Azt figyeltem, ahogy lassacskán beszállingóznak a látogatók – nem sokkal később pedig megjött Haász János, a Mire felnövünk szerzője, és beszélgetőtársa, Ott Anna.

A felvezető kérdésekből megtudhattuk, hogy számára a versek és novellák írása inkább szórakozás, mintsem munka, ellenben az újságírással. A szerző elmesélte első versének születését: rettentően unta, hogy az iskolai rendezvényeken mindig ugyanazok a lányok mindig ugyanazokat az unalmas verseket szavalják, ezért ő írt egyet nekik – amit végül az írónak kellett elmondania. Ez a kis anekdota megmosolyogtatta a közönséget.

Aztán a beszélgetés egyre inkább haladt a fő téma irányába: a május végén megjelent kötet felé. A szerző elárulta, hogy kezdettől fogva meg volt a fejében a kötet íve, így csupán minimális gondok adódtak a szerkesztés fázisában. Haász sokat inspirálódott a skandináv gyermekköltészetből, mely inkább a felnőttekhez szól. Ahogy a saját kötete, úgy a skandináv gyerekversek is komolyabb problémákat dolgoznak fel. A Mire felnövünk fő témája az egyik szülő súlyos megbetegedésén alapszik, a felmerülő kérdés pedig az, hogy az ilyen szituációkat hogyan lehet közvetíteni a gyerekek felé. A szerző direkt hagyta nyitott véggel a kötetet, ugyanis készül a mű folytatása.

Haász szerint a betegségek mellett a szexualitás, az első szerelem, a társadalmi együttélés mind-mind olyan téma, melyről a gyerek és szülő között nincs igazán párbeszéd. Végül viccesen megjegyezte, hogy tulajdonképpen a szülők nem is beszélgetnek igazán a gyerekekkel.

Haász János és Ott Anna a beszélgetés folyamán felváltva adtak ízelítőt a kötetből – ami hatására a bemutató végeztével többen is megrohamozták a Bookline standját, hogy beszerezzék a kötetet.  

Ezt követően Baráth Katalin Afázia című könyvbemutatója következett. Be kell valljam, talán e miatt voltam a legizgatottabb: a sci-fi nem tartozik a kedvenc műfajaim közé, így kíváncsi voltam, hogy a beszélgetés vajon meghozza-e a kedvet a könyv elolvasásához. Nos, nem csalódtam. A szerző humora végigkísérte az egész beszélgetést, igencsak szórakoztatóra sikerült a program. Kánai András, a beszélgetőpartnere, még a bemutató elején viccesen meg is jegyezte, jobban tenné, ha az írónő komoly irodalmat írna, mert itthon jobbára azokat a műveket díjazzák. Baráth csak nevetett – szórakoztatja, hogy olyan zsánerekhez nyúl, amelyek itthon kevésbé népszerűek, ráadásul kihívást is jelent számára, mint például a történelmi krimik, egy thriller, jelen esetben pedig egy sci-fi megírása, de szívesen írna egy magyar western regényt is.

A beszélgetés folyamán kiderült, hogy 2016 óta készült a mű, és egyáltalán nem volt fáklyás menet: olykor akár 3-4 hónapra is fel kellett függesztenie az írást, ennek eredményeként rettentő nehéz volt visszahelyezkednie a kiépített világba. Apropó a világ: Baráth megjegyezte, hogy az egyik legnehezebb része a regénynek az volt, amikor a mű science részét kellett kitalálnia, hiszen nem mozog biztonságosan a reáltudományok talaján, és itt jött az ötlete: mivel ő leginkább a nyelvtudományban jártas, hát bevezeti regényébe a neologizmusokat. Így történt, hogy a könyv egyik népe a saját nyelvével harcol az ellenség ellen.

Mindenesetre Baráth humora, és a személyisége üdítő volt. Szórakoztató, ugyanakkor tartalmas beszélgetést hallhattunk. Bár többször megjegyezte, hogy az Afázia korántsem ennyire vicces – mert ha a magyarok sci-fit írnak, akkor annak viccesnek kell lennie.

Fél öt környékén már egyre többen lepték el a fesztivál területét – szinte egymásba gabalyodott a Bookline és a Fröccsbusz standja. A kisszínpad nézőterén pedig csupán egy-egy szék árválkodott, mikor megérkezett Babiczky Tibor, a Szapphó-paradigma szerzője, és Mészáros Sándor. Mészáros egyből azzal indított, hogy mégis mi vezérelte Babiczkyt, hogy az antikvitáshoz nyúljon vissza. A költő válasza igencsak egyszerű volt: a szabadság. Szerinte az ókorban nem kellett mindent megmagyarázni, nem voltak tabuk, valahogy minden egyszerűbb volt. Ezzel a művelettel pedig sokkal könnyebben írhatott akár a szexualitásról is. Szó esett arról, hogy manapság a versek elvesztették a két legfontosabb tulajdonságukat: a ritmikusságot, és a formát. Elhangzott, hogy az ókori versek fordítása során a szövegek finomodtak, például Catullus Éljünk, Lesbia című versében sem a „csókolózás” lenne a megfelelő ige, hanem annál egy sokkal durvább kifejezés. Babiczky arról is beszámolt, hogy pályája elején mennyire idegesítette az az elmélet, miszerint vannak szavak, amiket ma már egyszerűen nem lehet használni a versekben, mint a szív, a csillag vagy a lélek, mert túl elcsépeltek. Az a fajta szépség, ami régebben élt a magyar versekben, mára giccsnek hat – ő ezt szerette volna legyőzni új kötetében.

Végül estére egy tűt nem lehetett leejteni a kisszínpad nézőterén, sőt, sokan még kintről is hallgatták a beszélgetést, amelyet Kiss Tibor Noé vezetetett. Szvoren Edina Mondatok a csodálkozásról című kötetbemutatóján Pelsőczy Réka olvasott fel a szövegekből, akinek meg kellett küzdenie egy-egy szóval. Olykor két mondat között rásandított az íróra, hogy helyesen mondja-e a szavakat, ami megmosolyogtatta a közönséget. A mű egyik különlegessége ugyanis, hogy az írónő olyan szavakat talált ki, amelyek teljesen megállnák a helyüket a nyelvben, azonban nem valóságosak.

Kis Tibor Noé a máshogy látásról faggatta a szerzőt, arról, hogy ő valóban mintha mindig ki tudna lépni a saját helyzetéből, s más perspektívában tudná látni a dolgokat. Szovren elmondta, hogy neki inkább csak véleménye van szituációkról, ami a saját világlátásában fogalmazódik meg, a leírt mondatai azonban nem a sajátjai.

Szó esett még a kafkai hatásról, ami Szvoren szerint tudattalan történhetett, esetében ritkán fordul elő, hogy akarattal vagy akaratlanul hasonló szöveget írjon, mint a szerző, akitől épp olvasott. Lehet, hogy egy olyan szerző hangja fog megcsillanni szövegeiben, akiről azt gondolta, hogy semmi hatást nem gyakorolt rá, aztán mégis beépül szövegeibe. 

Az is kiderült, hogy a szerző nem direkt ír nyomasztó, sötét novellákat, sőt néha ő még viccesnek is tartja őket, s inkább a humor és a keserűség vonalán szeretne táncolni. Szerinte csak azon múlik, hogy az olvasó milyen hangulatban olvassa szövegeit.

Végezetül Pelsőczy Réka a Lópánik című novelláját olvasta fel, ami hol nevetést idézett elő a közönségben, hol pedig mélységes hallgatást. Azt hiszem, Szvoren itt elérte a kívánt hatást.

A bemutató után lassan kiürült a kisszínpad nézőtere. A látogatók újra megrohamozták a Bookline standját, valaki pedig ment egyből dedikáltatni az írónőhöz.

Fotó: Oláh Gergely Máté