A horrorfilm műfaja évtizedről-évtizedre válságba jut, majd kreatív ötletekkel feltámad hamvaiból. A kései némafilm korszakát (Doktor Caligari, Nosferatu), és a klasszikus szörnyfilmeket kitermelő harmincas-negyvenes éveket (Drakula, Frankenstein, Szörnyszülöttek, A farkasember, Macskaemberek) rövid cezúra követte, majd a hatvanas évek környékén a brit Hammer stúdió (Frankenstein átka, az 1958-as Drakula) és Hollywood kétértelmű démonfilmjei (Rosemary gyermeke, Az ördögűző), illetve a független film zsigeri horrorjai (A texasi láncfűrészes mészárlás, Az utolsó ház balra) leheltek új életet a műfajba. És miután a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején népszerű slasher (Péntek 13, Rémálom az Elm utcában, Sikoly) önismétlővé vált, a horrornak friss vért adtak a távol-keleti filmek (Kör, A szem, Két nővér).

Újabban pedig a remake-áradat sűrűjében és egyéb folytatások (Halloween, Kedvencek temetője) mellett feltűnnek olyan kreatív, a vérengzés helyett a nyomasztó hangulatra és a karakterdrámákra koncentráló alkotások, mint Az ördög háza, a Démonok között, a Valami követ, a Babadook, A boszorkány, a Nyers, a Tűnj el!, az anyám!, a Sóhajok (ami ugyan Dario Argento azonos című művét dolgozta fel, de mégis sokkal több egy remake-nél), a Mi vagy az Örökség. Ez utóbbi számos nemzetközi fesztiválon ért el sikereket, és pénzügyi szempontból is kiemelkedő teljesítményt nyújtott (10 millió dollárból készült, és világszerte 80 milliót termelt). Így nem meglepő, hogy merész alkotója, Ari Aster már egy évvel az Örökség premierje után bemutatta második nagyjátékfilmjét, a Fehér éjszakákat. Ami elődjéhez hasonlóan a horror zsánerének kreatív újraértelmezése.

A Fehér éjszakák sem egyszerű horror, emiatt a műfaj bizonyos rajongói csalódottak lehetnek. A két és fél órás film cselekménye lassan (túlságosan is lassan) bontakozik ki, és az előzetesekben látott svéd vidéki helyszínre is csak az igen bő lére eresztett amerikai felvezető után jutunk el. Borzalmas dolgok persze már a bevezetőben is történnek, ám Ari Aster ezúttal is inkább a pszichológiai hadviselésre, semmint a zsigeri hatásokra helyezte a hangsúlyt. Dani, az egyetemista főhősnő mentális betegségekkel küzdő lánytestvére egy napon öngyilkosságot követ el, amelynek egyúttal szülei is az áldozataivá válnak. Dani ezt nem tudja feldolgozni, így pánikbeteggé válik, ami csak ront az ő és barátja, Christian kihűlő kapcsolatán. Mivel mindketten azt remélik, hogy egy utazás során talán újra összemelegedhetnek (vagy pont ellenkezőleg: végre szakíthatnak), így a férfi elég suta módon meghívatja a lányt a svéd származású Pelle-vel egy svédországi, zártkörű, tradicionális vidéki (Hårga) mulatságra. A nyaralás szakmai szempontból is jól jönne Christiannak és Josh-nak, a másik antropológus hallgatónak, mert a hagyományőrző közösség remek kutatási témának bizonyul. Azonban minél több napot töltenek el az amúgy mosolygós, békés svédekkel, Dani, Christian és a csapat tagjai annál ijesztőbb rituálékkal szembesülnek. Elkezdik sejteni, hogy nem szimpla vendégek, a közösség tagjainak tervei vannak velük a közelgő Szentivánéjre.

Ari Aster merész ötlettel dobta fel a hagyományos horrorműfajt. Megszoktuk már, hogy ha horrorfilmről van szó, akkor általában sötét van, de legalábbis a borzalmak biztosan éjszaka, félhomályban zajlanak. Ez még az Örökségben is így volt. A Fehér éjszakáknak viszont a magyar címe igencsak árulkodó, mivel a svédországi helyszínen (ami valójában Budapest környéki, minthogy Magyarországon forgatták a filmet) soha nem száll le az éj a nyári napforduló-ünnepség környékén. Ezzel a korlátozással Aster arra kötelezte magát, hogy elszakadjon a kliséktől, és ne a sötéttel, a félhomállyal próbáljon meg hatást kiváltani a nézőből, hanem valami mással. És ez a „valami más” nagyon is jól működik a filmben. Van egy vagy két álomjelenet, amelyben az alkotó behozza az éjszakát a cselekménybe, de a játékidő nagy részében a vakító, mindent megvilágító napfény uralja a teret. Ám egyfelől Dani, a főhősnő pánikbetegsége vetül ki a cselekményvilágra, másfelől a film szereplői gyakran használnak drogokat és egyéb tudatmódosító szereket (legyen bár szó az amerikai turistákról vagy a svéd közösség tagjairól), így mégis adódik lehetőség a valóság eltorzítására.

Persze Ari Aster ezeket a motívumokat sem viszi túlzásba, a két és fél órás cselekményt a késleltetéssel, a thrillerekre jellemző lassú információ-adagolással, a főszereplő és a néző tudásának lekorlátozásával teszi nyomasztóvá és izgalmassá. A horror éppen a megfelelő pillanatban tör be a cselekménybe sokkeffektusok formájában. Ám a sokk itt nem a kamerába ugró szörnyeket vagy spriccelő vért jelent, hanem a történet drámájával szorosan összefüggő emberi tragédiákat, amelyek párhuzamba állíthatók a főhősnő testvérének öngyilkosságával. Így a svéd közösségben tett látogatás Dani számára a szembenézést is jelenti: szembenézést az őt gyötrő traumával, hogy nem volt képes megmenteni családját.

Mert ahogy az Örökség, úgy a Fehér éjszakák is elsősorban dráma, és csak másodsorban nyomasztó horrorfilm. Ari Aster pedig tovább is fejleszti az első film témáját. Az Örökség és a Fehér éjszakák is a traumafeldolgozásról, illetve inkább a trauma feldolgozhatatlanságáról szól. Ezért a horror, a borzalom forrása tulajdonképpen itt is a család, a családi konfliktus, amiről ezúttal keveset tudunk meg. Astert második nagyjátékfilmjében nem annyira az érdekelte, hogy a családon belül hogyan csapódik le egy családtag elvesztése, hanem sokkal inkább az, hogy az egyén környezete milyen lelki támaszt nyújt a nehéz időkben, vagy egyáltalán tud-e megfelelő lelki támaszt nyújtani. A kérdésre a választ Dani egyre súlyosbodó pánikrohamai adják meg: nem. Ari Aster ezért is utaztatja el a főhősnőt és baráti körét egy számukra (persze a svéd Pelle kivételével) idegen kultúrkörbe, hogy megmutassa a kontrasztot a két nagyon eltérő világ között. A Fehér éjszakákban nem is az a lényeg, hogy a fiatalok Amerikából Európába utaznak. Lehetnének akár ázsiaiak, akik elmennek egy latin-amerikai őslakos törzshöz, vagy angolok, akik meglátogatnak egy magyar hagyományőrző faluközösséget. A hangsúly itt a radikális közegváltozáson van: a sötét, de legfeljebb szürke, betonfalakkal körülvett városból, az elidegenedett társadalomból egy nyitott, természeti, vidéki közösségbe érkeznek meg a film főhősei. Ahol más szabályok, más viselkedésminták uralkodnak, amelyek akár segíthetnek is kezelni Dani pánikbetegségét.

Igaz, Ari Asternek nem állt szándékában idealizálni, vidéki idillként bemutatni a svéd hagyományőrző közösség közegét, főleg, hogy mint az már az előzetesekből is kiderült, éppen a „vendéglátók” válnak horrorisztikussá. De nem azért, mert átváltoznak szörnyekké, ahogy az sem derül ki róluk, hogy sorozatgyilkosok gyülekezetét alkotják. Szektáról van szó persze, mint az 1973-as kultikus brit horrorban, A vesszőből font emberben (amelynek sok motívuma visszaköszön a Fehér éjszakákban), azonban Aster nem öncélú őrültek bandájaként mutatja be a szektát. A közösség tagjai igen is képviselnek egy olyan életigazságot, amelyet a nyugati, keresztény normák szerint az amerikai és európai emberek alapvetően elutasítanak. Azaz ennek a hagyományőrző csoportnak más elképzelései vannak az idős korról, a természetről, a boldogságról, az életről és a halálról. Ugyanúgy, ahogy annak idején a vikingek is teljesen másképp éltek a „sötét középkorban”, ami eleve félelmetessé tette a hódító népet a keresztény Európa számára. Ám nagyon fontos a Fehér éjszakákban,  hogy a közösség tagjai nem gonoszak, csak mások, és a horror amúgy nem ebből a másságból, hanem a kulturális különbségek miatti feszültségből, illetve a főszereplők viselkedéséből fakad.

Vagyis Ari Aster relativizálja az erkölcsöt és a normákat, rámutat, hogy különböző kultúrkörökben más-más értelme lehet a tiszteletnek, a szexualitásnak vagy a halálnak. És aki ezt nem tartja tiszteletben, az miért is számít arra, hogy a közösség továbbra is befogadó lesz vele? Ugyan a Fehér éjszakákban több jelenet miatt is fennáll a veszélye annak, hogy a film démonizálja a tradicionális skandináv kultúrát mint „Másikat”, és ezzel az ó-hollywoodi filmek hibájába esik, azonban az ok-okozatiság nagyon fontos Aster művében. Lehet, hogy a svéd közösség egyik rituáléja váltja ki az ellenszenvet az angolszász fiatalokból, azonban nyilvánvaló, hogy a csoport egy része meg sem próbálja megérteni, értelmezni, elfogadni a „Másik” kultúráját. Christian és Josh is csupán antropológusokként, külső szemlélőkként érdeklődnek a közösség mint „egzotikus kutatási anyag” iránt, de valójában nem értik a csoport tagjainak életfilozófiáját. Mark mint a sztereotípiáknak megfelelő tipikus amerikai pedig semmit sem ért, és nem is akar semmit sem megismerni ebből a kultúrából, neki csak a buliról, a szexről, az ivászatról és a vizelésről szól a nyári tradicionális fesztivál. Ezért is vizeli le az egyik szent fát, ami az amerikai kívülállók számára csak egy korhadt fadarab, azonban a svéd közösség tagjai számára felbecsülhetetlen érték, amelynek megszentségtelenítése súlyos bűnnek számít ebben a kultúrkörben.

Az érdekes, kulturális antropológiai probléma mellett elsikkad, felszínessé válik az, ami miatt Ari Aster tulajdonképpen elkészítette a Fehér éjszakákat: nevezetesen Dani és Christian párkapcsolati drámája. A fiatalokról eleve nehéz elhinni, hogy egy párt alkotnak, e cikk írója jó darabig, az interakciók alapján azt hitte, hogy csak közeli barátok, és csak metaforikusan értelmezhetők a párkapcsolatra utaló üzenetváltások. Persze Asternek az volt a célja, hogy egy kihűlt, már felmelegedni sem képes férfi-nő viszonyt mutasson be, azonban ez nagyon gyorsan háttérbe szorul a cselekményben, és a rendező néhány erőltetett, sőt illogikus jelenetben próbálja érzékeltetni, hogy a két fiatal még küzd a kapcsolat megmentéséért. De sem Dani, sem Christian részéről nem érezhető, hogy igazán érdekli őket a dolog: a nő esetében sokkal erősebb a pánikbetegség és annak csillapodása a „Másikkal” való interakció során, míg Christian esetében az említett kulturális antropológiai probléma kerül előtérbe. Így a nagy finálé bizonyos szempontból kifejezetten erőtlen, mert ott azt kellene éreznünk, hogy Szentivánéj alkalmából nagy fordulóponthoz ért ez a kapcsolat, ám valójában csak a képi megvalósítás és a szereplők egyéni sorsa az érdekes, Dani és Christian viszonya feltehetőleg ekkor már senkit sem érdekel.

Persze jön majd a rendezői változat, ami 40-50 perccel lesz hosszabb, mint a moziverzió, és ebben Ari Aster ígérete szerint lesznek olyan jelenetek, amelyek kicsit elmélyítik a főszereplők intim kapcsolatát, illetve Pelle és Dani viszonyát (ami egy-két dialóguson és egy ellopott csókon kívül szinte nem is létezik, pedig érezhetően ez is nagyobb hangsúlyt kaphatott volna). Kérdés, hogy miért nem lehetett ezt egy feszes vágásban, feszesebb forgatókönyvben, már a moziverzióban megvalósítani? A Fehér éjszakák összességében hiába remek film, hiába nagyon erősek a képei is, igen lassan indul be, túl sokat időzünk az amerikai bevezetővel, túl későn jutunk a svédekhez, és a komplex módon ábrázolt közösség a cselekmény végére túlságosan antagonisztikussá válik. Kétséges, hogy ez változik egy 3 vagy 4 órás rendezői változatban, inkább félő, hogy Ari Aster szerzői horrorja dezorientálttá válik. Persze még egyszer érdemes hangsúlyozni, hogy a moziváltozat hibái ellenére is nagy élmény, nemcsak horrorrajongóknak ajánlott. A rendezői verziót pedig érdekességképp meg lehet tekinteni, ha nagyon megszerettük a karaktereket és a filmet.

A cikkben szereplő képek forrása: ADS Service