A 20. századi antiszemitizmus, valamint az ebből következő rendelkezések és a holokauszt megkerülhetetlen téma – megannyi könyv, film és kiállítás születik róla minden évben. Igaz, ezek jobbára férfi- vagy össztársadalmi szemszögből mutatják be a zsidóságot ért embertelenségeket, így izgalommal vártam, hogy egy tisztán női perspektíván alapuló kiállítást lássak, amely erős, inspiráló nőkről, sorsokról szól.

A 2B Galéria tárlata a családoktól kapott fényképekre és visszaemlékezésekre helyezte a hangsúlyt, és csupán néhány személyes tárgyat helyeztek el a kiállítótér közepén, hogy ne a tárgyak megnézésére, körbejárására fókuszáljunk. Rám az ilyen jellegű tárlatok mindig is nagy hatást tettek; a képeket nézve sokszor elgondolkodom, hogy a rajtuk szereplő emberek vajon milyenek lehettek, miket szerettek, és ma, a mi társadalmunkban hogyan élnének – vagy éppen fordítva; hogyan éltem volna 22 éves napjaimat akkoriban (egyáltalán járhattam volna egyetemre)? Igaz, én a 21. században gond nélkül felvételizhettem arra a szakra, amire szerettem volna, azonban az aktuális politikai vezetés egyre fojtogatóbb marka most is ott lebeg a társadalmunk felett újabb és újabb rendeletekkel, korlátozásokkal, finanszírozási megvonásokkal vagy egy teljes intézmény elüldözésével – még ha nem is pontosan úgy, mint ezelőtt száz évvel. Viszont semmi kétség, a felsőoktatás mindig fontos szerepet tölt be egy-egy kor aktuálpolitikai helyzetében – valószínűleg e párhuzam miatt a kiállítás beható megtekintésének előrehaladtával egyre könnyebb volt azonosulni a fotókon szereplő alanyokkal. A tematikailag sorakozó képválogatások időrendben is logikus rendet követnek; az első egység a „családi háttér – modern és tradicionális” nevet viseli, ami okos felütése a kiállításnak; a huszadik század elején járunk, amikor ez a két fogalom – modernizáció és tradíció – egyre élesebben kezdett elválni egymástól. A század elején egyre elterjedtebbé vált a „modern nő” képe; a női társadalom egyre nagyobb szegmense tanult és vállalt munkát, sőt, sokszor öltözködésükkel is kitűntek. Ezzel szemben tovább élt a „hagyományos nőkép”, amely főként a családjáért élő édesanya személyét tekintette az ideális nőnek.[1] Az 1920-ban kiadott XXV. törvénycikk azonban megtörte a század elején elindult újításokat és a modernizáció megtorpant a század küszöbén.

akik tanulni szerettek volna – részlet a kiállítás egyik tablójából. A reprodukció a 2b Galéria jóvoltából.

Az „akik tanulni szerettek volna” szekció talán a legsokkolóbb válogatás; itt szembesül a látogató azzal, mennyire tehetséges nőket fosztottak meg a továbbtanulás lehetőségétől. Fodor Zsuzsa visszaemlékezésében Fischer Piroskáról tudjuk meg, hogy öt nyelven írt és olvasott, azonban az akkori politika miatt egyetemre nem mehetett, így fehérneművarrást tanult kényszerből. Nem Fischer Piroska volt természetesen az egyetlen ilyen lány; nők ezreinek kellett lemondaniuk arról, hogy orvosok vagy mérnökök legyenek. Többször feltettem magamnak a kiállítás alatt a kérdést, vajon, ha nincsenek a zsidótörvények és a holokauszt, mi lehetett volna ezekből a nőkből? Egyáltalán hogyan dolgozták fel, hogy felsőbb utasításra elvették a jövőképüket és kirántották a lábuk alól a talajt? A választ sosem tudjuk meg; annyi biztos, hogy a kor politikája visszafordíthatatlan következményeket hagyott maga után.

A fényképek válogatása és összeállítása sikeresen idézi meg a kort; a portrék és különböző életképek egymás mellé helyezése csak úgy hívogatja a tekintet, annyi élet és történet jelenik meg rajtuk. Egy-két képnél úgy éreztem, mintha nem lenne jogosultságom arra, hogy lássam őket – ilyenek a családi képek, vagy amin egy szerelmes pár fekszik egymás mellett a napon; privát életek privát történetekkel. Egy történelmi közszereplő képe láttán nem feltétlenül gondolkodik el ezen az ember, hiszen ők publikus figurák, életükről megannyi írás született/születik. A hétköznapi emberekről azonban csak annyit tudunk, amennyit látunk és elképzelünk – sokszor már maguk a leszármazottak sem tudnak mély részletekbe menően mesélni, hiszen egyre nagyobb a generációs szakadék. Az élettapasztalat átadása így csupán töredékes lehet – persze, nagyszüleink, szüleink sokat mesélnek nekünk, azonban ezek is legtöbbször vakfoltot hagynak maguk után. Nem is beszélve azokról az árva, régi fotókról, amelyek antikváriumokban vagy bolhapiacokon végzik. Mikor válik egy emlék értéktelenné? Az ehhez hasonló kiállításokon a családi emlékek mások számára is elérhetővé válnak, a fotókon megjelenő mosolyok mögötti narratívák még ha töredékeiben, de feltárulnak. Azonban ezekre a (feltehetőleg) boldog pillanatokra végig rávetül a korszellem káros nézete – úgy, mint a nemek közötti egyenlőtlenségek vagy az antiszemitizmus; az emberek egymás iránti meg nem értése és gonoszsága. A következő, vészkorszakot bemutató szekciónál a fényképek teljes ellentmondást ábrázolnak. A sárga csillag már jelen van minden kabáton, viselőik mégis a kamerába mosolyognak, megőrizve valami emberit a méltóságot sárba tipró, embertelen időkben.

családi háttér – részlet a kiállítás egyik tablójából. A reprodukció a 2b Galéria jóvoltából.

A kiállításon két interjú-film is megtekinthető. A fekete teremben vetített filmen egy idős hölgy mesél a saját tapasztalatairól, élményeiről. Sajnos itt technikai okok kizökkentettek a befogadói élményből; a kinti utcazaj nagyon beszűrődött, a film hangosítása pedig nem volt a legjobb, sokszor nem lehetett hallani, miről is beszél pontosan a hölgy. Viszont a zaj ellenére is meglepő volt számomra, hogyan mesél végtelen nyugalommal, kötögetés közben a géppuskával felszerelt katonákról, akik a korábbi mindennapok általános kellékei lettek. Mintha éppen arról beszélne, mit evett tegnap ebédre. Először nem értettem, hogyan lehet egy ennyire traumatikus eseményről ilyen nyugodtan beszélni. Persze, ötven vagy hatvan év távlatából máshogy beszél az emlékeiről az, aki átélte őket és máshogy fogadja be a hallgató fél – minket sokkol, hiszen el sem tudjuk képzelni, hogyan lehet ilyen borzalmakat túlélni, majd beszélni az elbeszélhetetlenről.

mégis vitték valamire – részlet a kiállítás egyik tablójából. A reprodukció a 2b Galéria jóvoltából.

Na de hogyan folytatódott például a hölgy élete? Ő és mások túlélték, és mesélnek ezekről a történésekről, mint például a kiállítás végén, ahol megkapjuk azt a reménnyel teli lezárást, amelyben a tárlat során titokban bíztunk. „Mégis vitték valamire”, ez a címe az utolsó fényképekkel teli táblának. Már orvosként praktizáló doktorok, sikeres és elismert pedagógusok vagy éppen televíziós műsorvezetők mosolyognak ránk. Ezek olyan női sorsok, amelyek túlélve és a trauma ellenére is sikeresen zárultak, amivel a látogató elégedettséget tud magában nyugtázni; ha nekik sikerült, akkor bizonyára másnak is. A 2B Galéria tárlata tehát nem a haláltáborok borzalmaira fekteti a hangsúlyt, hanem egy, talán az átlagember által könnyebben átérezhető témára, egy olyanra, amivel párhuzamot tud vonni saját élete és a múlt egy-egy darabja között. Hiszen ma sem kell messze menni, hogy az ember igazságtalanságot lásson. „De hát már nincs zsidóüldözés és numerus clausus!” – ha ezt gondolják éppen, akkor valóban, „az” nincs, de ugyanúgy meg vannak azok a társadalmi csoportok, amelyeket kirekesztenek, a jogait pedig redukálják. Vegyük komolyan a „tanuljunk a múltból” frázist, hogy száz év múlva a mostani hátrányos helyzetű csoportokról szóló kiállítás végén is kikerülhessen a „mégis” szó, hogy „vitték valamire”.

A képek a 2B Galéria jóvoltából.