“A nyuca olyan, mint a félszáraz vörösbor – aligha létezik, mégis, amikor
félszáraz vörösbort kóstolunk, borzongva gondolunk a nyuca lehetőségére.” 
(Oresztész Katszuranisz Breváriumából)

Figyelmeztetek minden kiválasztottat, akinek kezébe téved(?) ez a rejtelmes, vörös kötet. Mégpedig azért, mert kijelenthetem: az ember óhatatlanul nyucakutatóvá válik, ahogyan az írva vagyon. Egy kérdőjellel kezdődik az egész, aztán jön a sokszori figyelmeztetés, de ha így sem záródik be a fedél, én szóltam, menthetetlen vagy. Elnyucultál.

Hogy mit csináltál? Meg lehetne magyarázni. Szó lehetne tehát mondjuk a Gugáról. De most nem lesz. “A Nyuca, az más.” Ezt a három, különböző kézírással írt névtelen kézirat is bizonyítja, amely 2020-ban érkezett a Scolar Kiadó postafiókjába. Már az elején le kell szögezni, milyen sokat köszönhetünk anonim hőseinknek, hiszen mivé lenne a tudomány előmenetele, a történelmi bizonyosság és a művészet szabadsága egy nyucákról szóló, átfogó, nonfiction(!) kiadvány nélkül? Ezt igencsak komolyan kell vennünk.

Persze, nem lehet. A nagy Nyuca-könyvhöz való viszonyunk akaratlanul is kétoldalú. Szándék szerint hipnotikus mélyolvasásba bonyolódnánk, de mégsem tudjuk letörölni a szétolvadó, kaján vigyort, akár az északi, déli és revíziós nyucák kíméletlen harcáról, akár az operálj nyucává végleg című zseniális cabbitation-műfajú versről, akár az 1896-os budapesti Ezredéves Országos Kiállítás mezőgazdasági pavilonjának kétnapos nyúlmacska-jelenéséről olvasunk – azt a kiállítást a Katolikus Anyák Egyletének felháborodott tiltakozására amúgy is betiltották, sajnos.

Ezért nem ígérhetünk objektivitást, sőt szinte semmit: mi itt csak a meglévő forrásokra hagyatkozhatunk. Jelen esetben a megértés kísérlete pár véres tappancsnyom és kockaürülékek utáni tétova lődörgés lesz, inkább szenvedélyes szimatolás, nyomkövetés, mint száraz és mérhető elemzés. Ahelyett, hogy a “De mégis, mi a fene az a nyuca?” komolytalan kérdéskörének megválaszolásával fáradoznánk, és rögzítenénk a mára közhelyes tényeket, hogy a nyuca bőre hártyavékony, örömkiváltási képessége tizenhetes skálán tizenkettő (vagy tizenhárom, attól függően, hogy milyen napja van), és hogy szagától fejvesztve menekülne még egy éhes toportyán is – nem, mi itt ma a hogyanokra leszünk kíváncsiak.

Mostanra már biztosan nyakig ülsz a nemértésben és a bizonytalanságban, kedves olvasó. Nos, ez éppenséggel természetes, mivel a nyuca konfúz természetű, és előszeretettel téveszti meg azokat, akik a közelébe merészkednek. Olyannyira, hogy még az első nyuca-spotting ideje, körülményei sem tisztázottak. Bár a Jugoszláviai Magyar Szó 1987-ben beszámolt a nyucakölyök-ajándékozásról a Palicsi Állatkertben, és még egy képet is közzé tett a büszke gazdáról, forrásunk unokatestvére, Zoki emlékezete szerint a csupasz kis lények a csimpánz gorilla ketrecétől balra pislogtak vakon. Egy évig is eltarthatott, amíg beszámolója elkészült, ezért csak utólagos korrekcióval tudjuk meg, hogy a saját apa halálának időpontját sokáig ezen kusza, feledésbe merülő év miatt tévesztette el. Ez is különös lehetne, ha azóta nem tudnánk már jól, miféle homályos ködbe vonhatja a nyucakutatót ez a tünékeny teremtmény.

Első forrásunk nyelvhasználatában is érződik ez a hatás: amellett, hogy bizonyos érzékeinek élesedéséről tesz tanúbizonyságot – amikor például lejegyzi nagyapja bőrének KING SIZE FILTER 57 típusú nikotinszagát, vagy amikor Otimama sparherdre kifutott tejbőréről mereng –, olyan hibridszavak nehezítik a tisztán emberi vagy állati identitások elkülönítését, mint például a bizonyos “ruhavedlés” mozzanata. A második névtelen forrásunk remegő helyzetjelentései alapján követhetjük, miként eredt csúszva-mászva a nyuca nyomába saját észlelésének sötétségében, és olyan elemi egzisztenciális krízisnek lehetünk tanúi, amely akár azt a feltételezést keltheti bennünk, hogy az ember talán sosem volt nem-állat. Írásának szóhasználata mentén itt már látható, hogy a fikció megszállja, megfertőzi, felfalja és bekebelezi a valóságot. “Nem látom, amit írok” – mondja, és feljegyzései félbeszakadnak. Harmadik forrásunk közvetlenül megszólít bennünket, azonnal magával ránt, és megerősíti: a nyuca, ahogy egy örökletes betegség vagy egy trauma, generációról generációra száll és beül az ablakunkba.

Ne riasszon el senkit, hogy a kötet első lapozásra egy biológiai szakkönyv imitációját nyújtja – aki tüzetesen szemügyre veszi a nyuca anatómiájának rajzát, látván az értelmetlen és még ismeretlen szervek kategóriáit, megkönnyebbülhet, mert a szerzők megkímélték a tudományos leírásoktól. Azért egy kis szellemi tornát mindenképp igényel a bátor nyomkövető tevékenység, mert annyi elmondható, hogy a kötet szerkezete szinte megköveteli a retrospektív olvasást. Az elbizonytalanodás jól belátható következménye, a visszaellenőrzés késztetése és az ezzel járó ide-oda nyújtózkodás egyesek számára fárasztó tevékenység lehet. Ne lankadjon a figyelmünk! A nyuca gyors (94,7 alma/lejtőalj sebességgel is haladhat), ezért nekünk, kutató olvasóknak is hasonló sebességgel kell végigkövetnünk a fajról szóló, színes és érdekfeszítő tényfelsorolást. Ha szimatunk azt sejtetné velünk, hogy a tudományos ismeretterjesztés paródiájával van dolgunk, ne habozzunk engedni a nevetésnek. Ennyi könnyedség belefér még egy nyucakutató életébe is.

Reflektálnunk kell a lassanként körvonalazódó ars poeticára. A könyvben a történelmi kronológia és a mesék, mítoszok egymást követik. Nos, ez is egy állásfoglalás. Láthatjuk, hogy a szerzők nyomatékosítják, az igazság megismerési folyamatában nincs helye a megrögzött eljárásoknak és a megszokás fogalmi rendszereinek. Ha úgy tetszik, a Nyuca bestiáriuma szerint fittyet kell hánynunk az egyoldalúságra, az élet unalmas hazugságaira, mert csak így vethetünk bölcs pillantást erre a csodálatos, nevének etimológiája szerint is ‘kétnemű’ lényre. A helymegjelölések folytonos és szándékos keverése is bonyolult módszertani háttérrel rendelkezik. Azért, ahogyan az a jó történetek végén lenni szokott, gyakran megnevezésre kerülnek a konkrétumok: ilyen például Vecsés városa a káposztasavanyító nyuca legendájában. Ki gondolná, hogy nem csak Bangkokban, Indiában vagy a Katanga-fennsíkon fellelhető az efféle egzotikum, hanem hozzánk ilyen megkapó közelségben is! Sőt, minden bizonnyal törzsökös magyar fajról beszélhetünk! Ezek után kevésbé lehetnek kétségeink a leírtak valóságtartalmával kapcsolatban, noha a bizonyosság érzete, sajnálatos módon, végig cserben hagy minket.

Nem úgy a nyuca, aki mediátorként vezet el egy sajátságos metairodalmi világba. A prózairodalomban burjánzik a hagyománya – “…hemzseg, ahogy munkásszállás matracában az ágyi poloska” –, ezt pedig a szépirodalmi válogatást követő, Bátorffy Dénes A Nyuca hermeneutikája című kiváló dolgozatából tudhatjuk meg. Casanovától és Trivulziótól kezdve Arany Jánoson át egy Dell Inspiron laptop D partícióján talált Word-file modern példájáig válogathatunk. Érdekes módon éppen itt, az irodalom halálmezején villan fel a rettenetes tény, amelyet a mai nyuca populáció elkeserítő, mindenki által ismert statisztikái is mutatnak: a kétféle lények üldöztetése nem új keletű, s ennek nyomai a legkülönfélébb kultúrák bölcseletében is tetten érhetőek. Hasonlóképp a japán rókatündér legendájához, a nyuca is leginkább a fertőző másság, a metamorfózis szimbólumaként jelenik meg a vallási és filozófiai iratokban. “A nyuca valamilyen, ám ennek a valamilyenségnek örökösen változóak a kontúrjai, sosem önmaga, mindig valami más. A nyuca az, ami nem az.” A nyuca interdiszciplináris és transzmediális. Nem véletlen tehát, hogy a művészetekben is elsősorban olyan kettősséget érzékeltető és megjelenítő alkotásokban szerepel, mint amilyenek Modigliani képei, gondoljunk csak a világot szemlélő egyik, és a befelé forduló másik, halványkék szemre. A könyv feltárja, hogy a nyuca popkulturális szerepe sem elhanyagolható: az interneten nemrégiben keringő szörnyűséges Tiktok Teeth trendhez hasonlóan most a japán fiatalok körében igen elterjedt a cabbitation (nyucává való operáció), azaz a nyucalizáció. A performansz-jellegű beavatkozás-sorozatról még az artpool.hu-n is létezik egy oldal. Akinek pedig az ilyesmitől felfordul a gyomra, és inkább a dolgok gasztrokulturális részére esküszik, már említenünk sem kell Cserna-Szabó András 666 nyucapacal című klasszikus remekművét, vagy Váncsa István régi, lakodalmas nyuca receptjét – csak aztán legyen hozzá a kamrában tárkony, csöcsgyökér és a manapság már nehezen fellelhető kutyapöcse paprika…

Kivételes, hogy épp a hagyomány kérdésében nem mond ellent egymásnak a kultúra és a természet. A nyucatudományos álláspont szerint ugyanis a nyuca vizsgálata elsősorban származás és származtatás kérdésén alapszik. Könnyen lehet, hogy félre kell tennünk eddigi elképzeléseinket a tudományos paradigmák alakulásáról, hiszen ahogy a Nem csak a wombat… című, 1990-es Élet és Tudomány cikkből is kiderül, Lovász Lászó forradalmi kombinatorikai felfedezései és Neumann János munkássága csakis egy dél-mecseki nyucapopuláció ürülékeiről készült felvételsorozatnak köszönhetők. A nyucakocka a modern számítástechnika, mi több, a mesterséges intelligencia alapköve. A zootaxonómia azonban a mai napig, és talán mindig is hadilábon áll majd a nyuca besorolásával.

Micsoda káosz! Kijelenthetjük tehát, hogy a nyuca árnya nélkül nem is volna piarista rend, dadaista művészet, de még ufóészlelés sem? Lehetséges. Mindenesetre, itt az utolsó figyelmeztetésem: ha netán jelen cikk olvasása után végképp csődöt mondana a józan ész, éjjel  pedig sikolyok visszhangoznának az utcában, vagy esetleg postán érkezne egy finomra csiszolt kő, macska mintával, a Nyuca könyvet tovább kell adni. Ellenkező esetben…

A cikk szerzőjének dokumentuma itt megszakadt, ő maga pedig nem jelent meg a szerkesztőségi ülésen. A néhol számunkra is érthetetlen írást a hitelesség kedvéért változatlanul közöljük. 

Illuszrációk: Nagy Norbert. A fotók forrása a NYUCA Bestiárium hivatalos Facebook oldala.