A politikus személye régen elveszítette hitelét a nézők szemében, legalábbis Kelet-Közép-Európában és az USA-ban egyaránt nehéz őszintén lelkesedni a népet inkább csak elvben képviselő egyének, hovatovább hatalomra törő vezetők iránt. A 20. század általában véve sokat ártott a politikusok imázsának, hiszen Nyugaton és Keleten színre léptek karizmatikus vezetők, akikben nagyot csalódott a nép hazugságai és diktatórikus fordulatai után. A gazdasági válságot megoldó Roosevelt elnökért és az angliai csatában helytálló Churchillért még lehetett lelkesedni, sőt még Reagan botrányai sem voltak elegendők ahhoz, hogy az utókor ne nosztalgiával tekintsen vissza a nevével fémjelezett korszakra. A vasfüggöny lebontásáért, a csernobili balesetért és a Szovjetunió felbomlásáért felelős, illetve felelőssé tett Gorbacsov már nagyon ambivalens figuraként maradt fenn a történelemben, avagy míg Nyugaton Nobel-díjat kapott, addig hazájában sokan gyűlölik és árulónak tekintik őt. Egy ilyen ellentmondásos politikai vezetőről hálásabb feladat filmet vagy sorozatot készíteni, mivel a jó drámák alapjai az árnyalt karakterek. Sőt mi több, a gengszterfilmek bebizonyították, hogy immorális figurák is lehetnek főszereplők, ha kellő körültekintéssel adják el a történetüket. Hovatovább van már Sztálin- és Hitler-film is, úgyhogy miért is ne készülhetne Gorbacsov- vagy Putyin-film? Tényleg, miért?

Olivier Assayas majdnem rendezett egy Putyin-filmet A Kreml mágusa címmel, csak elkövette azt a baklövést, hogy „korunk Sztálinját” mellékszereplővé degradálta, helyette pedig egy jóval sótlanabb főhősre építi fel a sztorit, aki egyben narrátor is, amiből csak még több probléma adódik.

Igaz, nem csak Assayas sara, hogy A Kreml mágusa szégyenlős Putyin-film, mivel egy regényadaptációról van szó. Assayas műve Giuliano da Empoli azonos című, 2022-ben megjelent könyve alapján készült. Da Empoli kreatív döntése volt, hogy egy külső szemlélő perspektívájából tekintsen a diktátori babérokra törő orosz elnökre. A regény és a film is egy elképzelt interjúból bontja ki a cselekményt, amelyet a szerző – a könyvben Da Empoli egyfajta alteregója, a feldolgozásban Jeffrey Wright Rowlandje – Putyin legfőbb tanácsadójával, Vagyim Baranovval készít. Baranov nem létező személy, viszont őt is élő ember ihlette, egy bizonyos Vlagyiszlav Szurkov. Szurkov üzletember, politikus és bizonyos értelemben művész, aki rappel, avantgárd színdarabokkal és a médiával egyaránt foglalkozott azt megelőzően, hogy 2013-ban Putyin tanácsadója lett. Ő maga is értekezett kegyvesztetté válását követően a „putyinizmusról”, amelyért Szurkov legalább annyira felelős, mint maga a névadója. Da Empolit elmondása szerint szabályosan lenyűgözte ennek az embernek az ambivalenciája, sőt inspirálóan hatott rá, így nem volt kérdés számára, hogy regénye antihősét róla mintázza. Ilyen módon a cselekmény során fiktív mása, Baranov szemszöge érvényesül, az ő felemelkedését követjük a rendszerváltáshoz közeli seftelésétől az undergroundon, élete szerelmével, Kszenijával és Putyinnal való találkozásán át a számára is már inkább sötét jelenig. Közben pedig feltárul a média és a politika viszonya, így az, hogyan építik ki a Putyinhoz hasonló „atyácskák” az alternatív valóságokat.

Habár A Kreml mágusa gyenge pontja éppen az, hogy a „főgonosz” helyett egy háttérbe húzódó embert követ, ennek megvannak a pozitív hozományai. Sőt, Adam McKay a pár évvel ezelőtt bemutatott Alelnökben bizonyította, hogy lehet izgalmas szatírát kanyarítani a hatalomról (ez esetben a Bush-adminisztrációról) egy elvileg sótlan és érdektelen, mégis pont ezért veszélyes figura (itt Christian Bale címszereplő Dick Cheney-je) szemszögéből. A Paul Dano által alakított Baranov az Alelnök Cheney-jéhez hasonlóan első látásra jellegtelen és ártalmatlan karakter, akit a Quentin Tarantino által méltatlan módon betámadott színész izgalmasan formál meg. Dano gyakran játszik veszélyes őrülteket (lásd a Vérző olajat és a 2022-es Batmant), és azért olyan briliáns ezek szerepében, mert alapvetően átlagos, bizonyos értelemben kedves és kisfiús arca van. Vagyis senki sem gondolná róla, hogy képes lenne ártani akár a légynek is. A színész Baranovja sem egy goromba vagy harsány vadbarom, hanem higgadtan, szinte akadozva beszél, mindenkivel szemben mézes-mázas, legyen az Putyin vagy a vele interjút készítő külföldi író, akit előkelő vendéglátásban részesít rezidenciáján. Ám a cselekményben előre haladva

feltűnhet a nézőnek, hogy ez a higgadtság és kedvesség csak eszköz Baranov számára ahhoz, hogy jól megfontolt, kimért mondataival fokozatosan meggyőzze a „propagandája” címzettjét arról, hogy megkérdőjelezhetetlen igazságokat mond.

Ha kizárólag az interjújára koncentrálunk, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy miért szolgált rá a „Kreml mágusa” titulusra. Mondatai, szavai tényleg szinte varázslatként, bűbájként hatnak a befogadóra, aki a szimpatikus arcnak és előadásmódjának elhiszi, amit állít. Még, hogy Dano „unalmas fickó”! Tarantinónak nagyon nincs igaza, és erre A Kreml mágusa az egyik pozitív példa, a színész remek és meggyőző Baranovként.

Igen, a karakter lényege pontosan ez, ami a Christian Bale-féle Dick Cheney-é is az Alelnökben, hogy a külvilág elhiggye róla, hogy ő csak egy unalmas fickó, akitől nem kell félni. Holott a filmben nyilvánvaló, hogy a putyini propaganda számos alappillérét ő találja ki, eleinte a másik hírhedt politikussal és oligarchával, a korábban Jelcinnel nyomuló Borisz Berezsovszkijjel együttműködve. Apropó, Jelcin: a film a hírhedt orosz elnök kapcsán sokkal frappánsabban leleplezi a politikai médiakonstrukció illúziórealitását, mint a Putyin-jelenetsorokban. Az államfő betegsége miatt nem tudja elhagyni otthonát, hogy fontos politikai beszédet tartson az újraválasztása végett, ezért Berezsovszkij ötlete az, hogy Jelcin otthonában húzzanak fel egy hivatalos díszletet. Jelcin persze felönt a garatra, így képtelen elmondani a beszédét, de Berezsovszkij megnyugtat mindenkit, hogy majd utólag összevágják a szöveget a korábbi hangfelvételekből.

Tragikomikus miniparabola ez arról, hogy miért volt eleve halálra ítélve a posztszovjet demokrácia Oroszországban. A nép egy hazugság, egy konstruált valóságkép alapján szavazott.

Putyin kapcsán látható a filmben, hogy később már a szavazás sem annyira fontos, csak a reprezentáció, és az, hogy az elnök Sztálinhoz hasonló karizmatikus „atyácska” benyomását keltse.

A Kreml mágusa megkísérli „felboncolni” a hatalmat, de éppen azért nem képes „anatómiailag” pontos képet nyújtani erről, mert Putyin feltűnésétől kezdve ugrál a két fő karakter között. Holott bőven lenne potenciál a „cárban”, főleg, hogy Jude Law megbirkózik a nehéz feladattal, azaz jól megformálja az orosz elnököt. Nyilvánvalóan az ő esetében nem volt lehetséges a személyes találkozó, hogy kikérje Putyin tanácsait és megismerje őt személyesen, ezért akár a halott hírességeket megformáló színészeknek, úgy a szerepre készülve Law-nak is másodlagos forrásokra kellett hagyatkoznia. Így is sikerrel járt, mert jól megfigyelte és elleste az államfő jellegzetes gesztusait és hanghordozását, viszont a személyesebb megnyilvánulásoknál improvizálnia kellett. Persze a világon csak kevesen ismerik Putyin valódi jellemét, ilyen módon elkerülhetetlen, hogy egy őt alakító színész hozzáköltsön sok mindent a karakteréhez. Emiatt azonban Assayas műve olykor didaktikus és naivan direkt. Putyin például az egyik jelenetben nyíltan elemzi, hogy miért tekinti Sztálint példaképének, illetve miért hasonlít rá. Habár az orosz elnök a 2000-es évek közepétől, a hatalma megszilárdításától és a demokrácia lebontásától kezdve többször méltatta Sztálint és a Szovjetuniót, annyira még ő sem volt bátor, hogy nyíltan és kendőzetlenül legitimálja a diktátor tömeggyilkosságait.

Az a kisebbik gond A Kreml mágusával, hogy szájbarágós, és sok mindent dialógusban vagy narrációban közöl. Pontosabban ez egy nagyobb probléma része, amit már említettünk, hogy a film bátortalan és bizonytalan.

Baranov egy idő után egyszerűen nem elég érdekes mint karakter, és az interjúepizódokat leszámítva azt sem igazán sikerül megmutatni, hogy mennyire zseniális propagandista.

Igen, ad egy-két jó vagy inkább ravasz tanácsot Putyinnak, és persze, az ő és Berezsovszkij sztorija lényege az, hogy az általuk teremtett szörnyeteg túl nagyra, a fejükre nőtt. Ám az minden filmnél baklövés, ha idővel az antagonista sokkal érdekesebbé válik, mint maga a főhős. Itt is ez a helyzet, és ha már a putyini rezsimről van szó, a néző a hatalom és a hatalmasság anatómiájára kíváncsi, nem arra, hogy egy szürke tanácsadó miként próbál manőverezni vagy milyen magánéleti-szerelmi krízisekkel szembesül.

Ebben a történetben Putyin intrikái és a hatalomhoz vezető útja a hatványozottan izgalmasabb, ám amiatt, hogy az orosz elnök csak az antagonista, és A Kreml mágusa csupán kívülről szemléli őt, felületessé és kapkodóvá is válik a történet.

Assayas műve felskicceli a putyini sztori legfontosabb állomásait a csecseneknek tulajdonított moszkvai robbantásoktól a Kurszk tengeralattjáró tragédiáján és 2002-es véres moszkvai túszdrámán át az orosz-ukrán konfliktusig, de semmiben sem merül el.

Nem is tud elmerülni, mert hol Baranov magánéletével foglalkozik, hol a jelenben elemzi didaktikusan főhősén keresztül a rohanva elhadart történéseket. Holott nagyon izgalmas lett volna, ha A Kreml mágusa a dolgok mélyére ás és a rendelkezésre álló információk alapján merész állításokat tesz, amelyek megvilágítják a putyini rezsim működését. Csak a moszkvai robbantások és a csecsenföldi megtorló akciók máig annyira ellentmondásosak, hogy ezekről lehetett volna bővebben értekezni. Azaz sokan vitatják, hogy tényleg a csecsenek álltak a háttérben, főleg, hogy Putyinnak kapóra jött a terrorsorozat ahhoz, hogy az ellentámadások révén hősnek tüntesse fel magát, és legitimálja hatalmát az orosz nép előtt. Ennek tükrében kellett volna bemutatni, Baranov milyen ötlettel áll elő a kétes eseménysorozat médiareprezentációját illetően. A Kreml mágusa azonban ehelyett csak kerülgeti a forró kását, hiába két és félóra a játékideje. Véget ér, mielőtt bármilyen komoly elemzésbe bocsátkozna.

Olivier Assayas művével van más probléma is: dacára a remek színészgárdának nem hihető, hogy oroszokat látunk. Ez persze már a remek HBO-sorozat, a Csernobil kapcsán is gond volt, amelyben neves brit és európai sztárok perfekt angolsággal adták elő a dialógusaikat, de ott a széria csúcsminősége felülírta ezt a problémát.

A Kreml mágusa viszont több sebből vérzik, nem képes berántani a nézőt, aki így elgondolkodhat azon, hogy éppen az orosz közelmúltat látja megelevenedni vagy ennek csak egy teátrális rekonstrukcióját.

Dano arcában még van némi szláv vonás, ellenben Law hiába jó és meggyőző Putyin, angolságát le sem tagadhatná. A film készítői pedig nem is próbálkoztak orosz nyelvű dialógusokkal, néhány archív felvételen hallhatunk csak ilyeneket. Érthető, hogy a nemzetközi forgalmazás miatt szükséges az angol, de a hitelesség érdekében pont ennél a történetnél nem ártott volna az nyelvi realizmus, ami Mel Gibson műveire, különösen A passióra jellemző. Bár ez lenne a legnagyobb probléma A Kreml mágusával! Bár ne lenne a film egy hatalmas, kihagyott ziccer, egy felszínes és didaktikus politikai parabola! Ebben a formában inkább erőtlen alkotás, ami gyorsan a feledés homályába fog veszni.

A Kreml mágusa (Le mage du Kremlin) – színes, magyarul beszélő francia-amerikai politikai thriller, 152 perc, 2025. Rendező: Olivier Assayas. Forgatókönyv: Olivier Assayas, Emmanuel Carrère. Operatőr: Yorick Le Saux. Szereplők: Paul Dano (Vagyim Baranov), Jude Law (Vlagyimir Putyin), Alicia Vikander (Kszenija), Tom Sturrdige (Dmitrij Szidorov), Will Keen (Boris Berezsovszkij), Jeffrey Wright (Rowland). Forgalmazó: ADS Service. Bemutató: 2026. április 2. Korhatár: 16 éven aluliaknak nem ajánlott.

Képek: ADS Service