam már a tablofonon. A tablofon kimondottan ritmushangszer.

A tablofon gyakorlatilag „megzenésítette” a vizuális költészetet.

Igen. A tablofon a rajz és a szöveg hangosítása. A budapesti koncerten előadott Variációk B betűre tulajdonképpen egy audiovizuális kompozíció. Van néhány betű, amelynek nagyon hasonló a ritmusa, de a ritmus megváltoztatásával sok lehetőség adódik. Egyébként az írott betűk nagyon különböznek. Én végigjátszottam a magyar ábécét, a sorozat címe: Alfabétum. Hogy most miért a B betűre esett a választásom? Talán azért, mert eszembe jutott, hogy Beethoven Bonnban született, és ha Bonn, akkor egy másik városra is gondolhatunk, mondjuk, Budapestre… A hangszer elnevezése hasonló a citrafonéhoz. Ha már annyi fon van, ebben meg benne van a tabló és a tábla is, meg hang, tehát fon is, hát akkor legyen a gyerek neve: tablofon.

Ladik Kati Király-partitúrát ad elő (1976) © Ladik Katalin

Milyen zeneszerzők hatottak a munkásságodra?

A klasszikus, a preklasszikus és a romantikus zeneszerzők, a bartóki és a kodályi hangzásvilág, akkor a szerb Slavenski, meg Sztravinszkij. Később személyesen is megismerkedtem Varèse-zal, és elkezdtem én is elektronikával foglalkozni. A rádióban a szalagmanipuliáció segítségével komponáltam néhány elektronikus számot, az egyik rajta van a Phoenix című CD-men is. Aztán Stockhausen; és 1961-ben Párizsban láttam Pierre Schaeffer Szimfónia egy embernek című művét, és Kagel egyik botrányt okozó darabját. Ők be is vittek a stúdióba, megmutatták, hogyan készülnek ezek a dolgok. Amikor a hatvanas évektől kezdve megrendezték nálunk a Zenei Biennálét, minden évben sok izgalmas európai zeneszerző művét lehetett hallgatni. Zágráb volt ekkoriban a nyugat kapuja: Sztravinszkij is ott dirigálta valamelyik művét. Stockhausen is eljött egy alkalommal, Cage-dzsel is ott találkoztam. Egyébként, ha nem ismerem meg ezeket a stílusokat és alkotókat, tőlük függetlenül is ilyen irányban dolgoztam volna tovább. A népi siratóénekekben is fantasztikus clusterok vannak, egyszer Dél-Szerbiában hallottam négy asszonyt így énekelni. Mindenki a maga módján siratott, és egyszerre. Akkor ott van az isztriai zene, amelyik nem temperált. Az isztriai furulyák negyedhangosak… A magyar népzenében is van improvizáció: a cigány énekes, akárhányszor énekel el egy nótát, mindig másképp teszi. Beethoven is, amikor a műveit játszotta zongorán, mindig egy kicsit megváltoztatta, dühöngött is a karmester… Az improvizáció nem újkeletű dolog. Nem kellett feltétlenül nyugatra menni, Jugoszlávia sokszínű zenéje annyira gazdag volt. Csak fel kellett tárni azt a hangzásvilágot, amit a nagyközönség addig nem ismert. Én ezt a kettőt összekötöttem: ha a népzene ennyire szabad és improvizatív, akkor ezt miért ne lehetne a komolyzenében is csinálni? Jó példa erre a citera hangolása. Megkérdeztem egy bácsikát: „Hogyan hangolja ezt a hangszert?” „Hát a hangomhoz.” „És a kísérőhúrokat?” „Hát, azok csak úgy dorombolnak.” Nem hangolta a hangszert, húrok helyett meg villanydrótokat húzott fel. Ha ez őt nem zavarja, és ez jó neki, akkor nekem miért ne lenne jó? Tapasztaltam olyat is, hogy diatonikusan játszottak, nem pedig kromatikusan. Ez kihatott az éneklésre is: diatonikusan, tisztán énekeltek. Ez a középkori gregoriánnal van összefüggésben, ahol nem voltak még félhangok.

Hogyan kerültél kapcsolatba Chris Cutlerrel, az avantgárd angol Recommended Recordsszal?

Véletlenül, és Kovács Tickmayer István jóvoltából. Addig három nagylemezem jelent meg, amelyeket elküldtünk a világ minden részére. Valahogy kijutott az egyik Chris Cutlerhez. Először Japánban akarta kiadni a műveimet egy avantgárd kiadó, de valószínűleg történt valami, mert pénzt küldtek, de lemezt nem. Később Cutlertől kaptam egy levelet, szintén azt írta, amit a japánok, hogy szeretné megismertetni a zenémet a világgal. Így jelent meg a Phoenix című legutóbbi CD-m Angliában. Később aztán együtt is játszottunk trióban Tickmayerrel és Cutlerrel a belgrádi Ring Ring Fesztiválon, amely egy improvizatív zenei rendezvény. Minden előzetes megbeszélés nélkül adtunk egy másfél órás koncertet. A közönség őrjöngött.

Mit üzensz a fiatal zenészeknek?

Kísérletezzenek minél többet, de hallgassák a régebbi zenét is, hogy meg tudják állapítani, mi az új és mi az igazán régi a műveikben.

Molnár Zoltán, Király Ernő és Szabó Palócz Attila © Fotó: Dávid Csilla

Király Ernő: Téma variációkkal

47 tavasz hava áztatott

nyár heve tikkasztott

ősz lombja takargatott

tél fagya zsibbasztott

a folyóparton sétáló lányok fehér lábszára

a nappal térdig a széllel combtövig kacérkodott

amíg a fagylalt olvadt

a kávéház teraszán valaki felakasztotta magát egy pohárba

a cognac lüktetését visszaverték a dobhártyák

minden asztalnál beszélgettek valamiről

a szoba nyirkos levegője pipafüstbe mártotta magát

hogy a kacajok pengéje vékonyabbra szelhesse a sóhajokat

a hanggörbék jégvirágot rajzoltak a szemek üvegére

magnetofonszalagra

és minden köpésnyi hang megjegesedett

Király Ernő: Spectrum (LP) © Király Zsolt

Kovács Zsolt: Király Ernő spektrumai

(részletek a tanulmányból, 2002)

Király Ernő grafikus partitúrái is példázzák a zeneszerző tiszta formák és arányok, valamint a burjánzó, összetett struktúrák iránti vonzalmát, ezek szintézisét megteremteni akaró alkotói orientációját. Kottáit szemlélve szembetűnik az absztrakt, geometriai formák dominanciája, amelyek hol önmagukban definiálják az interpretációs értelmezési tartományt (Actiones), hol pedig szimbiózisban élnek a hagyományos lejegyzési módokkal. A kották anyagának zenei kidolgozásához – John Cage-hez hasonlóan – pontos instrukciókkal látja el a muzsikusokat, elegendő teret hagyva azonban egyéni elgondolásaik megvalósításához. Néhány vizuális művének megszólaltatásánál ismét felhasználja a szalagzene eszköztárát is. Zeneszerzői tapasztalatai sajátos módon ötvöződnek Fekete-fehér énekhangra, hangszeregyüttesre és magnetofonra című művében: „E kompozíció megírására Vaszilij Kandinszkij azonos című grafikája inspirált, amelyet 1986 elején zenei nyelvre transzponáltam. A darab két egymásba fonódó részből áll. Az elsőben a kép negatívjának alapján főleg zörejek, nem temperált hangok, clusterek hangzanak, míg a második részben temperált hangok, dallamok, akkordok csendülnek fel. A hagyományos hangszerek mellett helyett kapott a sziréna, a metronóm, a köcsögduda; a gyermekjátékok közül pedig a csörgő, a robot és egyéb. Az első részben a nem temperált hangok képzése miatt a hangszereket preparálni kell. A zenélők váltakozva szólóban, duóban vagy közösen játszanak. Játékuk előzőleg magnetofonszalagra rögzített gépzajok, hanghalmazok zsongásába vegyül. Az énekes beszélve, énekelve betűket, szótöredékeket szólaltat meg. Az árnyék és fény játéka ez, illetve a zörejek és a temperált hangok kavargása egy zsongó térben."

Gyulai Elemér pszichológus színhalláselméletét tanulmányozva egy új grafikus partitúrasorozat, a Flóra-ciklus komponálásába kezdett. Ennek lényege, hogy a színek és a hangmagasságok között összefüggések mutathatók ki. „Dr. Gyulai hetvenkilenc alanyon végzett kísérletei alapján megállapította, hogy a C–G hangcentrumnak a piros a megfelelő szín, a D–A-nak a sárga, az E–H-nak a zöld" – írja Kovács Tickmayer István. A Flóra-sorozatban minden kotta egy-egy virág fényképe. A hangnemeket a virág színei határozzák meg, míg a sűrűséget, a tempót, a motívumokat stb. a virág erezete, rajzolata.

Király Ernő a hetvenes években két hangszert tervezett és épített. Kétségtelenül hatással volt rá Harry Partch munkássága. Sok párhuzam vonható a két művész elképzelései között. Partch előszeretettel kísérletezett az oktáv mikrotonális osztásán alapuló új hangolásfajták létrehozásával, amely szorosan összefügg a természetes hangolásról szóló elméletével, melyben nagy szerepe volt a népzene, a Európán kívüli zene iránti fogékonyságának, s műveit éppen ezért gyakran nevezik komponált etnikus zenének. Király pályáját végigkíséri a citera, a citerában rejlő új hangzások keresése, az alternatív játéktechnikák kialakításának igénye. „Századunk második felében, az elektroakusztikai berendezéseknek köszönve, a klasszikus hangszerek egy részének változott a formája, neve és vele együtt a rajtuk játszott hangok színe, minősége és nem utolsó sorban a technika és a játékmódok lehetősége. Új hangok is megszólaltak, amelyek eddig nem léteztek, vagy csak alig voltak hallhatók, s ezért nem szolgálhattak a kifejezés eszközéül." (Kovács Tickmayer István). Király Ernő a népi hangszerek közül a citerát találta a legalkalmasabbnak az átalakításra. Előszeretettel kísérletezett új hangolások kialakításával, hangszedőket épített a hangszerekbe, preparátumokat és új kellékeket (vonó, ütő, ujj) használt megszólaltatásukhoz.

Ennek a kísérletezésnek eredményeként született meg egy új hangszer 1974-ben: a citrafon. A hangszer alapját egy nagy rezonátortest, egy doboz képezi, melyre öt darab különféle nagyságú és hangolású citera van felerősítve. Némely citerák úgy vannak konstruálva, hogy fogólapjukon negyedhangnyi lépésekkel vannak a bundok elhelyezve, a hangszer teljes hangterjedelme öt oktáv. Hangerejének fokozása érdekében 16 db pick upot épített Király a citrafonba, így alkalmassá téve a kamarazenekarokban való megszólaltatásra.

Másik hangszerét, a tablofont 1976-ban készítette Király. Az instrumentum kialakításában fontos szerepet játszott Király vizuális notációkkal való kísérletezése, a vizuális költészet iránti érdeklődése. „E találmánynak az a célja, hogy a rajz vagy az írás vonalait ne csak láthatóvá, hanem hallhatóvá is tegye, vagyis a rajzoló-zenélő az alkotás pillanatában mindkét médiumot kifejezésre juttassa." (Király Ernő)

A tablofon rezonátorteste egy 50×70 cm méretű, 1 mm vastag, enyhén hajlított bádoglemez, melynek bal oldalára különféle hangkeltő eszközöket szerelt fel, melyeken temperált és nem temperált hangok egyaránt megszólaltathatók, jobb oldalára helyezhető fel a papír, amin a rajz vagy az írás készül. A hangszeren sokféle játéktechnika alkalmazható: ütős, vonós, pengetős. Vagy bármi más.


* A beszélgetés 1998. október 5-én volt, Pesten, Frici papa vendéglőjében. Közreműködött: Sőrés Zsolt

Király Ernő (Szabadka, 1919 – Újvidék, 2007) vajdasági néprajzkutató, avantgárd zeneszerző. 1954–1983 között az Újvidéki Rádió magyar népzenei műsorait szerkesztette, és állandó munkatársa volt a Magyar Szó napilap művelődési rovatának. Első szerzeményei közé tartoznak a szabadkai költők verseinek megzenésített változatai. Műveinek meghatározó eleme a népzene és az avantgárd összefonódása. Új hangzások és zenei formák után kutatva két új hangszert is feltalált és konstruált: a magyar népi citerákon alapuló citrafont (1974) és a multimediális tablofont (1976). Élete során több, mint háromezer magyar, szerb, ruszin, cigány népdalt gyűjtött, rendszerezett és rendezett könyv formájába. Vajdasági cigány népzenei gyűjtése egyedülálló kiadvány. 1992-től az MMA tagja volt. 2003-ban Párhuzamos kultúráért díjat kapott. Ladik Katalin fónikus költészetének felfedezője és első támogatója. Fiuk, Király Zsolt, neves kortárs zeneszerző.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Triceps --


További írások a rovatból

Háttérinterjú Csonka Andrással, a Zeneakadémia programigazgatójával versenyekről, művészeti ügynökségekről, a koncerttermek működéséről
Interjú Boldoczki Gáborral pályakezdésről, menedzsmentről, a művészi felelősségvállalásról
A 2021. február 19-i előadások

Más művészeti ágakról

irodalom

Egy szó megtisztítása Egy szó megtisztítása
Prae Műfordító Tábor, tábori napló, 1. nap
art&design

Kereszt a világ végén Kereszt a világ végén
Keresztes Zoltán oroszországi fényképeiről
irodalom

Két napig a test körül Két napig a test körül
A Test-symposium – Irodalom, elmélet és kritika című konferenciáról
irodalom

De vajon mi az, ami rejtve marad? De vajon mi az, ami rejtve marad?
A Margó Irodalmi Fesztivál harmadik napja


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés