bezár
 

zene

2008. 07. 03.
Orosz Szomszédok a múlt századból
Csajkovszkij: Anyegin. Rendezte: Kovalik Balázs. Magyar Állami Operaház, 2008. június 6.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Orosz Szomszédok a múlt századból Lírai jelenetek – írta Csajkovszkij az Anyegin partitúrájára. Bármennyire próbálta is drámává formálni a darabot Kovalik Balázs beugró rendezése, és bármilyen jó is volt a címszereplő Káldi Kiss András, a produkció mégis alatta maradt a legutóbbi Operaház/Kovalik bemutatónak. Csajkovszkij darabja tipikusan az az opera, amelyik több aktualizálást is elbírt volna.

- Nős vagy? Ne mondd! Rég? S nőd ki lánya?
- Két éve volnánk házasok. Larin lányt vettem el.
- Tatjana!
- Ismerted?
- Szomszédjuk vagyok.
- Á! Hát gyerünk. - Megnő a kedve s viszi is hozzá nagy sietve a jó barátot. Anyegint.

Kovalik Balázs rendezett már szappannal operát (az emlékezetes szappanbuborékokra gondolok legutóbbi Kékszakállú-interpretációjából), ám bármennyire kínálkozott volna a lehetőség, mégsem csinált a fenti, brazil sorozatokat megszégyenítő Puskin-Jékely párbeszéd alapján szappanoperát Csajkovszkij Anyeginjéből. A fenti néhány sor – mely a darab egyik csúcspontja: a bizonyos arisztotelészi felismerés! – egyébként a librettóban is szerepel, s csupán tipográfiailag módosítottam. Persze Kovalikra az utolsó utáni pillanatban esett a választás, és eredetileg nem is az Andrássy útra szánta a végül itt is bemutatott produkciót.

Kovalik BalázsTalán éppen ezért lepett meg, milyen szoros rokonságban áll ez az Anyegin Kovalik legutolsó Operaház-beli rendezésével, az Elektrával  melyet Fodor Géza súlyos fenntartásai ellenére paradigmaváltó produkcióként ünnepelt. Egyetlen, az Operaház színpadát és adottságait jóformán figyelmen kívül hagyó (pontosabban elfedő) díszlet-építmény, néhány mobil színpadelem, realista kellékek, színekkel kommunikáló ruhák és az elmaradhatatlan játékfegyver – mintha az Elektra látványvilágát írnám le, noha azért Antal Csaba és Benedek Mari felelt, az Anyeginét pedig Angelika Höckner valósította meg. (A színpadkép szimbolikáját alaposan elemezte már a miskolci bemutató kapcsán Koltai Tamás.) A darabokon elkövetett legfontosabb dramaturgiai módosítást is hasonlóan álmodta meg Kovalik: a párbajjelenetben Lenszkij kvázi öngyilkosként tárja fel mellét, s csak Anyegin fog pisztolyt és húzza meg a ravaszt – az Elektrában épp fordítva volt, hiszen a kelleténél többet használták a fegyvert a leszámolássá formált zárójelenetben.

A jellegzetesen „kovalikos” színpadi szimbolika és interpretáció azonban két okból nem működik tökéletesen az Anyeginben. Az egyik a kórus problematikája. Csajkovszkij – különösen az első felvonásban – látványosan a romantikus operai kliséket követte, s ezért kötelező jelleggel illesztett be a kettős szerelmi háromszög pszichológiai drámájába (avagy szappanoperájába) népet ábrázoló zsánerjeleneteket. Bár Fodor Géza e betéteket rítusokként, és a többség rendezett életét megjelenítő látszatvalóságként értelmezi, a viszonylag kis felületű Höckner-forgószínpadon az Operaház nagyszámú kórusa leginkább esetlenül mozgó statisztatömeget idézett fel bennem. Az első felvonás sablonosságát ugyanis kevéssé oldotta fel a kórista-cseresznyeszedők gumicsizmája és kertésznadrágja. Triquet jelenetében megítélésem szerint pedig egyenesen kibillent szerepéből a kar: az oroszul hibásan beszélő franciatanár Tatjánához énekelt románcán gúnyolódó bálozók röhögése egyszerűen elnyomta a Kóbor Tamás által egyébként sem elég meggyőzően alakított groteszk figurát. Kevesebben, és kevésbé figyelemfelkeltő jelmezben talán jobban illeszkedtek volna a főszereplők történetéhez?

A szerelmi háromszögeket kibontó „lírai jelenetek” – Csajkovszkij maga nevezte így (szappan)opera helyett művét – nem kevésbé adják fel a leckét a rendezőnek. Minthogy Tatjána alapvetően visszahúzódó, Anyegin pedig halálosan életunt, a két főszereplő könnyen jellegtelen figurákká válik a színpadon, hiszen színészi játékra vagy látványos karakerformálásra kevés módot adnak szerepeik. A lelkükben zajló történéseket Puskin a verses regény lírai elbeszélésmódjának köszönhetően tökéletesen tudja ábrázolni, ám „tartalom és forma” az opera esetében jóval kevésbé harmonikus. S így van ez még akkor is, ha Csajkovszkijnak egy egész zenekar állt rendelkezésére, mivel a komponista alig-alig vetett be a zenei jellemzéshez hangszerelési vagy formálási trükköket. Nem az Operaház zenekarán nem múlt tehát, ha a harsány színű jelmezekhez képest időnként bizony szürkének érezhettük a muzsikát. A Kovalik-rendezést korábban Miskolcon dirigáló Bartal László ugyanis kiválóan irányította az együttest, mely a botrányosan gyenge csellószólamot leszámítva szépen is teljesített.

A színésznek is közismerten kiváló Bátori Éva talán a fent vázolt okok miatt lehetett csak a nagy drámai jelenetekben kiváló (Levélária és III. felvonás): a tétlen és szolid Tánya szerepével nem tudott (de talán nem is lehetett) mit kezdeni. Épp fordítva történt Káldi Kiss Andrással. Habitusából, gesztusaiból csak úgy árad a spleen és a flegmatizmus, de még – talán a bemutatót is keresztülhúzó betegsége miatt? – fátyolos hangja is kiválóan illett az első két felvonás Anyeginjéhez. Legföljebb a darab csúcspontján várt volna az ember tőle intenzívebb éneklést – így azonban azt sugallta Anyeginje, hogy a III. felvonás nagy fellángolását is csak félgőzzel gondolja. Akár koncepciózus rendezői döntés miatt, akár kényszerből fogta vissza szerelmi kitörését, mindenképpen termékenynek tűnt interpretációja.
Mester Viktória és Fekete Attila. Fotó: Éder Vera

Várható volt tehát, hogy Lenszkij és Olga jóval színesebb (mindketten tűzvörös báli ruhát viselnek, szemben a főszereplőpáros decens fehér öltözékével) és valóban színpadias figurái, illetőleg alakítóik nagyobb hatást gyakorolnak a közönségre, még akkor is, ha a legintenzívebb harmadik felvonásban egyikük sincs (vagy legföjebb passzívan) jelen.

Mester Viktória rámenős Olgája és Fekete Attila vérbő Lenszkije valóban igen látványosan ellenpontozta a világfájdalomban szenvedő hősöket. Fekete Attila érthető módon nagy tapsot kapott, ám hogy Mester Viktóriára kevesebb figyelem jutott, talán csak annak tudható be, hogy a közönség soraiban feltűnően sok – a jelek szerint inkább szappanoperán szocializálódott – kamaszlány foglalt helyet…

prae.hu

 

 

nyomtat

Szerzők

-- Végh Dániel --


További írások a rovatból

Kritika a Das Rheingold és a Die Walküre előadásairól a Wagner-Napokon
Nils Frahm: Day
A Pécsi Jazz Napok négy koncertjéről

Más művészeti ágakról

Michael Sarnoski: Hang nélkül – Első nap
színház

Interjú Pálffy Tibor színésszel külső-belső tényezőkről, színházi igazságról, és szerepről
Sírtunk Cannes-ban az Un Certain Regard izlandi nyitófilmjén
Kritika a Das Rheingold és a Die Walküre előadásairól a Wagner-Napokon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés