bezár
 

art&design

2021. 06. 12.
Az otthon fogalma alapjaiban határozza meg munkáimat
Interjú Schwéger Zsófia festőművésszel külföldi felsőoktatásban szerzett tapasztalatokról, kapcsolati háló építéséről és az időbeosztás fontosságáról
Tartalom értékelése (4 vélemény alapján):
Schwéger Zsófia Amerikában és Angliában képezte magát, jelenleg a New York-i Sapar Contemporary és a budapesti Inda Galéria egyaránt képviseli. Azt, hogy külföldön szeretne tanulni, már egészen fiatalon tudta, de a képzőművészet felé egyetemistaként fordult. Diplomája megszerzése után szinte egyből jelentős ösztöndíjakat nyert el, nagy presztízsű művészeti intézményekben állított ki, felkerült a Forbes magazin 30 Under 30 Europe listájára is. Május végétől a Cristea Roberts Gallery-ben láthatók munkái a „Just what is it...?” című csoportos kiállítás keretében.

PRAE: Szegeden születtél, majd öt évig Amerikában tanultál, most pedig Londonban élsz. Mesélnél arról, mikor és miért döntötted el, hogy külföldön képzeled el a jövődet?

Nem egyik pillanatról a másikra döntöttem úgy, hogy külföldre költözöm, ezért nehéz pontosan meghatározni. Egészen kisgyerek korom óta tanultam angolt és franciát, kilencedikes-tizedikes koromban pedig már jártam angol nyelvi táborokba és részt vettem külföldi csereúton is. Ezek az élmények megmozgatták a fantáziámat: milyen lenne külföldön iskolába járni, és nem csak egy-egy útra elmenni. Ha nem is rendelkeztünk olyan anyagi háttérrel, hogy a szüleim elküldhettek volna egy külföldi egyetemre, de támogattak és hozzájárultak ahhoz, hogy a rendelkezésre álló eszközök segítségével elérhessem azt, amit szeretnék. Nekik köszönhetően, és mert jó tanulmányi eredményeim mellett angolul is beszéltem, tizedikes koromban elnyertem az ASSIST nevű, középiskolásoknak szóló amerikai tanulmányi ösztöndíjat. Egész tanévre egy New York-i bentlakásos magániskolába mehettem tanulni, gyakorlatilag költségmentesen. Szemben a memorizáláson, feleltetésen és dolgozatokon alapuló magyarországi oktatással, itt elsősorban szövegértésre, írásra, kritikus gondolkodásra tanítottak minket.

Időközben a szüleim elköltöztek Budapestre, így amikor Amerikából hazajöttem, a pestszentlőrinci, kéttannyelvű Karinthy Frigyes Gimnáziumba kerültem. Ez az egyik olyan magyar állami gimnázium, ahol elérhető a Nemzetközi Érettségi Program. A kreativitás helyett természetesen ebben az esetben is a tanuláson volt a hangsúly, azonban ugyanazt az érettségi vizsgát tehettem le, mint mondjuk a New York-i bentlakásos magániskolában tanuló tehetős diákok, így az eredményeink könnyen összehasonlíthatóvá váltak. A nemzetközi érettségi tette leginkább lehetővé azt, hogy amerikai egyetemre jelentkezzek. Így kerültem végül a Wellesley College-ba, ami Massachusettsben, Boston külvárosában található.

Scwéger Zsófia

Enteriőr, Just what is it…? c. csoportos kiállítás, Cristea Roberts Gallery, London, 2021. A Cristea Roberts Gallery jóvoltából. Fotó: Maxwell Anderson

PRAE: Ekkoriban már tudtad, hogy képzőművészettel szeretnél foglalkozni?

A külföldi élet iránti érdeklődésem volt meg hamarabb, a képzőművészeti irány egészen az egyetemig csak hobbi szinten élt bennem. Korábban jártam szakkörökbe, szerettem is nagyon, de nem gondoltam a képzőművészetre úgy, mint egy valós karrierlehetőségére.

PRAE: Mikor volt az a pont, amikor ez átfordult benned?

Az amerikai alapoktatásban egy évem volt eldönteni, hogy mire szeretnék szakosodni. Voltak szigorú alapkövetelmények, például a négy év alatt a specializáció mellett minden tudományágból meghatározott számú kreditet be kellett gyűjteni. Azonban már az első évtől jártam rajzra, ami annyira megtetszett, hogy aztán másodévtől az összehasonlító irodalomtudomány mellett a képzőművészetet is felvettem főszakként. Először itt értek olyan impulzusok, hogy azt gondoljam, a képzőművészetből lehet valami nagyobb dolog számomra azon kívül is, hogy valami szépet rajzolok. Kifejezhetem a gondolataimat vizuális módon, és ez képes érzelmi hatást gyakorolni a közönségre. Hozzám ez a kutatói álláspont van közel.

Diploma után, amikor lejárt a vízumom, haza kellett mennem a családomhoz, viszont 2012 legelején a szüleim elköltöztek Budapestről Londonba. Már innen adtam be a jelentkezésemet mesterképzésekre, és mire döntéshelyzetbe kerültem, addigra megszerettem Londont, és végül a Slade School of Fine Art lett a befutó.

Schwéger Zsófia

On the Tube (Jubilee Line, London), [Metrón (a londoni Jubilee vonal)], akril, vászon, 30x25 cm, 2020.

PRAE: Mit tapasztaltál a londoni művészeti képzésben?

Ide már portfólióval együtt, a szakirányt megjelölve kellett jelentkezni. A festészet, szobrászat és média szakok közül a festészetet választottam. Ekkoriban még nem festőként gondoltam magamra, de az alapszakos diplomamunkám – így a portfólióm is – festészetről szólt. Az egyetemen három részre osztották a diákságot, évfolyamonként húsz-húsz hallgatóval, tehát egy időben nagyjából százhúsz hallgató járt a két évfolyamra. Elég nagy szabadságot kaptunk, akár a szakok közötti átjárásra is volt példa.

Hetente egy-két alkalommal a csoportvezetővel bejártuk a műtermeket – ahol mindenkinek egy íróasztalnyi hely jutott és egy kis falfelület –, megbeszéltük egymás munkáját, meghallgattuk a kritikákat és tippeket gyűjtöttünk. Emellett volt még néhány szeminárium is, de már a legelejétől önállóan kellett dolgoznunk, így elsősorban azt várták el tőlünk, hogy minden nap legyünk bent és haladjunk. Mivel a műterem nyitott volt és együtt dolgoztunk benne, a kialakuló versenyhelyzet miatt folyamatos nyomás alá kerültünk.

Schwéger Zsófia

Enteriőr, csoportos kiállítás, SITE131, Dallas, 2019.

PRAE: Korábban olyan intézményekben képezted magad, amelyeknek az előmenetelhez szükséges feltételei szigorúak, mégis világosak voltak. Nem okozott nehézséget, hogy hirtelen bekerültél egy olyan közegbe, ahol úgy kell teljesíteni, hogy közben nincsen meghatározva a konkrét feladat?

Az amerikai egyetem utolsó évében a műteremben készültem a diplomakiállításra, ezért ekkor már megtapasztaltam, milyen az, ha saját magamnak kell beosztani az időt. Muszáj volt napról napra haladni, hogy a kitűzött dátumra meglegyen az anyag. Mégis teljesen másként éltem meg ezt az időszakot, mert akkor egyedül dolgozhattam, nem voltak körülöttem más festők. Ezért a londoni képzés határozottan mélyvíznek számított, az elején nem is szerettem annyira. A többiek teljesen más irányból és eltérő életszakaszból érkeztek, huszonnégy évesen én voltam az egyik legfiatalabb diák. Volt olyan hallgató, aki már egy sikeres első karrierrel a háta mögött vágott bele a képzőművészetbe, hogy az legyen számára a második. Megint más már alapszakról érkezett és ismerte a rendszert, tudta, hogyan kell navigálni benne.

PRAE: Felkészített titeket a londoni egyetem a diploma utáni életre és a karrierépítésre? Kaptál ebben iránymutatást valakitől?

A kétéves képzés első évét arra szánják a tanárok, hogy szétszedjék a praxisodat. Az első személyes műtermi konzultáción nekem azt javasolták, hogy bár az is jó, amivel egészen addig foglalkoztam, de inkább csináljak valami mást helyette. Egy évet töltöttem azzal, hogy próbálgassam ezt a valami mást. Mire a második tanévbe értem, addigra keresztülmentem egy kritikai, kutatói és technikai fejlődésen, így a diplomakiállításra készülve már magabiztosan tudtam kiállni a munkám mellett, nem téríthetett el tőle senki. Ilyen szempontból arra ment ki az oktatás, hogy milyen a munkád, hogyan dolgozol, miként beszélsz és írsz a műveidről. A csoportos megbeszélések alatt megtanultuk mindezt és arra is felkészítettek minket, hogy magabiztosan, de a kritikára nyitottan álljunk ki magunk mellett. Nem arról szólt az oktatás, hogyan lehet ezzel pénzt keresni vagy galériákkal tárgyalni, viszont ennek hiánya téma volt az évfolyamtársaim között. Volt, hogy néhány tanárnak kikértük a véleményét ilyen dolgokról egy kávé vagy egy korsó sör mellett.

PRAE: Szerinted feladata az intézményes művészeti oktatásnak, hogy bevezesse a hallgatókat azokba a mindennapi megélhetéshez szükséges ismeretekbe, melyekkel a szakmai életben majd találkoznak?

Mi a fontosabb az oktatás szempontjából, hogy kiváló minőségű legyen valakinek a praxisa, vagy hogy tökéletes üzletembert faragjanak belőle? Nyilván a művészeti teljesítmény a fontosabb, az mindennek a pillére, de tény, hogy szükség van üzleti alapismeretekre is. Én ezeket a praktikus dolgokat úgy tudtam elsajátítani, hogy egyetem mellett részmunkaidőben egy irodában dolgoztam. Ott tanultam meg a vállalati működés alapjait és az ahhoz kapcsolódó elvárásokat: milyen csapatok vannak egy cégnél, mik az alapvető üzleti funkciók, hogyan állnak egymáshoz a kollégák, mi a professzionális kommunikáció ebben a közegben, és a többi. Képzőművész szemmel ez mind hasznos volt olyan értelemben, hogy egyéni vállalkozóként működve ismernem kell ezeket az alapelveket.

Emellett a kapcsolati háló építéséről is sokat tanultam még a Wellesley College-ban, ami magyar szemszögből különleges módon nem koedukált, hanem egy női egyetem. Emiatt sokan azt feltételezik, hogy valószínűleg régimódi és konzervatív intézmény, de ennek éppen az ellenkezője igaz. Sokkal inkább a női karrier felemeléséről és a fiatal női hallgatók támogatásáról van szó. Mivel az osztályteremben csak lányok vannak, ez segítség abban, hogy a halkabb szavú lányok megtalálják a saját hangjukat. Létezik egy olyan sztereotípia, miszerint a nők nem annyira jók a networkingben, mert kevésbé magabiztosak, mint a férfiak. Emiatt a legelejétől nagy hangsúlyt fektettek a kapcsolati háló kiépítésére, és bátorítottak arra, hogy vegyük fel a kapcsolatot az egyetem volt diákjaival, akik hasonló ágban helyezkedtek el, mint ami minket érdekel. Az egyetem híres alumnáinak nagy része a maguk szakterületén belül úttörőnek számít, ilyen például a politikai életben Hillary Clinton vagy Amerika első női külügyminisztere, Madeleine Albright, de üzleti, jogi, orvosi vonalon is sokan kerültek vezető beosztásba. Rengeteget beszéltek nekünk arról, hogyan segíthetjük mi, nők egymást. A művészet szempontjából ez azért is érdekes, mert fontos tisztában lenni azzal, hogy bár a londoni Slade festő szakos hallgatóinak körülbelül 80%-a nő volt, de a kereskedelmi galériákban sikeres karriert befutók között a nők egyértelműen kisebbségben vannak.

Schwéger Zsófia

Enteriőr, önálló kiállítás, Griffin Gallery, London, 2016.

PRAE: Említetted, hogy a céges környezetben találkoztál különböző kommunikációs platformokkal, például a social média szerepével. Neked is van általad kezelt weboldalad, Instagramod. Magadtól jöttél rá, hogyan kell ezeket a csatornákat építeni?

Honlapot a mesterképzéses jelentkezésemhez készítettem először, amikor már volt egy határozott portfólióm. A Facebook egyetemista koromban még teljesen másról szólt, mint most. Az Instagram is akkoriban nőtte ki magát, amikor mesterképzésre jártam, most pedig már egy nagyon jelentős színtere a képzőművészeknek is. Érdemes folyamatosan lépést tartani az internetes vizuális kommunikáció fejlődésével, hiszen ezek a dolgok elég gyorsan változnak. Az online jelenlét pedig nagy hasznára lehet a művészeknek, főleg, ha egy közönség inkább a social médián vagy más online platformon keresztül érhető el, mint a kiállításokon, illetve a földrajzi korlátokat is segít kiküszöbölni. Azt nem gondolom, hogy nekem, mint képzőművésznek az életem vagy a műtermem minden napját dokumentálnom és posztolnom kellene, ezt nem élvezem, annak ellenére, hogy nagy érdeklődéssel követem mások ilyen tartalmait. Egy alap jelenlétet fenntartok, és minden fontos eseményt, hírt megosztok.

PRAE: Két galéria is képvisel téged: a New York-i Sapar Contemporary és a budapesti Inda Galéria. Szerinted egy fiatal művész életében hol van az a pont, ahol esélyessé válik bekerülni egy galériához? A te esetedben hogyan történt ez?

Szerintem az egyéni, hogy ki mikor ér el a pályáján oda, hogy galériához kerüljön, ami függ továbbá a galéria profiljától és korától. Az esélyt néha a véletlen vagy a szerencse teremti meg, nem szokás nagyon fiatalon egy galéria művészévé válni. Előtte el kell érni valamit, illetve legyen elég mű, amivel non-profit kiállításokon, pályázatokon lehet szerepelni. Azután egy pályakezdő művésznek is az a jó, ha több galériával ki tudja próbálni a közös munkát, mielőtt elköteleződik valamelyiknél.

Én 2017 eleje óta dolgozom együtt az említett kereskedelmi galériákkal, ezeknek az együttműködéseknek az előzménye az angliai mesterképzés diplomakiállítása volt, amely nagy közönség előtt zajló, nyilvános esemény volt. A kiállítás apropóján portfólió és installációs enteriőrfotók is készülnek, ezzel az anyaggal aztán lehet más pályázatokra is jelentkezni. Nagy Britanniában az öt éven belül frissen végzett pályakezdő művészek számára sok színvonalas pályázat szól, amelyek anyagi támogatást vagy kiállítási lehetőséget nyújtanak. Nekem nagy szerencsém volt, hogy egyszerre több helyen sikerrel jártam, ezek közül hármat emelnék ki. Az első a Griffin Art Prize, amelynek keretében hathónapos műteremhasználati lehetőséget, anyagokat, szakmai támogatást, és a program végén önálló kiállítási lehetőséget kaptam. A második a nagy presztízsű New Contemporaries, ahova az egy éven belül végzett diákok közül kiválasztott körülbelül 40 művésztől fejenként 2-4 munkát válogatnak be. Ennél a pályázatnál a jelentkezés anonim, csak a beküldött képek alapján dönt a zsűri. Szakmai szempontból ez azért is volt jelentős, mert ekkor állítottam ki először intézményi közegben. A harmadik pedig a londoni Jealous Prize, amelyet egy nyomatokkal foglalkozó galéria oszt ki. A Jealous Gallery az ösztöndíj keretében finanszírozta egy limitált szitanyomat-sorozat előállítását, amely aztán a Royal Academy nyári kiállításán szerepelt, ahova minden évben 12 ezren jelentkezhetnek, így ez a megjelenés is jól mutat a szakmai önéletrajzban. Ez mind egyszerre, a diplomakiállításom utáni évben történt. És mert ekkoriban több helyen adtam interjút, gazdag sajtóvisszhangja lett a megjelenéseimnek. Ez alapján 2017 januárjában felkerültem a Forbes 30 Under 30 Europe listájára művészet kategóriában, ami már nemcsak a szakmai réteg számára volt érdekes, de szélesebb körben is híre ment. Ezután keresett meg a New York-i Sapar Contemporary galéria, és azon a tavaszon kerültem kapcsolatba az Inda Galériával is. A diploma utáni első két év elég kemény volt, nagyon sokat kellett dolgozni, mert majdnem minden felkérésre igent mondtam, attól félve, ha csak egy dolgot is elutasítok, talán örökre elszalasztok valamit.

Schwéger Zsófia

Miami Home [Lakás Miamiban], akril, vászon, 75x55 cm, 2020.

PRAE: A műveid felé terelve a szót: a honlapodon olvasható bemutatkozó szövegben az áll, festészeted fő témája többek között a „különböző országokban élés”, az „otthon”, a „valahova tartozás” élményének feldolgozása. Adja magát a kérdés, hogy ennyi költözés után téged mennyire befolyásol az, hogy éppen hol élsz és alkotsz?

Ez alapjaiban befolyásolja a munkáimat, már a kezdetektől. Az a koncepció motiválja a praxisomat, ahogyan egy térből hely, majd otthon lesz, hiszen az otthon fogalma és a valahova tartozás érzése tág és nehezen meghatározható. Amikor először vagy egy helyen, nem ismered, nem a tied, nem érzed magad otthonosan. De minél többször térsz vissza, annál komfortosabbá válik számodra, és ha már a sötétben is eligazodsz, akkor teljesen te kontrollálod a teret, ezért tud az otthonoddá válni. Így gondolok a festészetre is. Megfigyelem a teret, lerajzolom, a rajzolás és festés folyamata pedig segít eljutni az ismeretlen térből az otthon fogalmához. Emiatt fontos az, hogy hol vagyok, milyen terekben fordulok meg, és milyen tereket választok ki a festmények témájának. Gyakran megjelennek a magam mögött hagyott helyek, a terekhez kötődés és a kötődések elvesztése vagy annak lehetősége. Az alapképzésen készített diplomamunkám az amerikai műteremről szólt. Mesterképzés alatt volt egy nagyobb sorozat a régi otthonomról. A lakótereken kívül az is érdekel, hogy hogyan tehető sajáttá egy olyan tér, amit többen használnak. Festményeim témája folyamatosan bővül az idegenekkel is megosztott terekkel, erről szól például a könyvtár sorozat. Újabb munkákban pedig a metró vagy a londoni pubok belső tereivel foglalkozom.

Schwéger Zsófia

At Home (in Stratford, London) #3, [Otthon (London, Stratford városrész) #3], akril, vászon, 25.4x20.3 cm, 2020.

PRAE: Miként éled meg a sikert a művészeti pályán?

Szerintem a siker fogalma teljesen szubjektív, mindenkinek mást jelent, és ahogyan változnak a körülmények az élet során, a siker fogalma is átalakul. A művészettel kapcsolatban azt gondolom sikernek, hogy egyáltalán van egy műterem, ahol festhetek, van rá mód, hogy ezt megengedhessem magamnak. Siker az, hogy kiállíthatok, és valaki kíváncsi rá, elmegy és megnézi az anyagot. Ebből aztán lehetnek olyan nagyobb vágyak is, hogy például múzeumban szerepeljek vagy beválogassanak egy neves gyűjteménybe. Nem tudom, ennek hol és mi a vége. Ezért igyekszem emlékeztetni magam az olyan alapvető sikerekre az életben, mint a barátaimmal ápolt viszony, a férjemmel felépített párkapcsolat, a szülőkkel töltött idő, és hogy siker lesz az is, ha lesz gyerekem, akit felnevelhetek. Tágabb értelemben véve ilyen dolgokra emlékeztetem magam, és napi szinten arra is törekszem, hogy kiegyensúlyozott életet éljek. Van egy élmény, ami nagyon erősen beleégett az emlékezetembe. 2019 októberében meghívtak a Wellesley-be, hogy Madeleine Albrighttal közösen részt vegyek egy közönség előtt megrendezett beszélgetésen. Ez abszolút sikerélmény lehetett volna, de nem igazán tudtam megélni, mert az előtte levő hetekben-napokban rengeteget dolgoztam, fizikailag túlterheltem magam, és nem aludtam eleget. Amerikába tartva, a repülőn ülve, halál fáradtan, sok dolgon aggódtam egyszerre, ráadásul tudtam, hogy ha odaérek, még jól is kell teljesítenem. Ez a helyzet akkor abból adódott, hogy túlvállaltam magam, és nem elég jól osztottam be az időmet. Akkor megfogadtam, hogy a jövőben inkább kevesebbet, de azt nagyon jól szeretném csinálni, ezért adódhat olyan helyzet, amikor nemet kell mondanom megkeresésekre. Itt megemlíteném a brit művész, Haroon Mirza New Contemporaries 2016-os katalógusában szereplő gondolatát, miszerint a művészi karriert nem egy létraként kell elképzelni, hanem a Kígyók és létrák című  társasjátékként. Ebben a művészeti karrierjátékban nem egy létra van, amin felfelé kell haladni, hanem több különböző méretű és formájú, ráadásul a szabályok is folyton változnak, tehát a játéknak nincs eleje vagy vége. Ez gyakran eszembe jut, és arra emlékeztet, hogy nem feltétlenül kell túlzásba vinni a magam másokhoz hasonlítását, mert a művészeti siker útja teljesen egyéni, a lényeg az, hogy játékban maradjunk.

PRAE: A honlapod tájékoztatása szerint nemrég kiállításod nyílt a londoni Cristea Roberts Gallery-ben. Hogyan készültél erre az eseményre?

Schweger Zsófia

Május végén nyílt meg a csoportos kiállítás, amire hét festménnyel készültem. A járványügyi helyzet miatt ez egy évet csúszott, ezért a munkák már tavaly elkészültek, de most mutatták be először. Mivel a felkészülés régebben megtörtént, most máshogy tudtam ehhez az eseményhez hozzáállni, van időm megélni a siker pillanatait. Általánosságban pedig a konkrét projektlehetőségek mindig motiválnak, ha kapok egy felkérést, célzottan arra dolgozom. Például tavaly télen szerepeltem egy csoportos kiállításon Miamiban, amire szintén új festményekkel készültem, egy ottani rezidenciaprogram alatt rajzolt vázlatok alapján a konkrét város tereiről festettem képeket. Számít az, hogy hol, milyen térben, milyen közönségnek készülök, és ezt hogyan tudom összehozni a saját témámmal. Így a mostani kiállításon is londoni terekről készített festményeim szerepelnek.

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Schwéger Zsófia tapasztalata, miszerint nem szokás nagyon fiatalon egy galéria művészévé válni. Előtte el kell érni valamit, illetve legyen elég mű, amivel non-profit kiállításokon, pályázatokon lehet szerepelni. Azután egy pályakezdő művésznek is az a jó, ha több galériával ki tudja próbálni a közös munkát, mielőtt elköteleződik valamelyiknél.
Schwéger Zsófia honlapja: https://zsofiaschweger.com/home/ 
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Pertics Flóra --


További írások a rovatból

art&design

Portré a 20. századról Portré a 20. századról
Virtuális séta a Budapest FotóFesztivál „Fotóikonok – Archívumból történelem” című kiállításon
art&design

Balatont álmodom, s melléje magamat Balatont álmodom, s melléje magamat
Gondolatok Bodolóczki Linda „Nekem a Balaton” című kiállításának képeiről
art&design

A magasugrás veszélyei A magasugrás veszélyei
Kritika a Standby szabadtéri kiállításról
art&design

Üzenetek a poszt-tisztaság korából Üzenetek a poszt-tisztaság korából
Avagy szeméthalmaz a galériában: Szabó Kristóf „ERROR” című kiállítása

Más művészeti ágakról

színház

Shakespeare, amikor magyar és abszurd Shakespeare, amikor magyar és abszurd
Hamlear a Gyulai Várszínházban
színház

Szól bennünk a világ Szól bennünk a világ
Háy János Elem című darabja a Szkénében
irodalom

Elveszett fiúk Elveszett fiúk
Ben Lerner: Az iskola Topekában - 21. Század Kiadó


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés