A hagyományos festészeti technikákat és anyagokat különféle felületeken alkalmazza, így gyakran előfordul, hogy funkciójuktól és minőségüktől eltérő anyagok alakulnak vászonná, mint például a textil legkülönbözőbb formái, a krepp papír, vagy akár a legegyszerűbb, boltokban kapható színes anyag. Kísérletező kedve a médiumhasználatra is kiterjed. Festészeti tanulmányai alatt videomunkákat, performanszokat, konceptuális alkotásokat készített, amelyek később Európa-szerte bemutatásra kerültek, többek között Tallinban, Stuttgartban, Brünnben és Bilbaoban. Szeptember 1. és október 30. között lehetett megtekinteni az EASTTROPIC galériában legfrissebb, a budapesti tartózkodása alatt készült képi alkotásait, amelyeket Lea Sekulic-val közösen készített hanginstalláció egészített ki.

Ahogy neve is jelzi, az EASTTROPIC olyan dinamikus platformként működik, amely a Kelet-Európai kortárs művészeti terület előmozdítását tűzte ki célul, hogy közelebb hozza egymáshoz a keleti kortárs művészeti és a nemzetközi művészeti színtereit. Az EASTTROPIC kezdeményezésének segítségével Európa periférkus-félperiférikus és posztszocialista országainak fiatal művészei és kurátorai nemzetközi együttműködésekben kapnak részvételi lehetőséget – mint például Denigova is. 2019-ben szerzett diplomát festő szakon a brünni Képzőművészeti Egyetemen, Csehországban, azóta számos csoportos és önálló kiállításon szerepelt munkáival. A budapesti tartózkodása alatt készült alkotásait az EASTTROPIC korábbi munkáival összhangban válogatta és helyezte kontextusba.

A kiállítótér egy hangulatos lakásbelső előszobájában kezdődött – itt a pad felett, festékfoltos papírból kivágott betűkkel szerepelt a kiállítás címe – innen nyílt a szoba Denigova kis képeire, amelyek színfoltos alapra helyezve, szoros láncot alkotva beterítették a szoba egyik falát, akár egy faliszőnyeg, míg a túloldalon egyetlen kép sajátította ki a felületet. A kis képek egy kapcsolat jeleneteinek, mozzanatának hangulati, benyomásokon alapuló lenyomatai. Méretük miatt apró emlékképekként is értelmezhetők, láncszerűségük pedig utalhat az összegzésre, a múltbeli eseményekre való reflektálás aktusára. A szoros együtteshez tartozott az a két kép, amelyek a szomszéd falra kerültek, a többi közül erősebb hangsúlyt kapva emelték ki. A befogadó számára kiindulópontként működve megágyaztak a többi alkotásnak, elindítva egy asszociációs láncot.

 

 

 

 

 

Talán csak az egyik, a lánc mellett elhelyezett kép tudta betölteni teljeskörűen szerepét – ezen egyértelműen beazonosítható két női alak, akik feltehetően szerelmesek. Egy látszólag békés hangulatú parkban üldögélnek, azonban a park előtti felirat „no same sex love” (tilos az egynemű szerelem!) és a háttérben lévő magyar parlament, valamint az azt őrző fegyveres alakok intézményes erőszakot sejtetnek. Mivel Denigova reagált az aktuálpolitikai történésekre, könnyebb a kép tartalmához kapcsolódni, véleményt formálni róla, míg a másikon beazonosíthatatlan és látszólag ellentmondásos formák nyomasztó dinamikája látható. Viszont nem véletlen, hogy a két mű egymás mellett kapott helyet, hiszen utóbbi előidézi az izoláció érzését, amely különösen egy kapcsolat megszakítása után, ellehetetlenítésekor keríti hatalmába az embert.

A kiállítótérbe belépve megfigyelhető volt az a tudatosan felépített koncepció, amelynek alapmotívuma az anyaghasználat kísérleti jellege. Pár festmény rögtön textillé alakult át, úgy, hogy függönyként helyezték el, vagy éppen az előszobában lévő padra terítették „ülőpárna” gyanánt. Denigova művészetének ugyanis meghatározó eleme és állandó témája a textil, mint „tangible painting”, azaz kézzelfogható festmény, de valójában szó szerint is festményeket használ textilként. Ezzel arra bátorítja a befogadót, hogy azt hétköznapi tárgyként kezelje: „I want to use paintings on sheets in different situations. Not just to look with your eyes, but to have them in your daily life.”[1]

A hagyományos befogadói csatornákon megmaradt a mű és a néző közötti (jobbik esetben csupán) fizikai távolság, nem volt lehetőség az érzékletes megfigyelésre. Egy múzeumi közegben vagy egy galéria white cube terében például a kordonoszlop mögé szigorúan tilos lépni vagy magát a festményt megérinteni. Ezzel viszont a mű azt sugallhatja, hogy felülemelkedik a befogadón, intellektuális fölénybe kerül, és ez megteremti az egyenlőtlen viszony kialakulását. Az a bizalom, ami a szabad, rossz válaszoktól való félelem nélküli elemzéshez szükséges, nehezen tud ilyen körülmények között kiépülni. Denigova ezzel ellentétben a tér korábban kiaknázatlan lehetőségeivel azonnal megteremtette a mű és befogadó közötti bensőséges kapcsolatot. Kollázsait a falra is ragasztotta, de szembetűnőbb volt az ablaküveg, mint képkerethez hasonló felület használata. A ráhelyezett kollázsokkal még mindig erősebb volt a hétköznapi, eredeti funkciója, sőt, azt az érzetet keltették, mintha installálás közben spontán kerültek volna oda, így magukban hordozták a gyermeki játékosság és a felszabadult elemzés lehetőségét.

A kollázsokkal teliragasztott ablakon Denigova által készített függönyök lógtak, amelyek tovább erősítették a már előbb vázolt „festmény, mint hétköznapi tárgy” koncepcióját. A krepp papírból készült függönyöket közelebbről vizsgálva látszott, hogy híg akvarellfestékeket folyatott egymásra, így alakult ki egy foltok kapcsolatából álló, színes szövet. Ismét a spontaneitással és az esetlegességgel játszott az alkotó, a papír cikk-cakk ollóval formázott szélei pedig kézművességgel kapcsolatos gyerekkori emlékeket idézhetnek fel.

A folyatásos technika sok alkotás esetében megjelenik, például belépve a második, szemben található szobába, a nagyméretű narancssárga vászonra festett kép két szélét keretező krepp papírcsíkokon köszön vissza. Keretként működik, mégsem válaszható el a képtől teljes egészében. Attól, hogy e kettő ennyire szervesen összekapcsolódik, olyan benyomásunk lesz, mintha megjelenne valami ösztönös érzékiség. A kollázsszerű képformálás mellett a vászon rojtos széle, a rögzítéshez használt csipeszek a félbehagyottság benyomását keltik, ugyanakkor kiemelik a képen nyers színekkel és erőteljes ecsetvonásokkal kibontott látomásokat.

Vele szemben hosszú, keskenyre vágott krepp papírokat láthattunk egymáshoz illesztve. A lila akrilfestékekből keletkezett foltok összemosódása a batikolt textilek mintázatát juttathatták eszünkbe. A vászon ezekre a „batikolt” papírcsíkokra lett felcsipeszelve, mérete és installálási technikája megegyezik az előbb elemzett képpel. A két kép háttere – lila és narancssárga – komplementerként működnek, és a rajtuk lógó vásznak is reagálnak egymásra. Az ábrázolt jelenetek eltérnek stílusukban, a szimbólumok viszont mindkét esetben azonosak, a kiállítás allegóriáivá váltak. Festéktubusokból kifolyó színek kapcsolatba lépnek egymással, amely Denigova szerint utal magára az emberi kapcsolatokra is – „colours making love” (színek szeretkezése) –, de az alkotás folyamatának lényegét szintén megragadja. Denigova vizualizációinak asszociatív jellege könnyen felismerhetővé teszi az ábrázolásokban megjelenő érzéseket, ezzel segítve a kapcsolódást.

A már említett hanginstalláció a látogatásunk alatt végig szólt, ezt a két-három perces művet Denigova kifejezetten a kiállítás eseményére komponálta Lea Sekuliccsal közösen. Egy idő után rövid terjedelme és folyamatos, monoton ismétlődése miatt zavaróvá válhatott, hiszen két-három percben rengeteg komplex megoldás sűrűsödött össze, ezt a sokféleséget pedig nehéz volt összhangban értelmezni. Tehát mi is volt a célja ezzel a művésznek azonkívül, hogy elterelhette a figyelmünket a képekről?

Néhány apró hibától, illetve a médiumok telítettségétől eltekintve Denigova első önálló budapesti kiállítása reprezentatív képet adott művészetének lényegéről, amely az emberi kapcsolatok bonyolultságát érzékeny szemlélettel és kísérletező szellemmel prezentálta. A projekt koncepcióját ötletesen, meglepő megoldásokkal együtt dolgozták ki. A tárlaton egyértelműen kiderült, hogy Denigova fiatal kortárs művészként már világos programmal rendelkezik, nem kevesebbet ígérve, mint a női szexualitást övező évszázados tabuk játékos, alig észrevehető feloldása és az azok alá eső érzésekről való nyílt párbeszéd, a szerelem, a vágy, az érzékiség és az elválás okozta fájdalom természetessé tétele – a kezdeti hatásokat levetkőzve még karakteresebben. Remélhetőleg érzéki festészetére, határozott formáira, gazdag anyagfelhasználására trademarkként fognak hivatkozni a szakma kritikusai.