bezár
 

film

2022. 01. 02.
Mátrix: Újratöltve, felmelegítve és összekutyulva
Miért egyszerre izgalmas és félresikerült a Mátrix feltámadások?
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az 1999-es legelső Mátrix több szempontból is forradalmi film volt, és világa, témája ma aktuálisabb, mint valaha. Emiatt volt értelme folytatni a történetet, de Lana Wachowski nem a legjobb módját választotta ennek a Mátrix feltámadásokban.

A Mátrix bevallottan sok más korábbi forrásból táplálkozott a Szárnyas fejvadásztól a klasszikus animéken (például Páncélba zárt szellem) át a John Woo-filmekig. Sőt, Alex Proyas egyenesen plágiummal vádolta a Wachowski-testvéreket, mivel 1998-as Dark Cityjének több motívumát vélte felfedezni az 1999-ben bemutatott sci-fi akciófilmben, de David Cronenberg szintén 1999-ben debütált eXistenZ-e is nagyon hasonló témát, a virtuális valóság mögött rejlő „igazi világ” kérdéskörét kutatta. Ám a Mátrixtól nem lehet elvitatni, hogy forradalmasította az akciófilmek műfaját, „bullet time” effektusát (hogy a kamera extrém lassított felvételben jár körbe egy töltényt vagy karaktert) boldog-boldogtalan használta és használja máig, valamint a másik zsáneréhez, a sci-fihez méltó módon komplex mitológiát vázolt fel, olyan konfliktusokkal, amelyek ma aktuálisabbak, mint valaha.

A Mátrix-filozófiát komoly gondolkodók, kultúrakutatók is elemezték, talán a leghíresebb a szlovén ideológiakritikus, Slavoj Žižek, akinek igen fontos kérdése volt a film fő motívuma, a vörös és a kék kapszula közötti választás kapcsán a The Pervert’s Guide to Cinema című dokumentumfilmjében, hogy miért nem merül fel a cselekmény során, hogy magát a döntést utasítsa el a főhős.

Žižek ez alatt azt értette, hogy a Mátrixban megjelenő virtuális valóság mellett a Morpheus, a kiválasztott Neo mentora által hajszolt prófécia is mítosz, pontosabban ideológiai rendszer, amely ugyanúgy rabságban tartja a tudatot, ahogy az emberiséget leigázott gépek által létrehozott digitális világ.

Szerencsére Larry és Andy Wachowskinak (ma Lana és Lilly néven alkotnak) volt önkritikája, így a két, felemásra sikerült folytatásban okosan kérdőjelezték meg az első részben lefektetett ideológiát, ők maguk is úgy elemezték a trilógiát, hogy az első film a tézis, a második az antitézis, vagyis a tézis dekonstrukciója, míg a harmadik a szintézis, azaz egy új mítosz vagy ideológiai konstrukció felállítása a két korábbi eszmerendszer elmeiből. A rajongók valami hasonlót vártak a majdnem húsz évvel a Mátrix: Forradalmak után készült Mátrix feltámadásoktól, amelyet Lana Wachowski már egyedül, testvére nélkül készített el. Ha vannak is benne érdekes felvetések, az új film a trilógia középső és záró darabjához hasonlóan felemásra sikerült.

Lana Wachowski: Mátrix feltámadások

Ez a történet bevallottan gyászmunka eredményként jött létre, ugyanis a Wachowski-testvérek szülei elhunytak, ami nagyon megrázta mindkettőjüket, ráadásul Lana egy közeli barátja is meghalt ugyanabban az évben, 2019-ben. Lana az írásba menekült, és a saját mitológiáját használta fel arra, hogy szimbolikusan feltámassza szüleit két olyan karakteren keresztül, akik édesanyjához és édesapjához hasonlóan közel álltak hozzá. Neo és Trinity a Forradalmak végén belehaltak a gépek és az emberiség békéjéért folytatott küzdelembe, habár az utolsó jelenet erősen utalt arra, hogy Neo, a Kiválasztott tudata valamilyen módon mégis túlélte a virtuális valóságot uralma alá hajtó Smith elleni végső csatát. Neo és szerelme teste azonban halott volt, ezért kellett feltámasztani őket. Így született meg a Mátrix feltámadások története, amelyet eredetileg nem is akart megfilmesíteni a rendező, de egy filmes ismerőse elolvasta, akit nagyon megérintett a sztori, így azt mondta, ezt másoknak is látni kell.

A Feltámadások alapfelállása hasonló az 1999-es első filméhez, azaz Neo ismét Thomas Andersonként, öntudatlanul él a virtuális valóságban, amelyről azt hiszi, hogy maga a fizikai realitás. Trinity is ugyanebben a cipőben jár, azaz Tiffanyként szerető feleség és családanya. Igen ám, de Neo ezúttal is érzi, hogy valami nincs rendben, álmok és víziók gyötrik, amelyek alapján munkahelyén videójátékot fejlesztettek, a Mátrixot. Hogy a „flashbackek” ne gyötörjék, Neo pszichiáterhez jár, aki kék kapszulákat ír fel neki, ezzel tartja kordában a hős valóságérzékelését. A gödörből Bugs rántja ki, akinek ott a vállán a „fehér nyúl” tetoválás, a nyúl, amelyik az első részben is kivezette Neót a Mátrixból. Valamint feltűnik a színen Morpheus is, igaz, neki ezúttal nincs klasszikus fizikai formája, vagyis emberi teste. A hős öntudatra ébredésével párhuzamosan azonban főnöke, Smith is a jellegzetes hangsúllyal szólítja őt „Mr. Andersonnak”, azaz a Mátrix-trilógia antagonistája,

Smith ügynök visszatér, bár ezúttal nála sokkal veszélyesebb és dörzsöltebb gonosztevő tűnik fel a színen, és a fő küldetés is egészen más: Trinityt kell kiszabadítani, aki most fontosabb, mint az eddig Kiválasztottnak tartott Neo.

Lana Wachowski: Mátrix feltámadások

A legtöbb ötlet és kreativitás a Feltámadások első egy órájában koncentrálódik, a hátralevő szűk másfél óra torkollik káoszba és grandiózusnak szánt, de rendkívül buta akcióba. Az akciójelenetek amúgy sem túl emlékezetesek, ezen a téren egyáltalán nem sikerült megközelíteni sem az 1999-es első részt, de még annak folytatásait sem. Direkt öniróniaként is felfogható, hogy az új film nyitójelenete a Mátrix felütésének „elrontott” változata, azaz éppen a leglátványosabb momentumait zavarja meg Bugs, a Neo és Morpheus után kutató egyik lázadó. Ez a hozzáállás pedig uralja a cselekményt, de nem válik a javára. A Feltámadások egyrészt ugyanazokat a lassított felvételeket és közelharci jeleneteket süti el, mint az első rész, másrészt nincs súlya egyik összecsapásnak sem, hiszen rosszul simulnak a sztoriba, nincs meg az a zseniális, szinte önálló „történetívük”, amely a Mátrix lövöldözéseit vagy kézitusáit jellemezte, és nincs katarzis.

Sőt, néhány akciójelenetet nézve olyan érzésünk lehet, mintha csak kötelezőből szerepelnének a filmben, nincs igazi dramaturgiai funkciójuk. Az egyik legrosszabb szekvencia éppen a fináléban szerepel: a grandiózusnak szánt üldözés dinamikátlan, vontatott, ráadásul elcsépelt, zombifilmes klisére építették fel. Egyedül a Mátrixot uraló antagonista önreflexív húzása ötletes, hogy képes „bullet time”-ot előidézni, azaz lelassítani maga körül az időt, pontosabban az ellene támadókat, így szinte lehetetlen megütni vagy lelőni. Kár, hogy Lana Wachowski ezt a problémát túl hirtelen feloldja.

Lana Wachowski: Mátrix feltámadások

A történettel is vannak komoly problémák, főleg azt követően, hogy megismerjük az antagonista motivációit, de az első egy óra valóban ígéretes. A Mátrix feltámadások egyik legfontosabb lépése a trilógiához képest, hogy logikus módon végleg leszámol azzal a tézissel, miszerint Neo a Kiválasztott, pontosabban az egyedüli Kiválasztott. A Morpheus-féle prófécia mítosznak bizonyult az Újratöltve alcímű középső részben, vagyis kiderült, hogy nem Neo volt az egyetlen, nem egy elődje már végigjárta útját. A lázadás bele volt kódolva a régi Mátrixba, így arra kellett rájönnie Neónak, hogy a rendszer erőszakos lázadással megdönthetetlen, ezért a körforgást csak a békével mint a prófécia és az elnyomó rezsimmel szembeni lázadó tettel lehet megtörni, ebben áll a Forradalmak szintetizáló jellege. Ám a Feltámadások utólag arra irányítja a figyelmünket, amit természetesnek vettünk, amit egyszerű szerelmi szálnak hittünk: Neo mellett végig ott állt Trinity. Kapcsolatuk és ennek ereje több volt a már a klasszikus Hollywoodban is elcsépelt klisénél, miszerint „a szerelem minden akadályt legyűr”.

Trinity volt az, aki az ellenállók közül a Mátrixban elsőként találkozott személyesen Neóval, a prófécia, illetve az azt közvetítő Orákulum is azt mondta, Trinity bele fog szeretni a Kiválasztottba. Amikor a film végén Smith ügynök beleeresztett egy egész tárat Neóba, Trinity csókja élesztette fel, és egyben ez tette Kiválasztottá a hőst, aki első „feltámadása” után játszi könnyedséggel legyőzte az addig lehetetlenül erősnek tűnő gonosztevőt. A második részben Neo mentette meg Trinity életét, veszélyeztetve ez által Zionnak, a túlélők föld alatti városának épségét, a nő élete pedig a kulcsa volt annak, hogy a Forradalmakban a hős el tudjon jutni a Forráshoz, ahol a gépeket irányító mesterséges intelligenciának felajánlotta, hogy az emberekkel kötött békéért cserébe megtisztítja a virtuális valóságot az elszabadult anomáliától, Smith-től. Trinity kellett ehhez, mert Neót a Bane testét megszállt Smith megvakította küzdelmük során, így aligha tudta volna elvezetni a hajót a Forráshoz.

Trinity és Neo sorsa már a Mátrix-trilógiában is szorosan összekapcsolódott, ezt pedig logikusan továbbfejlesztette a Feltámadások, amelyben már központi motívum, hogy Trinity nélkül nincs Neo.

Lana Wachowski: Mátrix feltámadások

Lana Wachowski ügyesen fordította meg az első rész alapfelállását, azaz most Trinity tűnik a Kiválasztottnak, mivel Neo feladata az, hogy kiszabadítsa őt, ahogy azt a nő tette vele az 1999-es filmben. Ám az a hangsúlyos, hogy ők ketten együtt tudják csak legyőzni az antagonistát, aki maga is arra alapozza a rendszerét, hogy mindketten újra a Mátrixban vannak, egymáshoz közel, de nem érintkeznek. Egyszerű, de szép szimbólum ez, amelynek társadalmi jelentést is tulajdoníthatunk, hiszen a világot uraló gazdasági-politikai rendszerek az ember felett állnak, egymaga senki sem tud megbirkózni velük. Még az embertömegekkel is azt csinál a hatalom, amit akar, ha el tudja szigetelni egymástól az egyéneket valamilyen módon. Mind egy gépezet részei vagyunk, amelyet egymáshoz közel, kisebb csoportokban tartunk fenn, akár a Mátrix világában a gépeket ellátó energiamezőkön szorosan egymás mellé „ültetett emberpalánták”. A tömeg akkor képvisel valódi, forradalmi erőt, ha az egyének kilépnek az elszigeteltségből (a filmekben a virtuális valóságból, illetve speciális „anyaméhükből”, amely öntudatlanságban tartja őket) és összefognak az igazságtalanságok ellen.

Neo és Trinity így nem pusztán szerelmespár, hanem az igazságtalanságokkal szembeni ideális társadalmi, kollektív cselekvés jelképei.

Wachowski viszont azzal nem tudott mit kezdeni, amit a színészek közül is többen beharangoztak, hogy a Mátrix feltámadások minden korábbi epizódnál nagyobb mértékben fog reagálni korunkra, amelyben mind valamilyen „mátrixba” vagyis virtuális közösségbe vagyunk „becsatlakozva”. Mark Zuckerberg, a Facebook atyja nemrég jelentette be, hogy cégét és projektjét metaverzummá nevezi át (Meta), valamint egy mindenre kiterjedő virtuális valóságot szeretne létrehozni a közeljövőben. Félelmetes és gyönyörű példa ez a Mátrix-filmek alkotói előtt, ahogy az összes videójáték, okostelefon vagy közösségi oldal is, amelyek áthatják az egyének életét és elősegítik az egyének elszeparálódását (gondoljunk csak a személyes találkozók alkalmával a baráti társaságokban is végig a telefonját nyomkodó, tipikus emberre). Erre mindre lehetett volna reflektálni az új filmben, de Lana Wachowski kihagyta ezt a ziccert, illetve Facebook-fronton is megelégedett egy gyenge fricskával.

Lana Wachowski: Mátrix feltámadások

Pontosabban a film bevezetőjében az író-rendező elidőzik annál, hogy Neo játékfejlesztőként tulajdonképpen a Mátrix-trilógiát rekonstruálta interaktív formában, azaz ő maga vált a régi virtuális valóság megalkotójává, így az új Morpheus felszabadítójává, aki révén ő maga is újra öntudatra tudott ébredni.

Ez azonban sajnos megmarad önreflexív játéknak, Lana Wachowski és stábja nem szőtték tovább, nem integrálták a fő történetbe, pusztán annak elindításában adtak neki funkciót. Holott a Mátrix mint játék rendkívül izgalmas motívum, hiszen a trilógiában a virtuális valóságba tudtukon kívül születtek bele az emberek, illetve a gépek „termesztették őket”, egy játékba azonban önként, a szórakozás végett kezd bele az ember, ahogy a Facebook vagy más közösségi oldal tagjává sem kényszerből, legfeljebb tömegnyomásra válik az egyén („Ha nem vagy fenn Facebookon, nem is létezel”). Ám ezeknek különböző okokból kifolyólag nem nehéz függőjévé, rabjává válni úgy, hogy az ember észre sem veszi. Adott volt tehát az út, amelyen Wachowski elindulhatott volna, de ezzel az „önként vállalt rabsággal”, a virtuális terekbe, platformokba kódolt választás és szabadság ellentmondásosságával nem tudott mit kezdeni a Mátrix-mitológiában: vannak ugyan a gépekkel kiegyező emberek, de a rendszer alapvetően ugyanolyan természetű, mint 1999-ben volt.

Lana Wachowski műve a cselekményben előrehaladva egyre nagyobb káoszba fullad, logikátlanságokat logikátlanságokra halmoz, így sokszor egyszerű alkotói önkény eredménye, hogy a hősök egyáltalán folytathatják küldetésüket. Rendkívül buta a grandiózusra vett finálé kezdő szakasza is, amelynek keretében egyszerre indul akció a fizikai realitásban és a virtuális valóságban. A Feltámadások ennek során fittyet hány a saját törvényeire több tekintetben is, így még egy sci-fi akciófilmhez képest is hihetetlen, ami itt történik.

Az antagonista indítékai még csak-csak megérthetők, de a hősök feltámasztásának magyarázata rendkívül gyenge lábakon áll, ráadásul ez a szál is szembe megy a trilógiában lefektetett szabályokkal (például azzal, hogy ha valakinek a nyakából kihúzzák a csatlakozót, mielőtt tudata kijutna a Mátrixból, meghal). Neil Patrick Harris viszont legalább élvezi a gonosztevő szerepét, a tőle megszokott, nagyon szórakoztató módon adja elő racionális és cinikus Elemzőjét.

Lana Wachowski: Mátrix feltámadások

De nemcsak a negatív hős motivációival vannak gondok, a főhősök karakterei sincsenek jól kidolgozva. Trinity például hiába van a mitológia szempontjából fontos figurának beállítva, dramaturgiai értelemben halovány és sótlan karakter, az őt eljátszó Carrie-Anne Mosson pedig leginkább az érződik, hogy valójában unja az egészet. Keanu Reeves Neónak már-már a paródiáját valósítja meg, szinte semmi sem maradt a figura bölcsességéből, méltóságából és kiállásából. Neo persze meghalt és feltámasztották, valamint több évtizedet leélt a virtuális valóságban, így valahol érthető, hogy már önmagában sem hisz túlzottan, de arra nincs mentség, hogy komikus, csetlő-botló karaktert csinált belőle Lana Wachowski. Akkor működött volna ez a váltás, ha Trinityt teszi meg főhősnek az alkotó, de így, hogy a cselekmény nagy részében klasszikus megmentésre váró nőfigura, Keanu Reeves hősével kiegészítve a történet paródiajellegű. Ez Morpheusra is érvényes, Yahya Abdul-Mateen II túlságosan is harsány és bohókás karaktert csinált az egykori mentorból, de Jonathan Groff is nevetségesen adja elő a „Mr. Anderson!” kiáltást és általában Smith ügynököt, így mindkét figura súlytalan. Jessica Henwick jó lenne Bugsként, de túl kevés a szerepe, inkább egydimenziós karakter, ahogy Jada Pinkett Smith is hozza a formáját Niobeként, ám ő is háttérbe szorul. Lambert Wilson merovingiját pedig a lehető legrosszabb, legösszecsapottabb módon erőszakolta bele ebbe a történetbe Lana Wachowski.

A Mátrix feltámadásokat inkább úgy érdemes nézni, hogy van benne pár jó ötlet, amelyeken elgondolkodhat a néző, de végső soron leszerepel. A túlzsúfolt, logikátlanságokkal teli utolsó harminc–negyvenöt percről süt, hogy még pár revízió ráfért volna a forgatókönyvre, de a néző joggal bosszankodhat a levegőben hagyott, elvarratlan, potenciálisan izgalmas cselekményszálak és karakterek miatt is (például a gépekkel együtt békés társadalmat építő Niobe nagyobb teret érdemelne). Lana Wachwoski egyelőre elzárkózott a folytatás lehetőségétől, így nem valószínű, hogy ezek a problémák valaha is korrigálva lesznek, de talán jobb is lenne, ha a Mátrix történetét ebben a formában nem szőnék tovább. Más megközelítésben viszont lenne értelme foglalkozni ezeknek a filmeknek az alapkérdéseivel, hogy hol éljük az életünk, a virtuális vagy a fizikai valóságban, sőt egyáltalán létezik-e még olyan, hogy „valóság”.

 

Mátrix feltámadások (The Matrix Resurrections) – színes, magyarul beszélő amerikai sci-fi, akciófilm, 148 perc, 2021. Rendezte: Lana Wachowski. Forgatókönyv: Aleksandar Hemon, David Mitchell, Lana Wachowski. Operatőr: John Toll. Zene: Tom Tykwer. Szereplők: Keanu Reeves (Neo), Carrie-Anne Moss (Trinity), Jessica Henwick (Bugs), Yahya Abdul-Mateen II (Morpheus), Jonathan Groff (Smith), Priyanka Chopra (Sati), Neil Patrick Harris (Az elemző), Jada Pinkett Smith (Niobe), Lambert Wilson (A merovingi), Daniel Bernhardt (ügynök). Forgalmazó: InterCom. Bemutató: 2021. december 23. Korhatár: 16 éven aluliaknak nem ajánlott!

 

A cikkhez felhasznált képek az InterComtól származnak.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

8. Budapest International Documentary Festival
Gondolatok a 18. Verzió nemzetközi versenyprogramjának filmjeiről
Ridley Scott: A Gucci-ház

Más művészeti ágakról

színház

Ideológia a máglyán Ideológia a máglyán
Sütő András: Csillag a máglyán – Kelet-Nyugati Alkotóműhely
irodalom

Hogy érvényes maradjon Hogy érvényes maradjon
Tóth Réka Ágnes volt a Kötetlenül sorozat nyolcadik vendége
A prae.hu művészeti portál körkérdése zeneszerzőkhöz: Dinyés Dániel válaszol
art&design

Hova tűnt a lakástextil? Hova tűnt a lakástextil?
Vélemény az idei Texhibition című kiállításról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés