Dama, az androgün arra a tudatra ébredt, hogy nem akarja megismételni a tegnapi teljesen átlagos napját, mivel már igen unta az átlagosabbnál átlagosabb napokat. Így hát azon kezdte el törni a fejét, hogyan változtathatná az átlagost rendkívülivé. Tisztában volt vele, hogy a rendkívüli események nem fognak önmaguktól valóra válni, neki kell azokat elhívni, de ha a szép szóból nem értenek, akkor ki kell provokálnia. Azon a reggelen Dama eldöntötte, hogy a félelmével szólítja meg a hétköznapinak nem nevezhető eseményeket, ezért leköltözött egy pincébe.

Dama, az androgün egy reggel arra ébredt, hogy egy sárhalomnak tűnő lény értelmetlennek hangzó szavakat hadovál az ágya mellett. Néhány szót érteni vélt, de persze nem volt benne biztos, hiszen ki hallott már olyat, hogy egy láp-lény a tudatról vagy az utazásról beszél. Sőt, az ilyen szavaktól tűnt neki gyanúsnak, és első gondolata az volt, hogy csak valaki egy lepedő alá bújva meg akarja viccelni. De rájött, hogy nincs is lepedő a pincében, hiszen abban a dohos környezetben hamar ellepné a penész.

Dama, az androgün egy reggel arra ébredt, hogy a falon különös, világitó szavak jelentek meg. Első olvasata után még nem volt biztos benne, hogy érti. Azt hitte teljesen egyedül van a pincében, de az üzenetet többes szám első személyben írták. Ettől megijedt. Azt hitte, hogy csak egy valaki, pontosabban egy valami, a félelem figyelte ki új lakóhelyét, de ez elegendő bizonyíték volt számára ahhoz, hogy azt feltételezze, hogy egy szövetkezet vagy egy bűnbanda riogatja, és lehet, a céljuk az, hogy őrületbe kergessék.

WOFT: Lair. Fotó: Barnabás Neogrády-Kiss 

Dama, az androgün egy reggel arra ébredt, hogy a vacsorára elfogyasztott üvegszilánkok felhasították a gyomrát. Ez az eset azért volt különösen furcsa és ijesztő számára, mivel vacsorára kizárólag flitteres, csillogó gombát evett. Ennek elkészítése közben csak a saját arcára tudott gondolni. Tükör híján már régóta nem látta, és nem is tudta pontosan felidézni, hogyan nézhet ki. De mielőtt még teljesen elfelejtette volna, fehér agyagos-műanyagos talajból megformázta, és a konyhának kikiáltott vakablakba tette.

Dama, az androgün egy reggel arra ébredt, hogy az utcán olyan kabátok sétálnak, amelyekből hiányoznak az emberek. Néhány kabát tulajdonosnak ott kullogott a keze és a feje a ruhadarab mellett. De még ijesztőbb volt számára, hogy a fejeknek nem volt arca, hanem csak egy jel volt ott, ahol a homloknak kellett volna lennie. A kezek pedig olyannak tűntek, mintha a csontok hiányoznának belőle.

Dama, az androgün egy reggel arra ébredt, hogy tavak keletkeztek a pince talaján. Méretét tekintve inkább tócsák voltak, viszont a környezetük, a moha, és a pici sziklák inkább tavakra emlékeztették őt.

Dama, az androgün egy reggel arra ébredt, hogy az éjjeli szekrényén misztikusnak tűnő tárgyak váltották a megszokott félig használt papírzsebkendőket és a port felfogni hivatott könyveket. Különös üvegcsék, állati maradványok lettek az új díszei, amelyek nem is tűntek valóban újnak, annyira elszaporodtak rajtuk a gombák. Az állatból is csak az alsó állkapcsa maradt meg néhány foggal, de hogy valódibbnak és vadabbnak tűnjön új, felvágott nyelvet is odaillesztették. A legfurcsább azonban a szekrény tetejére tett arcplasztika volt, amely félelmetesen hasonlított az általa készített arcra, viszont emennek a szeméből zöld fény áradt, és ez az a fénysugár, amely ráébresztette őt, hogy nem is a félelmei hozták őt ide, hanem ő az az androgün, aki feltalálta a sötétet.

Dama, az androgün egy reggel arra ébredt, hogy a legrendkívülibb, amely történhet vele, ha többé fel sem kel.

 

 

 

 

 

 

 

 

WOFT: Lair, enteriőr. Fotó: Barnabás Neogrády-Kiss

Az FKSE lépcsőin lefelé lépdelve az az elképzelésem támadt, hogy nem is egy kiállítótérbe tartok, hanem inkább egy elfeledett pincébe, ahová azért hívtak el mindannyiunkat, hogy segítsünk kirámolni a régóta ottfelejtett, dohosodó tárgyakat. Ennek ellenére pozitív csalódásként hatott, hogy a lépcső alján még mindig nem egy kiállítótérben éreztem magam, hanem inkább a Sötét Erdő mélyében, ahol a növények is beszélni tudnak, és olyan veszedelmek leselkedhetnek az emberre, amelyet talán elképzelni sem tud, és amelyektől a menekvés csak külső segítséggel, vagy egy mese főhőseként sikerülhet.

Az utóbbi elképzelésemet erősítette, hogy a kiállított tárgyak egy része rendelkezett olyan külsőséggel, amelytől erdeinek, misztikusnak tűnt – pontosítva: sokkal inkább egy már olyan erdőnek, amelyet turizmussal foglalkozó üzletemberek irányítanak és nem a természet ökoszisztémája. Ezt a gyanút az is erősítette, hogy az egyikük még a kabátját is ott felejtette. Már nem az erdő saját és természetes szépsége a látványosság, mert azt rég kifacsarták, a turistacsoportokat pedig az idegenvezető kalauzolja körbe válogatott félelmeken. De a félelmek alapja nem a valódi veszedelmek, hanem a sötétség, amely elsősorban torzítja a tárgyakat, és a fantázia segítségével egészíti ki azokat. Nem mindennapi látvány egy elhullott őz-állkapocscsont, a fényben csillogó gombák, a fehéren világító tócsák, lézerszemű androgün arcok vagy egy sárhalomnak tűnő installáció, de az igazi hatást inkább a fények, pontosabban szólva a fény „hiánya” váltotta ki. Nem vitatható, hogy a kiállított tárgyak által előhívott atmoszféra nem megvalósítható egy white cube térben, viszont a szinte csak ultraibolya fénnyel megvilágított tér inkább tűnt a rave-kultúra erőszakos behatolásának.

A WOFT kiállítása számomra láthatatlan maradt. Az alkotók képesek voltak egy saját teret, dimenziót teremteni nemcsak a műtárgyakkal, hanem a zaj-zenével és a szokatlan fénnyel is, viszont az utóbbi kettő már talán a fölöslegesen felhalmozott dolgok kategóriájába tartozott így, hogy a valódi lényeget nem láttam.

Fotók: Barnabás Neogrády-Kiss