bezár
 

art&design

2022. 01. 05.
Közös pontok keresése
Utóhang a „Having no common past, let’s have a common future” című kiállítás kapcsán
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az FKSE-ben ősszel megrendezett „Having no common past, let’s have a common future” című csoportos kiállítás azt a dilemmát járta körül, hogy hogyan valósulhat meg a jövő építése, egyáltalán, a jövőről való fantáziálás és közös gondolkodás egy olyan társadalomban, amely látszólag a múltat rekonstruáló és abból konstruálódó jelen foglya.  

A kiállítás címe és egyben tételmondata, amely Győri Blanka azonos című festményén élénk színű feliratként volt olvasható, magyarul így hangzik: nincs közös múltunk, legyen közös jövőnk. A kiállításon szereplő öt művész – Győri Blanka, Kopacz Kund, Pacsika Rudolf, Petrányi Luca és Szemző Zsófia – munkái erre a felvetésre adtak egyéni művészi reflexiókat. A felhívás végéről azonban hiányzik a cselekvésre buzdító felkiáltójel, amely már jelzi, a közös jövőépítés még várat magára. A jövővíziók és nagy tervek felvázolása helyett a kiállítás egy köztes állapotot, a cselekvés előtti pillanatot ragadta meg.

A kiállítás témafelvetése könnyen kérdéssé alakítható: ha elfogadjuk, hogy a múltunk csak egyéni narratívák mentén gondolható el, hogyan formálhatjuk a jövőnket egy közös történetté? A kurátori  koncepció alapfelvetése a megváltozott időérzékelésünk, amely során a jelen pontszerű pillanatokká zsugorodott össze, mindebben pedig a jövő távlata elképzelhetetlennek tűnik. A globális most-időben a felejtés ígér lehetőséget a közös cselekvésre. De a felejtés nem az elmúlás elfogadásához, hanem épp ellenkezőleg, a múlt újbóli felidézéséhez vezet. Kirajzolódhat-e azonban a jövőnk a múlton keresztül, és ha igen, hogyan lesz ez a jövő a sajátunk? A művészek válaszai a koncepció szerint „mintegy társadalmi patológia gyakorlataként, [alkotásaik] e megingathatatlannak tűnő kortünetnek, átmeneti jelenkórnak az értelmezései”.[1]

Having no common past, let’s have a common future, 2021. Enteriőrfotó: Vida SzabolcsHaving no common past, let’s have a common future, 2021. Enteriőrfotó: Vida Szabolcs

A tárlatvezetésen[2] Zsoldos Anna, a kiállítás kurátora Mark Fischer Kapitalista realizmus. Nincs alternatíva?[3] című könyvét jelölte meg az egyik olyan alapvető olvasmányélménynek, amelyet a kiállítókkal sorvezetőként használtak a tárlatot előkészítő közös beszélgetéseik során. Mark Fischer a kritikai kultúrakutatás meghatározó alakja, könyve tavaly óta olvasható magyarul Tillman Ármin és Zemlényi-Kovács Barnabás fordításában. A kiállított művek részletes bemutatása előtt érdemes röviden kitérnünk Fischer könyvére, amely tovább árnyalhatja a kurátori koncepcióban felvetett ellentmondásokat, valamint az „átmeneti jelenkór” jelentését a tárlat kontextusában. A kapitalista realizmus kifejezés – ezt egyébként 1963-ban használta először egy német művészcsoport[4] – Fischer értelmezésében a kapitalizmusnak azt a mindent átható, totális jellegét jelöli, amelyben egy alternatív gazdasági vagy politikai rendszer elgondolása is lehetetlennek tűnik. Fischer egyik sokat idézett, Frederic Jamesontól kölcsönzött mondata – „könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét”[5] – szintén erre a jelenségre utal. A könyv szerzője úgy véli, hogy

a kortárs kultúra már nem képes radikálisan újat felmutatni. Csak a jelen viszonyait tükrözi vissza, amelynek igazán szorongató valóságát sok esetben a múltból táplálkozó nosztalgia és a retró hullámai mögé rejti, hogy fogyaszthatóvá tegye azt. Az alternatívát jelentő jövőképek építéséhez a képzelőerő felszabadítására lenne szükség, és amíg ez nem történik meg, a jelenből csak a múltba térhetünk ki.

Azonban ahogy a kiállítás koncepciója is utal rá, ebben a gesztusban éppen a múlt számolódik fel. A képzelőerő hiányában ugyanis a múltbeli tárgyak, események, szimbólumok, gondolatok felelevenítésével és rekonstruálásával próbálunk újat létrehozni, mintha a múltban megtalálhatnánk a jövő felé vezető utat. Azonban ezekkel a próbálkozásokkal az elmúlás és a felejtés lehetőségétől fosztjuk meg magunkat, hiszen bármi bármikor újra felidézhetővé válik. Így érkezünk meg az átmeneti „jelenkórhoz”, az állandó jelen zárt rendszeréhez, amely felváltja a múlt-jelen-jövő hármasát. Fischer pesszimista megközelítése ellenére is úgy véli, van kiút ebből a zárt rendszerből. Az alternatívát azonban nem a múltban találhatjuk meg, azt magunknak kell létrehoznunk. Az igazán fontos kérdés persze az lenne, hogy mégis hogyan?

A kiállítás témafelvetésével a kurátor elég nagy mozgásteret hagyott az alkotóknak a kapcsolódásra. Ez visszaköszön a művekben is, amelyekben olyan, egyenként is bővebb kifejtést érdemlő témák jelennek meg, mint a felejtés tapasztalata, a személyes élmények elbeszélhetősége, a múlthoz és a múlt örökségéhez való viszonyunk vagy az egyéni és társadalmi felelősségvállalásunk a jövőnkért és mások jövőjéért. A kiállítás ígéretéhez híven nem tett mást, mint egymás mellé helyezte az alkotók egyéni válaszait. Ennek előnye, hogy a művek nem váltak a kiállítás központi gondolatának illusztrációjává, és tere maradt a látogatónak arra, hogy kiegészítse, tovább gondolja a látottakat, maga fedezzen fel kapcsolódási pontokat. Azonban talán túl sok is volt ez a tér és a szabadság, ami ezzel járt. A művek egymáshoz és sokszor a központi témához is csak lazán kapcsolódtak, ez pedig már zavaró módon széttartóvá és szövevényessé tette a kiállítás gondolati szövetét.

Győri Blanka Having no common past, let’s have a common future című festménye nemcsak a tárlatnak kölcsönözte a címét, hanem a kiállítótér központi helyét is elfoglalta. Mint egy plakát vagy egy digitális nyomat, amelyről gondosan eltüntették a személyes kézjegyeket, élénk színeivel egyből magához vonzotta a tekintetet. A képen vibrál a feszültség, hiszen a cselekvésre ösztönző felhívás optimizmusát megtörik a vörösben úszó kontinensek, bizonytalanságban hagyva minket: vajon a jövőépítés sürgető vágya egy kiégő világ megmentésére irányul? Az alkotó további két munkájában szintén megjelennek a digitális képalkotás jegyei. A képernyőn edzett szem könnyen felismeri a virágcsokrot a hímzett mintázatban, még akkor is, ha annak csupán egy beforgatott metszete van jelen a textilen. Azonban a photoshoppal módosított valóságrészlet sosem lesz képes visszaadni az eredeti virágok elevenségét, maga az élet veszik ki a képből. Mellette a művész nagymamájának portréja lóg, amely egyúttal önarckép is. Az öregedéssel tekintete tompa lett, felejtés költözött bele. A semmibe révedő tekintet megrázó módon szembesít minket az elmúlás és a felejtés fájó tapasztalatával, ebben pedig a jelen egyre nagyobb távolságba kerül.

A szemközti falakon Petrányi Luca Doa Kita I-IV. című sorozatát lehetett látni. A művet az Indonéziában töltött időszak ihlette, ahol Petrányi a textilfestés technikáját is tanulta. A rajzolt írásjelek, kódolt üzenetek az időtlenségben lebegnek, hiszen egyaránt lehetnének egy letűnt civilizáció emléktárgyai vagy egy éppen épülő kultúra előhírnökei. Megfejthetetlenségük, titokzatosságuk elbizonytalanító, egyúttal érzékenyen utal a kulturális fordítás, az egyéni tapasztalatok átadásának, elbeszélhetőségének nehézségeire.

Győri Blanka címadó műve mellett a tér egy másik hangsúlyos elemét Pacsika Rudolf A felelősség határa című belógatott installációja jelentette, amelyhez egy videó dokumentáció kapcsolódott. A mű egy 2015-ös tragédiának állít emléket, amikor az osztrák-magyar határon átkelő teherautóban 71 menekült holttestét találták meg. A videón láthatjuk, ahogy a szélvédő takarókból varrott teherautót egy happening keretében kifordították, így a belső, tükröződő felület kívülre került. Ezzel az egyszerű gesztussal az áldozatok belső tere kinyílik, áthelyeződik a társadalmi nyilvánosság terébe. Mi pedig helyet cserélünk velük, a kamion belsejében találjuk magunkat. Bár az eset kapott sajtónyilvánosságot, felháborodást és indulatokat keltve a határ mindkét oldalán, egyik fél sem érezte sajátjának a veszteséget, így nem tartotta szükségesnek, hogy emléket állítson a tragédiának. Pacsika műve ennek a pótlására tesz kísérletet kiemelve azt az őt övező hallgatásból. Egyúttal felkínálva nekünk a lehetőséget, hogy az empátiára épített helyzetben elköteleződést vállaljunk a menekültválság áldozatai mellett.

A Vígasz-protézisek – styropolvázlatok című installációt, Pacsika másik kiállított alkotását Dan Graham üveg és tükörszerkezetei inspirálták. Az üveglapokból állított gúla oldalaira ragasztva és a gúla belsejébe szórva styropolból készült objektumok hevernek vázlatos kivitelezésben. Az installáció egyik sarkában az egykori Ifipark vezetője, Rajnák László portréja látható, aki hírhedt szigorral felügyelte a fiatalság kulturált szórakozását. Karrierjének egy sikkasztási ügy vetett véget, emiatt 1975-ben börtönbüntetésre ítélték. A kapcsolat Rajnák és a styropol objektumok között a művész értelmezésében a függőség, amely zárt rendszerbe kényszeríti a vígasz-protézisekben élvezetet kereső használókat. Míg Rajnák számára az addikció forrása a hatalom volt, a styropol objektumok esetében nehezebb dekódolni, milyen hétköznapi rutinokra, függőségi helyzetekre utalnak. Főképpen pedig nehéz eldönteni, eljutunk-e a kortárs kultúránk zárt rendszereihez és vígasz-protéziseihez vagy inkább csak a múltban kutakodunk.

Pacsika Rudolf harmadik műve, az Utópia – Papp János Balaton-utópiája című festménye szintén a múltból meríti témáját. Papp János, az egykori veszprémi párttitkár egyik grandiózus ötlete állítólag a Balaton területének egybefüggő kukorica ültetvénnyé alakítása volt. A festmény ezt a víziót illusztrálja madártávlatból szemlélve, megidézve a szocializmus merész és egyben szörnyű utópiáit. Szintén ennek az időszaknak az örökségével foglalkozik Kopacz Kund A mi kis... című sorozatában. Kopacz fekete-fehér analóg képeken hajt végre változtatásokat: átszínezi, kiegészíti, humoros, már-már iróniába hajló optimizmussal keretezi újra a képek tartalmát. Így lesz a galambból paradicsommadár (A mi kis paradicsommadarunk), a bukaresti tömbházból a A mi kis Unité d’Habitation-nunk. Ezekkel a látszólag apró gesztusokkal a mi nézőpontunkat is formálja, amellyel a múlt hagyatékát egy kicsit jobban a sajátunknak érezhetjük.

Szemző Zsófia Rizikó című sorozatát a kanadai-holland művész, Bas Jan Ader munkássága ihlette, akinek a művei leginkább a kontroll elengedéséről, a szabadság kereséséről szólnak. Merész kísérletek, amelyek közül talán a legismertebb, amikor a művész eltűnésével záruló akciójában arra vállalkozott, hogy hazatér Kanadából Hollandiába az Atlanti óceánon keresztül egy saját készítésű csónakon. Szemző videóiban a gyermeki naivitásra jellemző kíváncsisággal lép bele a határokat kereső és feszegető helyzetekbe. A Rizikó vállalásai megfontolt tapasztalatszerzések szinte már túlbiztosított szituációkban (eldőlni egy székkel, lecsorogni egy patakon saját készítésű pet-palack tutajjal), vagy értelmetlen, sziszifuszi feladatok (fára mászni létrával, sziklatisztítás fogkefével), amelyeket ugyanakkor fókuszáltan, teljes elkötelezettséggel hajt végre. Az eltúlzott, komikus helyzetek a hétköznapok megszokott ritmusából való kilépésre bátorítanak minket. Ugyanakkor könnyen találhatnánk párhuzamot a céltalannak tűnő cselekvések és mindennapi feladataink között.

Szemző Zsófia: Kő kövön marad (részlet a videóból)Szemző Zsófia: Kő kövön marad (részlet a videóból)

Szemző Zsófia Közös halmaz című grafikáján mértani pontossággal megrajzolt halmazokba sorolja két idegen életének elemeit. Az eredmény egy majdnem szimmetrikus kép, amelyben láthatóvá válik az egyének életének hasonlósága, egyúttal egymásra utaltsága és összefonódása. A harmonikus szimbiózis utópikusnak tűnik a jelenből szemlélve, pedig épp a hasonlóságok és a közös metszetek jelenthetnék a szilárd alapot az együttműködéshez és a jövőépítéshez. Szemző harmadik műve részben ezt a gondolatot folytatva, derűs optimizmussal szemlélteti egy egyszerű példán, hogyan valósulhatna meg mindez. A Kő kövön marad című videóban egy torta elfogyasztásának visszafele játszott felvételét láthattuk, amint újra egy teljes egésszé áll össze. Szemző videója ezzel vissza is kapcsolt minket a kiindulási ponthoz: ha a jövőnk bizonytalan, a felejtés elkerülhetetlen, a múltbeli örökségünkkel pedig még magunk sem tudjuk, mit kellene kezdenünk és a világ körülöttünk vörösen izzik, talán valóban nem maradt más hátra, mint némi derűs optimizmussal visszatenni a saját részünket, amit kimarkoltunk a tortából.

Fotók: Vida Szabolcs 

Having no common past, let’s have a common future
Az FKSE-ben megrendezett csoportos kiállítást 2021.október 20. és november 4. között lehetett látogatni, kurátor Zsoldos Anna.
Kiállítók: Győri Blanka, Kopacz Kund, Pacsika Rudolf, Petrányi Luca, Szemző Zsófia

[1] Having no common past, let’s have a common future című esemény Facebook leírása

[2] Forradalmi Forralt Borozás // Zászlóavatás // Tárlatvezetés. 2021. október 23. Facebook esemény

[3] Mark Fischer: Kapitalista realizmus. Nincs alternatíva? Napvilág Kiadó, Budapest, 2020.

[4] A csoport tagjai: Gerhard Richter, Konrad Lueg, Manfred Kuttner, Sigmar Polke.

[5] Mark Fischer: Kapitalista realizmus. Nincs alternatíva? Napvilág Kiadó, Budapest, 2020, 16. o.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Lendeczki Kinga --


További írások a rovatból

art&design

Hova tűnt a lakástextil? Hova tűnt a lakástextil?
Vélemény az idei Texhibition című kiállításról
art&design

A bezártság tere A bezártság tere
Herbert Anikó/Haniko Nubes című kiállításáról
art&design

Gyorsan szoktunk ítéletet mondani a művészeti világban, de be kell nézni a színfalak mögé is Gyorsan szoktunk ítéletet mondani a művészeti világban, de be kell nézni a színfalak mögé is
Háttérinterjú Szántó András szerzővel és kulturális stratégiai szaktanácsadóval karrierútjáról, a globális művészeti színtérről és a CEE régió nemzetközi láthatóságáról
art&design

Bonckést nyújtani a művésznek Bonckést nyújtani a művésznek
Milorad Krstić Das Anatomische Theater című kiállításmegnyitója a Kis Présházban

Más művészeti ágakról

irodalom

Hogy érvényes maradjon Hogy érvényes maradjon
Tóth Réka Ágnes volt a Kötetlenül sorozat nyolcadik vendége
gyerek

Lépesméz, zseléprint és papírszív Lépesméz, zseléprint és papírszív
Trogmayer Éva és Egervölgyi Lilla Medvemese című első kötetéről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés