A horror reneszánszát éli korunkban, ez nem vitás. A japán és dél-koreai filmgyártás felől kezdődő megújulás számos véres és hátborzongató film mellett kifejezetten pszichológiai síkon kidolgozott, történelem- és társadalomtudatos alkotásokat is eredményezett. A 2008-as Mártírok a háttérhatalom kérdését érintette, a 2003-ban indult horrorszériát újraértelmező Halálos kitérő: Az örökség és a The Purge-sorozat az alternatív (szélső)jobboldal erősödését és az amerikai fegyvertartással kapcsolatos problémákat kommentálták, A láthatatlan ember 2020-as remake-je a családon belüli és a nők elleni erőszakot taglalta, Jordan Peele művei (az általa rendezett Tűnj el! és a Mi, valamint a Kampókéz, amelynek a forgatókönyvét írta) pedig a rasszizmust és az osztályegyenlőtlenségeket állították történeteik centrumába. Friss példák közé tartozik a Gyilkos Halloween, amely a klasszikus slasherrém, Michael Myers viszonylatában mutatja be, hogyan válhat a tömeg pusztító erővé, míg a magyar Post Mortem, ha összességében nem is sikeres kísértethorror, a kísértetjárást frappánsan az 1918-as világégésből és világjárványból, a spanyolnáthából vezeti le. Edgar Wright (Scott Pilgrim a világ ellen, Nyomd, bébi, nyomd!) első szabályos horrorja vagy inkább pszichothrillere, az Utolsó éjszaka a Sohóban is ez utóbbiak sorát erősíti, ha vannak is gyenge pontjai.

A történet főhőse Eloise („Ellie”), a fiatal és naiv vidéki lány, aki arról álmodik, hogy egy nap híres divattervező lesz. Fel is veszik az egyik neves londoni divatiskolába, amelytől nagyon félti őt nagymamája, Peggy, minthogy saját lánya, Eloise édesanyja a brit fővárosban lett öngyilkos. Ellie azonban tántoríthatatlan, ezért a nagymama kénytelen-kelletlen elengedi. London, illetve annak hírhedt negyede, a Soho kulturális sokk-ként éri őt, valamint szobatársával, az extrovertált és rosszindulatú Jocastával az élen a kollégiumból is kinézik a vidéki lányt, aki saját maga tervezi és varrja ruháit. Ezért Eloise úgy dönt, kivesz egy csendes, nyugodt lakást. A lerobbant környék és lakásbelső, valamint mogorva és szigorú főbérlője, az idős Alexandra sem tántoríthatja el a számára felszabadulást jelentő helytől, különösen az első éjszakát követően, amikor klasszikus slágerre alszik el, álmában pedig Sandie-vé, a szőke, vonzó, férfiakat az ujja köré csavaró énekesnő-jelöltté vedlik át, akit a sármos Jack cserkész be a külsőségei alapján aranykornak tetsző hatvanas években. Ez a már-már zavarba ejtően valószerű álom egyenesen új embert csinál Ellie-ből, alig várja a második éjszakát, hogy visszatérjen ebbe az álomvilágba, ám az események sötét fordulatot vesznek.

Edgar Wright nem hazudtolta meg magát, a rendezés újfent igen magas színvonalú, valamint hatalmas dicséret jár az operatőrnek, Chung-hoon Chungnak, a látványtervezőnek, Marcus Rowlandnek és csapatának is. Egyrészt ahogy Ellie belép Londonba, illetve álmában a hatvanas évek Sohójába, úgy mi, nézők is igen könnyen ott találhatjuk magunkat, olyan erős az Utolsó éjszaka a Sohóban atmoszférája. Wrighték a díszletek mellett a különböző neonfények játékával oldották meg, hogy életre keljen a hatvanas évek Londonja, de ne úgy, mintha egy történelmi drámát néznénk, hanem sokkal inkább úgy, mintha lidércnyomásunk lenne. A neonvörös és neonkék olykor beteríti az egész képet, beleértve Ellie-t, a főhősnőt is. A harsány neonfényjátékok összhangban vannak Sandie harsány, a korszakra jellemzően kirívó megjelenésével: magentaszínű, extravagáns ruhájával, szőke hajkoronájával és vörös ajakrúzsával. Anya Taylor-Joy karakterének jelmeze és sminkje kitűnő, a figura így olyan benyomást kelt, mintha a szabados és szexuálisan túlfűtött hatvanas évek reklámtáblájáról lépett volna le. Olyan nőként jelenik meg Sandie, mint akivé a kordivat által megbabonázott Ellie-féle naiv lányok szeretnének válni. Más kérdés persze, hogy a fiatal nő további történetének ismeretében is a helyébe akar-e kerülni bárki.

A látvány és az atmoszféra mellett más szempontból is magával ragadó az Utolsó éjszaka a Sohóban. Edgar Wrightnak remek a ritmusérzéke, és ebből ez a pszichothriller-horror csak profitált. A cselekmény alapja Ellie mentális problémája (de különleges látnoki képességként is értelmezhető), ami az anya elvesztésének traumájából is fakad. Éppen ezért is Wright egyre inkább összemossa a képzeletet és a valóságot, illetve sokkal inkább a jelent és az ellentmondásos múltat. Formai szempontból mesteri már Sandie felvezetése is: először Ellie néz a tükörbe, amelyben Sandie-t pillantja meg, majd a kamera ráközelít Anya Taylor-Joy karakterére, aki hirtelen Thomasin McKenzie főhősnőjének a helyébe lép, és kisvártatva már Ellie bámulja őt a tükör másik oldaláról. Olyan dinamikusak, fantasztikus vagy szürreális mivoltukban is természetesek ezek a szinte szédítő váltások, hogy a néző is nagyon könnyen a hatásuk alá kerülhet. A képzelet és a valóság közti ugrálás, illetve ezek összemosódása ellenére végig jól követhető a cselekmény, Edgar Wright nem kívánt például a szintén a mentálisan instabil hősnő nézőpontjából elmesélt Rosemary gyermeke nyomdokaiba lépni. Az pedig már szinte magától értetődő, hogy az Utolsó éjszaka a Sohóban vágása, montázstechnikája zseniális, ez különösen a bizonyos szempontból lélegzetelállító és elbűvölő, más szemszögből kicsit csalódáskeltő „végső leszámolás” során nyilvánul meg. Ugyanakkor bár üresjáratai nincsenek, mer lelassulni, higgadtabb lenni a cselekmény, így a zsáner keretei között jut idő a drámára is.

Edgar Wright pszichothrillere nemcsak formai szempontból izgalmas, bár ha ellent tudunk állni a sodró lendületű sztorinak, amely a kamerakezelésnek és a vágásnak köszönhetően olyan, mint egy szédítő, extatikus tánc, akkor felfedezhetünk meglehetősen leegyszerűsített, didaktikus motívumokat is. A #MeeToo-kapcsolat, így az Utolsó éjszaka a Sohóban üzenete is túlságosan egyértelmű, sőt leegyszerűsített, ám Eloise és Sandie komplex viszonya, valamint a tükör mint a cselekményt átható szimbólum kellőképp izgalmasak ahhoz, hogy ne legyen zavaró a didaktikus „mondanivaló”. Ellie rögtön a nyitójelenetében álmodozó, naiv lányként jelenik meg, akinek viszont hatalmas tehetsége van a ruhatervezésben. Ezért is félti őt nagymamája Londontól, mert tudja, hogy a tehetség és a naivitás milyen veszélyes párosítás, és hogy emiatt unokája belesétálhat jó néhány csapdába. A csapdákat nem is annyira a divattervező szak vagy a kollégium, mint maga Sandie jelképezi, a sikerre és hírnévre vágyó nő kiszolgáltatottságának megtestesítője.

Sandie történetéről nem érdemes túl sok mindent elárulni, mert a végső, nagy fordulat hozzá kötődik. Annyit azért el lehet árulni, hogy menedzsereit, így Jacket és az éjszakai klub tulajdonosát, akinél Jack beprotezsálja a sikerre vágyó fiatal nőt, nem annyira Sandie énekesi vagy tánctehetsége, hanem megjelenése érdekli, amely alkalmassá teszi magányos férfiak elcsábítására. A tükör Ellie álmában vagy víziójában nem is annyira tükör, hanem önreflexív motívum, tulajdonképpen képernyő vagy vetítővászon, amelyen keresztül nemcsak más emberek életébe nyer betekintést a néző, hanem saját maga idealizált változatát is látja. A filmteoretikusok, így például Christian Metz szerint a mozi, pontosabban a hollywoodi mozi ezt a funkciót tölti be, ezért is láthat a befogadó a klasszikus hollywoodi filmekben (de végső soron a mai blockbusterek nagy részében is) csupa szép vagy legalábbis tökéletesnek fényképezett színészt. Thomasin McKenzie Eloise-e is a filmipar vagy szórakoztatóipar szempontjából ideális néző megtestesítője, és ezért is kritikus fontosságú a tükör betörésének a motívuma, ami nem egyszer megtörténik a cselekmény során mint a felszínes illúzióvilág mögé tekintés első lépése.

Ellie, legalábbis eleinte, Sandie akar lenni. Sandie mint „reklámarc”, külsőre, első látásra, története első harmadának ismeretében a sikermítosz megtestesülése, az önmegvalósítás és a mindent elsöprő szépség jelképe. Az ő hatása alá kerül a főhősnő, miatta festi szőkére a haját és kezd el olyan ruhát tervezni, amely elnyeri oktatója tetszését, tehát elindíthatja a siker útján. De mi a siker ára? Ellie-nek ennek megértése végett kell újra és újra visszatérnie az illúzióvilágba, illetve szembenéznie nem is annyira Sandie-vel, hanem önmagával. Önmagával kell dűlőre jutnia elsősorban, Sandie történetének – szó szerint is – tükrében, mivel ő kerget fals bálványokat. Eleinte szinte maga is elhiszi, hogy természetes hajszínével és maga tervezte ruháival kevesebbet ér a városi, „megcsinált” lányoknál, akik mindig inkább az aktuális divatot követik, nem akarnak újítani. Eloise-nek saját életében is át kell törnie a tükröt, a dolgok mélyére kell ásnia. Miként London csodás, neonfényes, nyüzsgő felszíne alatt sötét titkok rejtőznek, úgy a hősnőnek is tisztába kell kerülnie azzal, hogy nem a külső vagy a divat számít, hanem a tehetség és az egyéniség. A tehetség, amely benne megvan, és megvolt Sandie-ben is. De utóbbi a sikert és a sztárrá válást hajszolva belesétált egy olyan csapdába, amelyik nem csak a tehetségét és az egyéniségét vette el tőle.

Sandie útja elkerülendő út Eloise számára, azonban a már említett leegyszerűsítések árnyékolják be a felfedezés folyamatát. Bár az Utolsó éjszaka a Sohóban pszichothriller-horror, mégis fontos benne a társadalomkritika is, Edgar Wright és írótársa, Krysty Wilson-Cairns viszont nem a megfelelő érzékenységgel kezelték a #MeToo-vonatkozását. Azaz csak a cselekmény végén, sietősen, suta módon próbálták komplikálni azoknak a férfiaknak a karakterét, akik Jackhez hasonlóan szexuális kapcsolatba léptek Sandie-vel, de maguk is inkább áldozatok, semmint szexuális ragadozók vagy a nő kizsákmányolói voltak. Azt azonban jól megragadja a film, hogy a szórakoztatóipar, legyen szó filmiparról, színpadi fellépésekről vagy könnyűzeneiparról, rengeteg csapdát rejt magában. Ha nem a művészet, hanem a szenzációhajhász látványosságra törekvés a cél, az eleve fetisizálja, tárgyiasítja, megfosztja személyiségétől az embert, aki reflektorfénybe és a figyelem centrumába kerül. Ebből az alaphelyzetből könnyedén kerekíthető horror, hiszen a Halloween vagy A texasi láncfűrészes mészárlás ámokfutó gyilkosai sem tekintenek nagyon másként az emberekre.

Némileg problémás magának Ellie-nek a karaktere is. Nem a színésznővel vannak gondok, sőt a feltörekvő Thomasin McKenzie eddigi legjobb, legösszetettebb alakítását nyújtja Edgar Wright művében, az újfent kiváló Anya Taylor-Joyjal nagyjából egy szinten mozognak. A hősnő háttértörténete homályos, ami miatt kissé sérülnek a motivációi is. Eloise-ről rögtön a nyitójelenetben megtudjuk, hogy milyen traumával küzd, azonban nincs kibontva, pontosan mi és miért történt édesanyával, valamint az sem, hogyan függ össze a Sandie-szál Ellie traumájából következő mentális problémájával vagy sokszor inkább átokként működő adottságával, hogy látja a halottak visszatérő lelkeit. Az Utolsó éjszaka a Sohóban nem kétértelmű film, nem lebegteti, hogy amit látunk, az valóban megtörténik vagy csak Ellie képzeletében zajlik. Ám éppen ezért lóg a levegőben a lány háttértörténete: nincs igazán erős funkciója annak, hogy a főhősnő traumatizált, a Sandie-vel kapcsolatos álmai szinte teljes mértékben függetlenek gyerekkori traumájától.

Az Utolsó éjszaka a Sohóban nem nagy, de érzékelhető problémája, hogy túlságosan is sablonos horrorelemekkel dolgozik, így horrorként nem állja meg a helyét. Edgar Wright jellemzően a démonfilmek kliséit vonultatja fel, valamint él azzal a például az 1976-os Carrie-ből vagy az eredeti Péntek 13-ból ismerős, a nyolcvanas évek során rendkívül elcsépeltté vált fogással, hogy egy jelenetről utólag kiderül, csak álom volt, de a néző valóságnak hitte vagy hihette. Wright műve persze feszült, szorongáskeltő film, de inkább Sandie drámája miatt borzongató is, nem az unásig ismert horrorsablonok miatt. Azonban ezt és a többi említett problémát leszámítva az Utolsó éjszaka a Sohóban remek, társadalmilag motivált pszichothriller, méltó párdarabja a szintén nődrámákat és traumatizált hősnőket felvonultató Sóhajoknak és Fehér éjszakáknak, a horrorreneszánsz két másik jeles képviselőjének is.

A cikkben felhasznált képek forrása: UIP-Duna Film © 2021 FOCUS FEATURES LLC. ALL RIGHTS RESERVED